Ma 2019. 8 24.
Bertalan, Aliz, Detre napja van.
Látogatók száma : 42596776    




















































Honlapkeszites

Dr. Papp Attila: Rendfenntartó és rendészeti szervek a népi demokrácia hajnalán, 1945 – 1950.

„Nem elég, ha a gyár élén munkásigazgató van, hanem szükség van arra, hogy az államapparátus, a hadsereg, a rendõrség, a diplomácia, a bíróság, a minisztériumok, a városi önkormányzatok kulcspozícióiba mindenüvé a munkások, parasztok, a haladó értelmiség fiai kerüljenek.” (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Szikra, Budapest 1949. 144. o.)


Jelen tanulmányomban minden igyekezetem oda hatott, hogy a Tisztelt Olvasó egy átfogó képet, egy hû lenyomatot kaphasson a második világháborút követõ évek rendészeti szerveket érintõ változásairól, amelyek – és ez egyértelmûen és világosan kijelenthetõ – általában a zsigeri félelembõl táplálkozó, alapvetõ, gyökeres változások (változtatások) voltak…

A Népbíróságok Országos Tanácsának ítéletei a Magyar Országos Levéltárból, illetve Budapest Fõváros Levéltárából valók.


„A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Sohasem tudnak a nép tömegei az új társadalmi rend annyira aktív alkotóiként fellépni, mint forradalom idején. A nép – a fokozatos haladás szûk, kispolgári méreteinek szemszögébõl nézve – ilyenkor csodákra képes.” (Lenin: A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 144. o.)

Az elsõ világégés óta elmúlt negyedszázad minden rosszát megtestesítõ, alapvetõnek tekinthetõ Horthy-féle rendfenntartó szerv, a csendõrség fennmaradásáról szó sem lehetett. Persze ezen nem is lehet csodálkozni az 1930-as évek csendõrattakjai, az újvidéki razzia, de fõleg a zsidódeportálások fényében. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik fontosabb, identifikációt is szolgáló rendeletei között jelent meg az 1690/1945. M. E. számú rendelet (1945. május 10.), amely amellett, hogy feloszlatta a csendõrséget, megadta a testület volt tagjai számára egy külön erre a célra felállított igazolóbizottság elé való önkéntes járulás lehetõségét is. A rendelet kimondta, hogy a „Magyar Királyi Csendõrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erõszakosságot követett el”. Ennek megfelelõen az illetékes igazolóbizottság 1945 és 1948 közötti tevékenysége is úgy alakult, hogy az elébe járulóknak csak a 12%-át tisztázta. A kormány pedig már elõbb, azoktól a csendõröktõl, akik 1939. szeptember elseje után is szolgálatot teljesítettek, minden pénzbeli szociális juttatást megvont. A „csendõr” mindannak a típusalakja lett, ami a Horthy-rendszert, a Horthy-fasizmust megtestesítette. A Magyar Királyi Állami Rendõrség volt tagjainak ugyanakkor szintén a demokratikus pártok megbízottaiból megalakuló igazolóbizottság elé kellett állniuk. Itt az elsõ tárgyalásra 1945. április 27-én került sor.

Az elsõ idõkben az újonnan létrehozott rendfenntartókra sokrétû feladat hárult. A „rendes köztörvényes” bûncselekmények elkövetõinek üldözésén túl feladatuk volt a fasiszta tevékenységük miatt bûnös elemek felkutatása, elfogása, valamint az új rendszer védelme is.


Kezdetben változatos formákkal találkozhatunk. Volt ahol „népõrséget”, másutt „politikai õrséget” szerveztek, de találkozhatunk újonnan felállított „politikai osztályokkal” is. A Tótkomlósi Nemzeti Bizottság például „titkosrendõröket” nevezett ki a fasiszták által elkövetett bûncselekmények felderítésére, míg Csorváson „politikai rendõrség” alakult, akik a nemzeti bizottság által készített lista alapján keresték és fogták el azokat, akik „a múltban való viselkedésükkel kimerítették a népellenes bûnösség fogalmát.” (Lásd ezt dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok /1945-1950/. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 78. o.)

Általában azonban rendõrséget szerveztek, ugyanis a rossz hírû, régi rendszert jelképezõ csendõrségnek még az elnevezését sem akarták használni. A nemzeti bizottságok hosszú hónapokon keresztül irányították az újonnan alakult karhatalmi és rendõri szerveket, és felügyeletet gyakoroltak felettük még akkor is, amikor a Belügyminisztérium már mûködött. Például a Karcagi Nemzeti Bizottság utasította a rendõrséget, hogy a fasiszta egyéneket tartóztassa le, és tartsa mindaddig õrizet alatt, amíg ügyükben a Karcagon felállítandó népbíróság érdemlegesen intézkedni nem fog (Balázs Béla: Népmozgalom és nemzeti bizottságok 1945-1946. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969. 88. o.).


 

1. Néhány gondolat a politikai rendészetrõl


„Munkások, elvtársak, budapesti dolgozók! Miben van a különös jelentõsége a mai magyar május elsejének népünk számára, és nyugodtan mondhatjuk, nemzetközileg is? Abban, hogy ezen a napon az októberi ellenforradalmi támadás fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntõ gyõzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét. Mai május elsejei ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy magyar földön, amelyet annyi munkás és paraszt nemzedék vére és verejtéke öntözött, és amelyen a bitang úri rend 12 évvel ezelõtt csak romokat hagyott örökül a népnek, felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot.” Részlet Kádár Jánosnak, a Forradalmi Munkás-Paraszt kormány által szervezett, 1957. évi május elsejei, munka ünnepi, budapesti nagygyûlésen elmondott szónoki beszédébõl.

Nézzük meg a központi erõfeszítéseket a karhatalom megszervezése érdekében. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28. napi minisztertanácsi ülésén Erdei Ferenc belügyminiszter arról számolt be, hogy megbeszéléseket folytatott a szovjetekkel a közbiztonság és közrend érdekében, és tárgyalt a politikai rendõrség felállításáról is. (Szûcs László: Dálnoki Miklós Béla kormányának /Ideiglenes Nemzeti Kormány/ minisztertanácsi jegyzõkönyvei 1944. december 23. – 1945. november 15. A-B kötet. Magyar Országos Levéltár, Budapest 1997. A-kötet, 94. o.). Az 1945. január 12-i kormányülésen Erdei Ferenc bemutatta kész rendelettervezetét, amely a Magyar Államrendõrség megszervezését célozta. Ebben a rendõrség kiemelt feladataként szerepelt a közbiztonság fenntartása mellett a demokratikus államrend védelme és megszilárdítása is (Szûcs László: i. m. A-kötet, 114. o.).

Ezzel szinte egyidõben, 1945. január 19-én, a fõváros pesti oldalának felszabadulása után egy nappal, a Magyar Kommunista Párt vezetése már határozott is az új rendõrség felállításáról. 1945. január 23-án, a Budapesti Rendõrfõkapitányság vezetõje a Budapesti Nemzeti Bizottság döntése értelmében Sólyom László lett, helyettesévé pedig Kádár Jánost nevezték ki. A budai rendõrség, illetve az I., a II., a III., a XI. és a XII. kerületi rendõrkapitányságok sokáig önállóan, a budapesti fõkapitányságtól, s nem ritkán egymástól is elvágva mûködtek. A XI. kerületi rendõrkapitányságot pedig Ratulovszky János volt illegális kommunista szervezte meg. A szintén megalakított politikai rendõrség élére Péter Gábor került, amirõl a MKP Politikai Bizottsága határozott. Ekképp a Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya hivatalosan 1945. február 2. napján alakult meg.


Idõközben, január 26-án Budapestre érkezett Tömpe András, hogy megszervezze a Magyar Államrendõrség Politikai Rendészeti Osztályát, méghozzá a belügyminiszter utasítására. Ez persze rögtön összeütközéshez vezetett Tömpe és Péter Gábor között, hiszen mindketten legitimnek érezték kapott felhatalmazásukat. Végül idõlegesen Tömpe egysége, mint a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Osztálya kezdte meg mûködését, Péter Gábor politikai rendõrségével egy épületben, szintén a korábbi nyilasházban, az Andrássy út 60-ban.

A Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya 1945. február 20-án kelt beszámolójában a következõ célt tûzte ki: „a Fõváros fasiszta bûnözõit a Néptörvényszék elé állítani, a fasiszta érzelmû egyénektõl a Fõvárost megtisztítani és végül a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemû szervezkedést és mozgalmat likvidálni.” (Horváth Ibolya: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 2. Kúriai teljes ülések, vizsgálatok és „vallomások”, „párt”-ítéletek, elvi határozatok, az ’56-os megtorlás iratai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1993. 84. o.).

E céloknak az eléréséhez az állambiztonsági szervek egyre több eszközzel rendelkeztek. Erdei Ferenc belügyminiszter egy titkos rendeletben (138.000/1945. BM. Rendelet) bõvítette a politikai rendõrség hatáskörét, s – elöljárói hozzájárulás után – módot adott ezzel a bírósági ítélet nélküli internálásra is. Az újonnan kialakított intézményt számos kritika és támadás érte. Például egy kisgazdapárti képviselõ interpellációval fordult a belügy- és az igazságügy-miniszterekhez, a bírói és a végrehajtó hatalom hatáskörének szétválasztása tárgyában. A képviselõ az internálást támadva, nem is alaptalanul jelentette ki. „Ebben a pillanatban a rendõrség az a szerv, amely ítélkezik elevenek és holtak felett.” (1946. február 27. A Nemzetgyûlés 22. ülése – idézet Jaczkó Pál kisgazdapárti képviselõ interpellációjából.)


2. Az internálás


„… reakciós az, aki antikommunista, aki az ország háborús vereségénél (…) sokkal nagyobb szerencsétlenségnek tartja azt, hogy a Kommunista Párt a magyar dolgozó nép hatalmas pártjává, a nemzeti és állami élet fennálló tényezõjévé lett (…) Aki a Kommunista Párt politikai elszigetelésén dolgozik: az reakciós, népellenes, mert a Kommunista Párt a magyar munkásság, a magyar dolgozók nagy pártja, amely a nép milliós tömegeit képviseli.” (Lásd ezt Révai József: Élni tudtunk a szabadsággal. Szikra, Budapest 1949. 12. o. „A demokrácia támadásban.”)

Az internálás, mint büntetõjogi szankció egy új intézmény, egy új elem volt, és nem is élt sokáig. A népbírósági gyakorlat rendõri õrizetnek, tulajdonképpen egyfajta elõzetes letartóztatásnak tekintette, azonban a kettõ nem volt ugyanaz. Az internálás gyakorlati foganatosításával a Budapesti Fõkapitányság Fogház és Toloncügyosztálya foglalkozott.

Az internálás legrövidebb idõtartamát a népbíróság határozta meg. Annak legkisebb tartama 6 hónap, a leghosszabb 2 év lehetett (lásd ezt: 81/1945. /II. 5./ ME számú népbírósági rendelet /a továbbiakban Nbr./ 3. §.), az ítélet pedig akként szólt, hogy a vádlottat legalább x idõtartamú internálásra ítéli, de ezen megszabott idõ eltelte után is az internált csak akkor volt szabadon bocsátható, ha példás magatartást tanúsított. Az internált, szabadlábra helyezése esetén általában rendõrségi felügyelet alá került, ami a rendõrség teljes körû ellenõrzési jogosultságát, valamint az ellenõrzött jelentkezési kötelezettségét jelentette. Ellenkezõ esetben az internálótábor felügyelõhatósága a fogva tartást további nyolc hónappal meghosszabbíthatta. A leghosszabb tartama azonban a 2 évet nem haladhatta meg.
Miután az Nbr.nov (1440/1945. /V. 1./ ME sz. rendelet) kiiktatta a népbírósági büntetõjog eszköztárából (azaz büntetõjogi szankcióként 1945. február 5-tõl 1945. május 1. napjáig, az Nbr.nov hatálybalépéséig létezett), attól kezdve az internálás már rendõrségi hatáskörbe tartozott, mint államigazgatási kényszerintézkedés. A 190.165/1947. IV. 1. BM rendelet szerint az ÁVO véleményét már minden egyes internálásnál ki kellett kérni, sõt, az ÁVO is kezdeményezhetett internálást.

Ennek megfelelõen a háborús és népellenes ügyekre nyitott vizsgálati dossziék jelentõs részében találhatunk internálásra vonatkozó javaslatokat, illetve véghatározatokat. Ezek különösen azokban az ügyekben fordulnak elõ, ahol az elkövetett háborús, illetve népellenes bûncselekmény nem volt olyan súlyú, amely szabadságvesztés büntetés kiszabását indokolta volna. Arra is találunk azonban példákat, hogy a javaslat, illetve a véghatározat különbözõ enyhítõ körülmények (pl. súlyos betegség) miatt nem internálásra vonatkozik, hanem rendõri felügyelet alá helyezésre. Szintén a csekély súlyú bûneseteknél jellemzõ, hogy az eredetileg internálással sújtottakat néhány hónap elteltével rendõrhatósági felügyelet alá helyezték. A PRO által internáltak munkaszázadai általában részt vettek a romeltakarításban is. Ilyen romeltakarító munkaszázadok mûködtek Pesterzsébeten, Zuglóban, Csepelen és Kispesten, valamint Újpesten is.

2. 1. Néhány név nélküli példa az internálási gyakorlatból


„Jeleztem, hogy problémáink keletkeztek a politikai rendõrséggel. A rendõrség ugyanis a gyorsfényképész, s az ilyen gyorsfénykép gyakran torzít. Ha a bíróság retusál, az nem kozmetika, hanem a torzítások eltávolítása. Mi a hivatástudatunk szerint retusáltunk, ha kellett. Lassan ismertük fel, hogy ítélkezési gyakorlatunk nem talált kedvezõ visszhangra náluk. Ilyen elõzmények után érthetõ, hogy minisztériumunk népbírósági (X.) osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntetõ határozatát, a népbíróság pedig minden felmentõ ítéletét küldje meg a politikai rendõrségnek. 1946 januárjától ezt már 10 naponként kellett megtennünk. A NOT tett ugyan intézkedést a másodfokon jogerõsen felmentettek nyombani internálásának megakadályozására, természetesen sikertelenül. A politikai rendõrség törvénytipró eljárása a parlamentben éles ellentéteket robbantott ki, de a NOT intézkedéséhez hasonlóan ez is hatástalan maradt.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Minerva, Budapest 1988. 161. o.

- B. E. vádlottal szemben kiszabott szabadságvesztés büntetést a Népbíróságok Országos Tanácsa az internálásnak nevezett rendõri õrizetben tartással teljesen kitöltöttnek vette (NOT. IV. 465/1946-10 – 1946. július 23.).

- Egy másik ítéletében a NOT egyértelmûen megfogalmazta, hogy az internálás ideje a Btk. 94. § alapján minden olyan esetben beszámítandó a büntetésbe, amikor a rendõri õrizet kétségtelenül a vád tárgyává tett okból történt (NOT. III. 818/11/1945 – 1946. január 21.).

- B. S. a Magyar Rádió osztályvezetõje és közismert bemondója volt. Mint bemondó, sorozatosan felolvasta a rádióban a népellenes, vagy éppen háborút dicsõítõ tartalmú szövegeket. A népügyészség emiatt vád alá helyezte. A Budapesti Népbíróság e magatartása miatt nem vonta felelõsségre, a NOT pedig osztotta a népbíróság véleményét. Kifejtette, hogy a vádlott az inkriminált rádióközvetítések alkalmával, mint bemondó kötve volt az eléje letett szöveghez, õ azt a munkájánál fogva csak beolvasta, s így e cselekménye bûncselekményt nem valósít meg. Mivel azonban, a vádlott a közvetítéseirõl írt egy hetilapban is, ezzel viszont már megvalósította a népellenes bûncselekményt: „Ugyanis, kényszerû szükség nélkül szegõdött a nép és a demokrácia elleni hírverés szolgálatába. Ez még akkor is így van, ha való lenne azon állítása, hogy hatósági kívánságra jelentek meg a riportok. A vádlott, mint a Magyar Rádió osztályvezetõje és bemondója semmiféle hatóság által nem volt kötelezhetõ arra, hogy közvetítéseirõl riportot szerkesszen, és ha erre bármilyen kívánalom folytán vállalkozott, úgy ennek felelõsségét viselnie kell.” A népbíróság 1 év börtönbüntetésre ítélte, de a szabadságvesztést az elõzetes letartóztatásban, illetve az internálásban töltött idõ beszámításával kitöltöttnek vette (NOT. II. 1589/1946/14 – 1946. november 13.).

Ez a népbírósági, valamint NOT gyakorlat szintén éles kritikát váltott ki, és a népbíróságokat újból csak a fasiszta bûnösök javára ítélõ, azokat mentegetõ szervezetnek bélyegezte. Sarlós Márton emígy fogalmazott: „A NOT –nál minden ellenállást elsöprõ módon érvényesült ez a törvénytapodás az elítélt fasiszták javára. Pirult Justicia, és az igazságügyi kormányzat a reformjavaslatban gondoskodott arról, hogy legalább törvényesítse, ami addig törvénytelen volt.” (Sarlós Márton: Szemelvények a NOT joggyakorlatából. Jogtudományi Közlöny 1947. 23 – 24. szám. 365. o.)


Ha a kérdést részletesebben is megvizsgáljuk, akkor az Nbr.nov 1. § azon rendelkezésébõl kell kiindulni, amely tudniillik szabadságvesztés büntetésként csak a fegyházat és a börtönt ismerte. Ez a rendelkezés megegyezett az akkor hatályos Btk. 20. § -ával (1878. évi V. törvénycikk, a „Csemegi – kódex”). Az Nbr. 10. § lehetõvé tette, hogy a népbíróságok a hatályos Btk. elsõ részében foglalt rendelkezéseket megfelelõen alkalmazzák, ha azok nem ellentétesek a népbírósági joggal. A Btk. 94. § engedélyezte a vizsgálati fogság beszámítását. Így a népbíróságok az Nbr. 10. § felhatalmazása alapján a vizsgálati fogságban eltöltött idõt a büntetés kiszabásánál beszámíthatták a kiszabott fegyház vagy börtönbüntetés tartamába. Viszont a vizsgálati fogság és az internálás azonosságáról semmilyen jogszabály nem rendelkezett. Az addigi köztörvényi gyakorlat szerint az internálás szabadságvesztés büntetésbe való beszámítása nem volt lehetséges. Ugyanis a Horthy-rendszerben is mûködött az internálás intézménye biztonsági rendszabályok jogcímén. Ezek az internálást elrendelõ közigazgatási határozatok (rendelkezések) gyakran bírósági ellenõrzés nélkül, a kontradiktórius eljárás mellõzésével születtek. A Horthy-rendszer Magyarországán több helyütt, így Nagykanizsán, Kistarcsán, Zalaegerszegen, Garanyban stb. is internáló táborokat állítottak fel.

Egy kúriai határozat pedig konkrétan ki is mondta, hogy az internálásban eltöltött idõnek a szabadságvesztésbe való beszámítása törvénysértõ (a Magyar Királyi Kúria 848. számú jogegységi határozata). Így tehát, ha következetesek akarunk maradni, akkor megállapíthatjuk tulajdonképpen, hogy a NOT helytelenül járt el (jogdogmatikailag mindenképpen) a beszámítás kérdésénél. Viszont ez a tény is egy újabb kézzelfogható érv azokkal szemben, akik a népbíróságokat vérbíróságoknak titulálják, hiszen azok tulajdonképpen törvénysértõ módon jártak el, pont a háborús és népellenes bûncselekményekkel vádoltak elõnyére.

„Nem is oly régen, a magyarországi ellenforradalom idején és utána, bizonyos nyugati propagandisták, mint annyiszor 40 éven át, ismét arról szónokoltak, hogy a kommunizmus csõdbe van. A népi demokráciák és a Szovjetunió vereségérõl beszéltek. Hallhattunk és olvashattunk olyat is, hogy a Szovjetunió elszigetelõdött. Elvesztette vezetõ szerepét a világ politikájában. Csõdbe jutott a marxizmus-leninizmus. Azóta másfél esztendõ sem telt el. Hol vannak ezek a propagandisták, mit látunk? A szocialista országok Szovjetunió vezette tömörülése erõsebb, mint valaha.” Kádár Jánosnak, az MSZMP Központi Bizottsága elsõ titkárának ünnepi beszéde 1958. április 4. napján Budapesten, Magyarország felszabadulásának 13. évfordulója alkalmából.


 

Következzék egynehány további példa az internálás gyakorlatából:

- Cs. B., aki 1941-ben lépett a rendõrség szolgálatába, 1944. március 25-én helyezték a politikai osztályra, „a zsidótörvények kijátszásával kapcsolatos intézkedések foganatosítására”. Cs. B. és társai internálására a Magyar Államrendõrség Politikai Rendészeti Osztálya 1945. július 23-án tett javaslatot, amirõl 1945. július 27-én született véghatározat. Ennek indoklásaként a következõ szerepel: „A politikai osztály 9084/945 számú átirata értelmében fent nevezett a Hain Péter-féle politikai rendõrség tagja volt. Összekötõ szerepet játszott csoportja és a svábhegyi kirendeltség között, mint detektív népellenes tevékenységet tanúsított, az általa lefolytatott ügyekben a gyanúsítottakkal szemben erõszakosan viselkedett, azokat tettleg bántalmazta.” 1946. december 3-án internálásának megszüntetésérõl intézkedtek, s egyben rendõrségi felügyelet alá helyezését rendelték el (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára /a továbbiakban ÁBTL/ 3.1.9. V-102290. CS. B. és társai).

- Dr. B. J., mint rendõr-fõtisztviselõ az 1930-as és az 1940-es években Szegeden, Gyõrben, majd Pécsett teljesített szolgálatot. Szegeden és Gyõrben a baloldaliak elleni erõszakos fellépések egyik fõ felelõse volt, Pécsett pedig, mint fõkapitány-helyettes a város zsidó lakosságának gettóba kényszerítésében mûködött közre. Dr. B. J.-t 1945. december 11-én a Magyar Államrendõrség Szegedi Fõkapitánysága internálta, majd mivel a Gyõri Népügyészséghez szállították, internálását megszûntették. Dr. B. J.-t utoljára 1951-ben, a Legfelsõbb Bíróság ítélte 5 évi börtönbüntetésre és a közügyektõl való 10 éves eltiltásra a pécsi zsidóság gettóba gyûjtésében való részvételéért (ÁBTL 3.1.9. V-58944. Dr. B. J.).

- Dr. Cs. I. tagja volt a rákosszentmihályi nyilaskeresztes párt szervezetének. Eljárt a pártösszejövetelekre, éjszakánként nyilas röpcédulákat szórt, a házak falaira pártszimbólumokat és jelszavakat festett. A Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya egy eredeti nyilas pártjegyzékre hivatkozva megállapította, hogy mint „100 %-os hungarista, megbízható tag” volt nyilvántartva. Mindezekért 1946. augusztus 26-án kelt javaslatában rendõri felügyelet alá helyezését javasolta. Az indoklásban az szerepel, hogy cselekményei alapján internálása lenne indokolt, de „ügye elbírálásánál figyelembe vettem azon körülményt, hogy gyanúsított, mint fizikai munkás igyekszik beleilleszkedni a demokratikus újjáépítésbe.” (ÁBTL 3.1.9. V-96900. Radnóti Radocsay László)

- M. M.-né az 1942-es népszámlálás alkalmával német anyanyelvûnek vallotta magát. Ugyanebben az évben, szeptemberben belépett a Volksbundba, eljárt az összejövetelekre, tagdíjat fizetett. 1944. december 8-án Németországba menekült. Mindezekért 1946. január 9-én internálták. Internálását egy 1946. december 7-én kelt véghatározattal megszüntették. 1947. február 24-én intézkedtek rendõrségi felügyelet alá helyezésérõl, amelyet 1947. december 12-én szüntettek meg (ÁBTL 3.1.9. V-79701. M. M.-né Volksbund-tag).

- Hétköznapi kisember volt M. A.-né, akit azért vontak eljárás alá, mert 1943. december 15-tõl egy éven keresztül segéd-házfelügyelõ volt az Andrássy út 60-ban. Takarítási munkájáért bentlakási lehetõséget kapott a „Hûség Házában”. Az 1945. június 13-án és 1945. július 3-án kelt véghatározatok tanúsága szerint az állambiztonsági szervek bizonyítottnak nem látták, csak vélelmezték M. A.-né nyilas párttagságát, ezért internálását rendelték el. 1945. szeptember 20-án az internálását megszüntették és rendõri felügyelet alá helyezték. M. A.-né ügyére az állambiztonsági szervek még az 1948-as, 1949-es években is visszatértek. Ekkor arra vonatkozólag hallgatták ki, ismét gyanúsítottként, hogy mennyiben volt tudomása az Andrássy út 60. pincéjében 1944 végén, 1945 elején történtekrõl. Vádat azonban nem emeltek elenne, bizonyítékok hiánya miatt. Az iratanyagában az utolsó, 1949. június 11-én kelt ÁVH általi feljegyzés szerint „a gyanúsított ellen megkeresésében foglaltakra adatok nem voltak beszerezhetõk, mert az érdemleges tanúvallomást tehetõ Truczka Andrást kivégezték.” Egyébként Truczka András volt az Andrássy út 60. nyilas õrségének a parancsnoka, õt 1947-ben végezték ki (ÁBTL 3.1.9. V-55123. M. A.-né).

Említésre méltó még, hogy 1945 júliusától az Igazságügyminisztérium X. számú Népbírósági Osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntetõ határozatot, a népbíróság pedig minden felmentõ ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. Majd 1946-tól már szinte rendszeres gyakorlattá vált, hogy a rendõrség bírált felül népbírósági ítéleteket (Palasik Mária: A politikai rendõrség háború utáni megszervezése. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest 2000. 42. o.).


 

3. Új osztályok alakulnak


„A politikai rendõrség mûködésének 1948 politikailag meghatározó esztendeje lett. A már korábban figyelés alatt tartott, majd kellõ idõben leleplezett gyanúsítottak bûnösségét már nem évtizedekre visszavetített politikai spektrumanalízissel kellett tisztázni, mint a háborús fõbûnösök esetében (amikor az analízis eredményét minden párt a saját színérzéke szerint igyekezett kiértékelni), hanem olyan közvetlen bizonyítékok álltak rendelkezésre, amelyek valós voltában aggály nélkül hittünk. A politikai rendõrség mûködése belügyi vonalon közvetlenül a belügyminiszter felügyelete alatt állott, pártvonalon pedig Rákosi Mátyás ellenõrizte és irányította gyakorlatilag Farkas Mihályon keresztül. Késõbb pártdöntés alapján közvetlenül már csak az MDP fõtitkárának irányítása alatt állt. Közel négy évtized távlatából nyomban szembetûnik, hogy 1948-ban minden jelentõs bírósági ügy valamilyen politikai eseményhez kapcsolódott. Egyengette az idõszerû politikai fejlõdés útját.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 366 – 367. o.)

A kihirdetésre nem került januári rendelettervezet után az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 28-án foglalkozott újra a rendõrség kérdésével. Ekkor Erdei Ferenc újabb tervezetet ismertetett, amelyet a minisztertanács jóváhagyott. Így ez a rendelet a csendõrség feloszlatása mellett egy 30 000 fõs rendõrség alapjait rakta le (Szûcs László: i. m. A-kötet 303. o.).

Az 1945. április 23. napi minisztertanácson készült el a rendelet végleges változata, amely május 10-én jelent meg a Magyar Közlönyben. Az 1690/1945. III. ME. számú és az 1700/1945. III. ME. számú rendelet értelmében a felállított rendõrségen belül a Budapesti Fõkapitányság mellett Vidéki Fõkapitányság jött létre. A rendelet az államrendõrség szerveinek feladatává tette a közbiztonság megõrzését, az államrendészet minden ágának ellátását, a hatáskörébe utalt közigazgatási ügyek intézését, és a rendõri kihágási büntetõbíráskodást is. Karhatalmi alakulatokat, nyomozó csoportokat, s más szükségesnek vélt speciális szerveket kellett létrehozni. A rendõrség új felfogásának fontos eleme volt, hogy tagadta a rendõrség pártatlanságáról szóló „ködösítést” és megengedte azt, hogy a nemzetgyûlésben szereplõ pártokba belépjenek a rendõrök.

A fõvárosi rendõrség hivatalos neve Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányság lett. Ez a fõkapitányság a romos épületébõl a Magyar-Olasz Bank, Nádor utca 16. sz. alatti épületébe költözött. A Vidéki Fõkapitányság politikai rendészeti osztályának vezetõje lett Tömpe András, míg a Budapesti Rendõrfõkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát továbbra is Péter Gábor irányította.

Ennek a rendõrségen belül kialakult politikai rendészetnek a feladata volt a háborús és népellenes bûnelkövetõk felkutatása és cselekményeik nyomozása egészen 1946 októberéig. Ekkor jött létre a Magyar Államrendõrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), Péter Gábor vezetésével, amelybe beolvasztották a Vidéki Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát is. Az ÁVÓ-t közvetlenül a belügyminiszter, Rajk László irányította.

Ez az állambiztonsági szervezeti felépítés 1948 szeptemberéig állt fenn, amikor is egy hónappal az új belügyminiszter, Kádár János hivatalba lépése után az ÁVO helyébe a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) lépett.


3. 1. A „Katpol”


„A Belügyminisztérium Politikairendészeti (késõbb Államvédelmi), valamint a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya annak idején az adott mostoha lehetõségek között mindent megtett a háborús fõbûnösök sürgetett tárgyalásainak nyomozati elõkészítéséért. A vádemelés kizárólag ezeken a bizonyítási anyagokon alapult. A Budapesti Népügyészség a sajtóosztályunk anyagával egészítette ki, ha volt ilyen. A minõségi hiányosságokért nem a nyomozóhatóság volt hibás, azokat a sürgõsség miatt nagyrészt megoldhatatlan objektív nehézségek okozták. 1947-ben az ún. magyar közösségi összeesküvés hiánytalan felgöngyölítése szakmai és politikai továbblépést jelentett. Az ügyek politikai stratégiai értékelése már túl is nõtt a hatáskörükön. A demokratikus rendõrség megalakulásának harmadik évfordulóján, 1948. január 24-én a politikai rendõrség vezetõjét, Péter Gábor vezérõrnagyot altábornaggyá léptették elõ. (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 366 – 367. o.)

Néhány szóban meg kell említetni a Katona Politikai Osztályt (Katpol) is, hiszen nem egészen ötéves fennállása alatt komoly részt vállalt a háborús és népellenes bûnösök felelõsségre vonásában.

Elõször a pesti harcok idején alakult meg egy katonai elhárítással foglalkozó szervezet, de két hét után megszûnt. Ezután dr. Vészy István százados szervezte meg Vörös János honvédelmi miniszter megbízásából a katonai elhárítást a Honvédelmi Minisztérium 40. osztálya néven. Dr. Vészyrõl hamarosan kiderült, hogy se nem doktor, se nem százados, viszont kilencszeresen büntetett elõéletû csaló. Így aztán végül Pálffy György, volt vezérkari százados szervezése alatt jött létre 1945 márciusában a Katona Politikai Osztály (Okváth Imre: „Sziget egy reakciós tenger közepén.” – Adalékok a Katpol történetéhez, 1945-1949. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest 2000. 58. o.).


A honvédelmi miniszter rendelete 1945. március 12-én intézkedett egy, a VKF/2 jogutódjaként felállítandó szerv létrehozásáról. Az 1945. november 15-e után már közvetlenül a honvédelmi miniszter alárendeltségébe kerülõ Katona Politikai Osztály nyomozásai elsõsorban az egykori csendõrség tiszti és tiszthelyettesi állományára, a VKF/2 vezetõire, beosztottjaira, ügynökeire és a volt munkaszolgálatos századok kerettagjaira irányultak. Azonban – a több helyszínen kialakított hadifogoly szûrõtáborok beiktatásával – a honvédség más helyeken szolgáló tiszti és tiszthelyettesi állományát is vizsgálták. A gyanús, illetve gyanúsítható személyeket kiemelték, majd ezután megkezdõdtek a kihallgatásaik.
1947 közepétõl a belügy külön szerve foglalkozott a volt csendõrök nyilvántartásával, 1949-tõl pedig az ÁVH ezen az adatbázison alapulva vonta hatáskörébe a volt csendõrök ügyeit, mégpedig a Hálózati Fõosztályon mûködõ Belsõ Reakció Elleni Harc Osztályán belül mûködõ egyik alosztállyal.

Például 1945. október 23-án ezen az osztályon került hivatalosan elõzetes letartóztatásba többek között Szombathelyi Ferenc vezérezredes, volt vezérkari fõnök is. Ezután nyomban megkezdték a kihallgatását a Katpol vezetõ nyomozói, úgymint Pálffy György, Toldy õrnagy, dr. Vértes Imre õrnagy, Nagy százados, dr. Erdélyi és Kornis Pál. A Katpol gyorsan dolgozott, mert 1945. november 13-án már át is adták Szombathelyit a Budapesti Népbíróságnak (Györkei Jenõ: Idegen bírák elõtt. Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Zrínyi Kiadó, Budapest 2002. 27. o.).

De Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok is a Katpolra került. Õ Münchenben élt, és nem szerepelt az amerikai katonai hatóságok által vezetett háborús bûnösök listáján. Ezért nem adták ki a magyar hatóságoknak 1945 õszén – 1946 elején. 1946 õszén Jány úgy határozott úgy, hogy hazatér – vesztére – egy szabályos hazatérõ csoporttal. Így került a kaposvári katonai szûrõtáborba, ahol egyenként vizsgálták meg a hazatérõket. Amikor a tábor parancsnoka, Sólyom András õrnagy, felismerte a hazatértek között egykori parancsnokát, rögtön közölte vele, hogy õrizetbe veszik. Jány ezen csodálkozott, majd felháborodottan méltatlankodni kezdett. Kijelentette, hogy nem érzi magát bûnösnek semmiért sem, õ csak egy katona volt, aki a kapott parancsokat végrehajtotta. Sem a kaposvári elsõ kihallgatásán, sem Budapesten, a Katona Politikai Osztályon, de még késõbb, a Budapesti Népbíróság elõtt sem állította azt soha, hogy õ, mint a 2. magyar hadsereg volt parancsnoka vállalja a felelõsséget. Ez a nyomozati és a népbírósági iratokból egyértelmûen kiderül. Hazajött, de nem a felelõsséget vállalni, hanem azért, mert egyszerûen itthon akart élni. Mivel nem szerepelt az amerikaiak háborús bûnös listáján, joggal hihette azt, hogy Magyarországon nem fog bántódása esni. A kihallgatásai során – ez kiderül a nyomozati anyagokból is – végig tagadott, csak az általa kiadott – és elétárt – írásos parancsok szerzõségét vállalta el, de azokét is csak akkor, ha eredetijüket vagy másolatukat eléje tudták tárni.
Vagyis egyértelmûen megállapítható, hogy a hõs, bátor, alárendeltjei helyett mindent magára vállaló, és ezért hazatérõ parancsnok víziója valóban csak egy vízió, nem több mint elfogult szerzõk, írók – mint például Földi Pál – által keltett romantikus illúzió. Ugyanis egy kissé romantikusan és – véleményem szerint – nagyon is elfogultan írja róla Földi: „(...) amikor a kommunista pribékek a háború után a honvédség tisztikarának felszámolását megkezdték, és azokat, akiknek semmi más ’bûne’ nem volt, minthogy katonák voltak, egyre-másra végezték ki és ítélték börtönbüntetésre, Jány Gusztáv nem bírta elviselni, hogy ne álljon ki értük. A biztonságot nyújtó Németország nyugati felébõl önként jött haza, hogy minden felelõsséget magára vállaljon. A kivégzõ osztag elõtt nem engedte szemét bekötni, úgy nézett szembe a ráirányuló puskacsövekkel.” (Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007. 42. o.)
A népbírósági tárgyalásra 1947. szeptember 25., 26. és 29. napjain került sor. A tanácselnök kérdésére, hogy bûnösnek érzi-e magát, azt felelte, hogy nem, mert õ csak a kapott parancsokat teljesítette, mint katona. 1947. november 26-án, Budapesten, a népbíróság ítélete szerint agyonlõtték, miután kegyelemben nem részesült.

A Honvédelmi Minisztérium Katona Politikai Osztályát a honvédelmi miniszter 1950. január 31. napi parancsa szüntette meg, beolvasztva az eddig önálló katonai biztonsági szolgálatot az Államvédelmi Hatóságba.


 

4. A Magyar Államrendõrség


„A cseh elvtársak, már a vezetõk, valahogy ezek ilyen kabarisztikus emberek, vagy mi az ördög, itt magyarázzák nekünk, hogy, hogy nem adminisztratív eszközökkel akarnak dolgozni. Hát ugye, ez egy olyan dolog, meg hirdetik, hogy politikai cselekményért senkit január óta nem csuktak be Csehszlovákiában. Mi meg azt mondjuk, éppen ez a hiba, hát valakiket be köll csukni idõnként, hát van olyan helyzet, hát mi nálunk is van, becsukjuk, aztán mikor ki köll engedni, kiengedjük, hát mit csináljunk, neki is jobb, nekünk is jobb, mindenki okosodik. Mert ilyen nincs, ilyen társadalmi rendszer nincs a világon, mert ezek valamilyen osztályuralmat jelentenek mégis ezek a társadalmak, még akkor is, ha nem minden nap kiabálunk róla. Úgyhogy nem lehet ilyen, ilyen a felhõk közt élni, meg meg hõzöngeni, meg kísérletezni, mert igaz, hogy itt elsõsorban õróluk van szó, de nem csak, nem csak, hát mi is érdekeltek vagyunk, természetesen ebben. Hát azért az imperialisták, azok imperialisták, azok akár milyen szép szólamokkal fuvoláznak, így közbe-közbe, de azért azok lesben álló tigrisek, ha egy nekik kedvezõ helyzet adódik, azok nem haboznak egy pillanatig sem, hogy egy országot elnyeljenek. (…) Mondják, hogy hívtak minket, vagy nem hívtak. Hát persze, a hivatalos cseh pártvezetõség meg kormány, úgy, ahogy van az minket nem hívott természetesen. De minket igenis hívtak, csehszlovák kommunisták, forradalmárok, akik nyugtalankodtak. Na, most valami miatt ott az a harc kedvezõtlenül alakult, és úgy történt, hogy ott nem tudtak nyíltan föllépni, és valahogy utólag sem volt ez számukra kívánatos. Na, hát mi inkább vállaljuk azt, hogy ezen vitatkozzanak valakik, hogy kik hívtak minket, kik nem. Minket hívtak, mi tudjuk, hogy minket hívtak. És elõállt egy bizonyos helyzet, ami minket most momentán ugye, megnyugtat. Nem azért, mert, hogy ott minden kérdés meg volna oldva, hanem azért, mert azért mégis sikerült egy árkot ásni, ugye egy olyan folyamat elé, ami hát azért kiszámíthatatlan, és végzetes dolgokra vitt volna. (…) És majd lecsitulnak, és majd gondolkodnak, és akkor talán megértik azt, amit meg kell érteni.” Kádár János 1968 õszén elmondott beszéde a brigádvezetõknek az 1968 tavaszi, csehszlovákiai magyar bevonulásról („prágai tavasz”), a harisnyagyárban tett látogatása alkalmával. Szó szerinti idézet a Magyar Rádió hangarchívumából. Szöveg: Kis Tamás; vágás: Rédley Tamás; www.arta.hu/2011.

Miután Kádár pártfunkcióba került, a Budapesti Fõkapitányság helyettes vezetõje 1945. május 2-án Ratulovszky János lett. Június közepén a fõvárosban már 6000 rendõr teljesített szolgálatot. Új jelenség volt, hogy a két háború közötti viták után az állományban megjelentek a rendõrnõk is.


Az államrendõrség alkalmazottait nyolc állománycsoportba sorolták:
1. „I. áll. csop.” – a fogalmazói kar (magasabb rangú tisztek);
2. „II/A. áll. csop.” – rendõri õrség (egyenruhás rendõrök);
3. „II/B. áll. csop.” – nyomozók;
4. „III. áll. csop.” – egészségügyi szolgálatot ellátók;
5. „IV. áll. csop.” – mûszaki szolgálatot ellátók;
6. „V. áll. csop.” – számvevõségi szolgálatot ellátók;
7. „VI. áll. csop.” – irodai szolgálatot ellátók;
8. „VII. áll. csop.” – hivatali altiszti szolgálatot ellátók. Lásd ezt a 140.081/1945. IV.1. B.M. sz. rendeletben (Rendõrségi Közlöny, 1945. szeptember 1.). Érdekes, hogy a Gazdasági Rendészeti Osztály beosztottai csak az I., II/B., VI. és VII. állománycsoportból kerültek ki.

Közvetlenül a háború után addig soha nem tapasztalt bûnözési hullámmal találta magát szembe a frissen létrehozott budapesti rendõrség. Volt olyan éjszaka, amikor 6 helyen is fegyveres tûzharc volt a bûnözõk és a rendõrök között. 1945. november 18. napjának éjjelén 5 rablógyilkosság is történt. A helyzetet jól jellemzi, hogy 1945. második felében a rendõrség a fõvárosban 315 emberölési, 1329 rablási és 121187 betöréses lopási ügyben nyomozott. 1945-ben 262 razziára került sor, amelyekben általában részt vettek szovjet katonák is. A bûnüldözõ szervek munkája eredményeként aztán a fõváros bûnügyi helyzete jelentõsen javult. Míg 1945-ben 311 gyilkosság történt, ez a szám 1948-ban 11-re csökkent. Ugyanebben az idõben a rablások száma 1328-ról 121-re, a betörések száma pedig 121187-rõl 7166-ra csökkent.
Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy ezen eredmény eléréséhez a kormány által kilátásba helyezett igen súlyos büntetések is nagymértékben hozzájárultak. Például a 60/1946. ME. számú rendelet már az orgazdaság azon eseteit is halálbüntetéssel rendelte sújtani, amelyet közforgalmú közlekedési vállalat birtokából vagy birlalatából származó, avagy rablásból szerzett dologgal kapcsolatban követtek el: „…az orgazdaság bûntettének büntetése halál, ha az orgazda 1. Olyan lopott dolgot szerez meg, rejt el vagy olyan lopott dolog elidegenítésére mûködik közre, amelyrõl tudja, hogy a tolvaj azt közforgalmú vaspálya vagy tömegszállításra rendelt egyéb géperejû közforgalmú közlekedési vállalat birtokából vagy birlalatából, szállítóeszközeirõl, pályaudvaráról, üzeméhez tartozó helyiségbõl vagy területérõl lopta el. 2. Olyan dolgot szerez meg, rejt el vagy olyan dolognak elidegenítésére mûködik közre, amelyrõl tudja, hogy az rablás bûntette következében jutott birtokosa vagy birlalója kezéhez.” (60/1946. ME. sz. rendelet 1. §)

1946 januárjában alakították meg az R (Riadó) csoportot, az utcákat veszélyes mértékben eluraló banditizmus felszámolására. 1946. május 16-án a fõkapitányság élére Münnich Ferenc került, miután Sólyom katonai területen kapott beosztást. Aztán 1946. december 28-án, az 535.420/1946. BM. sz. rendelet részleteiben is rögzítette a fõvárosi rendõrség szervezetét.


A rendõri büntetõbíráskodással kapcsolatos hatáskör a kerületi kapitányságok között az alábbiak szerint oszlott meg:

1. Erkölcsrendészeti ügyekben a VI/VII. kerületi kapitányság járt el, mint Erkölcsrendészeti Központi Rendõrbíróság.
2. Fiatalkorúak kihágási ügyeiben a IV/V. kerületi kapitányság járt el, mint a Fiatalkorúak Központi Rendõrbírósága.
3. Közveszélyes munkakerülés ügyeit a VIII. kerületi kapitányság, mint Közbiztonsági Központi Rendõrbíróság intézte.
4. Lakásbejelentéssel kapcsolatos kihágási ügyek a IV/V. kerületi kapitányság hatáskörébe tartoztak. Ennek neve: Bejelentési Központi Rendõrbíróság volt.

A rendõrség szervezetét az 1949. február 14-én kelt 274.000/1949. BM. sz. rendelettel megváltoztatták. Megszûnt a budapesti és a vidéki fõkapitányság, helyettük az ország egész területét lefogóan 9 kerületi-rendõrfõkapitányságot hoztak létre. A nagy-budapesti, I. kerületi rendõrfõkapitányság területe kiterjedt Budapest és a rendõrileg hozzácsatolt városok és községek területére.

1949. október 15-én került a fõkapitányság élére Ratulovszky János, aki azt megelõzõen a rendõrakadémia parancsnoka volt. A rendõrség szervezetérõl szóló 15.400/1950. (V. 27.) BM rendelet alapján a fõkapitányság neve Budapesti Rendõrfõkapitányság lett. A fõkapitányság 1950-ben átköltözött a Deák téren újjáépült, volt Adria Biztosító székházába. Majd 1953-ban a fõvárosi fõkapitányság neve BM Budapesti Fõosztályra változott. Az új szervezet kialakítása még 1954-ben is folyt.


5. A gazdasági rendõrség rövid története


„Olyan rendszert, ami mindenkinek tetszik, olyat nem lehet csinálni, de ha már választani köll, akkor mi azt mondjuk, hogy inkább olyan rendszert védünk mi, és tartunk és erõsítünk, ami 5 millió fölnõtt dolgozónak tetszik, mint ami 300 ezer kizsákmányolónak és cselédjének tetsszen.” Kádár János (1912 – 1989)

A különlegesen széles hatáskörû karhatalmi szervek közül a gazdasági rendõrség – hivatalos nevén a Budapesti Fõkapitányság Gazdasági Rendészeti Osztálya – a többinél néhány hónappal késõbb, 1945 szeptemberében jött létre.

5. 1. Elvi elképzelések


„A régi május egy, meg a mai, sok mindenbe különbözik egymástól. Azok kisebbek voltak, az ellenséggel való harc közbe zajlottak le, ezek hatalmasak, békések, barátságosak, de egy közös van bennük. Mindegyik május elseje elõbbre vitte valamivel a munkásosztály, a dolgozó nép ügyét. Az is, amit a Horthy alatt szerveztünk, az is, amit ma szervezünk. És azért örülök nagyon, mert látom, az emberek jókedvûek – nemcsak innen a tribünrõl, hanem mikor ott voltam, a gyülekezõn is – és nagyszerû érzés azt látni, hogy százezrek együtt vannak, az emberi haladás, a béke jegyében.” Kádár János rövid televíziós interjúja Budapesten, 1964. május 1. napján, a munka ünnepi felvonulás közben.

Az 1945-ös év tavaszán már létezett a Vas Zoltán vezette Budapesti Közélelmezési Kormánybiztosság mellett egy Közellátási Ellenõrzési Fõcsoport, más néven Közellátási Rendészet. A szervezetrõl kevés tudható, de fennmaradt vezetõjének, Fogass Józsefnek egy 1945. április elején írt javaslata, amellyel az MKP Központi Vezetõséghez folyamodott.

Ebben kifejtette, hogy a gazdasági közállapotok alapos ismerõjeként és ezen a területen mûködõ szakemberként szükségesnek tartja egy úgynevezett gazdasági rendõrség felállítását. Fogass szerint, a felállítandó hatóság valamennyi, gazdasági kérdésekkel foglalkozó minisztérium fõosztályát külön-külön képezhetné ugyanazzal a személyzettel. Szükségesnek tartotta a közvetlen rendõri hierarchiából kiemelni az új gazdasági szervet, amely felett a felügyeleti jogkört a minisztertanács, a fegyelmi jogkört pedig a belügyminiszter gyakorolhatná.

A leendõ gazdasági rendõrség feladatai közül az elsõ pontban kiemelve állapította meg:

1. A háborús bûnösök által okozott gazdasági károk feltárása és felszámolása.
2. A közellátási érdekek ellen irányuló bûncselekményekkel szembeni fellépés (ami az addigi közellátási rendészet feladata volt).
3. A fiatal demokrata állam pénzügyi és gazdasági érdekei ellen irányuló bûncselekmények (gazdasági szabotázsok, a gazdasági javak nem célszerû felhasználása stb.) felderítése és leküzdése.
4. A magyar állam külföldön levõ gazdasági érdekeltségeinek számbavétele és azoknak mozgósítása (ideértve természetesen a magyar állampolgároknak már az elõzõ rendszer törvényeinek megszegésével is külföldre kiajánlott és ott elhelyezett pénz- és értékcikk követeléseit is).” Ezt lásd: Politikatörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban PIL) 274.f. 11/ 8. õ.e. (A Magyar Kommunista Párt iratai)
5. Fogass még kifejtette, hogy a gazdasági rendõrség feladata lenne a jövõben esetlegesen felmerülõ kötött gazdálkodással, devizagazdálkodással kapcsolatos rendeletek betartatása is.

Válasz vagy egyéb reagálás erre a beadványra nem érkezett, sõt, Fogass Józsefet idõközben – valószínûleg politikai okokból – eltávolították az állásából.


5. 2. A Gazdasági Rendészeti Osztály létrejötte és mûködése


„Tisztelt Országgyûlés!
Fájdalmas csapástól lesújtva lépek a szónoki emelvényre, gyászba borult népünk színe elé, midõn a Tisztelt Országgyûlésnek beterjesztem Joszif Visszarionovics Sztálin halhatatlan emlékét törvénybe iktató javaslatot. Elvtársak! Felszabadítónkat, tanítónkat, legnagyobb jótevõnket, oltalmazónkat és segítõnket vesztettük el benne. Történelmünk legsötétebb szakaszán, nemzeti létünk legválságosabb napjaiban, amikor békeszeretõ, dolgos népünket hazaáruló urai, a tõkések és nagybirtokosok, idegen érdekekért, a világháború vérzivatarába kergették, amikor a fasiszta hordák városainkat és falvainkat üszkös romhalmazzá változtatták, és országunkat a német fasizmus igájába hajtották, Sztálin nyújtott népünknek segítõ jobbot, és vezette ki a szabadság világába. Hûséges és hálás magyar nép, ragyogó emlékét törvényben kívánja megörökíteni. Kérem a Tisztelt Országgyûlést, hogy a beterjesztett javaslatot elfogadni szíveskedjék!” Nagy Imrének, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökhelyettesének parlamenti gyászbeszéde és törvényjavaslata 1953 tavaszán, Sztálin halálának (1953. március 5.) apropójából.

Az eközben már szervezõdõ gazdasági rendõrség a politikai rendõrség körein belül jött létre. Fehér Lajos, a Budapesti Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának (PRO) helyettes vezetõje, 1945. augusztus 14-én, az „ügyvitel során mind gyakrabban elõforduló gazdasági természetû háborús és népellenes bûncselekmények szakszerû lenyomozása végett”, egy feliratban indítványozta Erdei Ferenc belügyminiszternél az új szervezet létrehozását. Lásd: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) XIX-B-1-r (1945) 3. dob. 119. (A Belügyminisztérium Elnöki Fõosztályának iratai)
A politikai rendõrség új részlege Fehér javaslatában a Gazdaságpolitikai Alosztály nevet kapta (ami aztán ténylegesen csak pár napig mûködött), és kezdeményezte továbbá a Budapesti Fõkapitányság Bûnügyi Osztályán egy Gazdasági Ellenõrzõ Csoport létrehozását, amely szorosan együttmûködne az új PRO alosztállyal, bármilyen függõségi viszony nélkül.
Az iratban a feladatkörét a következõk szerint fogalmazta meg: „1. A múltra vonatkozóan: a) A gazdasági vonatkozású háborús és népellenes bûncselekmények felderítése. b) A demokratikus újjáépítés biztonságára aggályos, a múltban fasiszta magatartást tanúsító személyek elleni alapos nyomozás és kellõ nyomozati adat alapján közigazgatási eljárás lefolytatására vonatkozó javaslat megtétele. 2. A jelenre és jövõre vonatkozóan: a) A gazdasági és hitelélet, a termelési rend – különös tekintettel az újjáépítésre és a jóvátételi szállításokra – politikai szempontból való ellenõrzése, a fennálló és feltehetõen még hatályba lépõ jogszabályok alapján. b) Ezen jogszabályokba nem ütközõ, de a gazdasági életben akár bûnös szándékból, akár e nélkül is a termelés folytonosságát, az újjáépítés biztonságát veszélyeztetõ (szabotázs) elemeknek a gazdasági életbõl közigazgatási úton való eltávolítása. 3. Személyi és cégnyilvántartás vezetése: E nyilvántartásban feldolgozandók: az alosztály teljes ügyiratanyaga, Baross Szövetség, Magyar–Német Kereskedelmi Kamara és hasonló szervezetek teljes anyaga, a gazdasági vállalatoknál, Kereskedelemügyi, Iparügyi, Pénzügy-, Földmûvelésügyi Minisztériumban nem igazoltak adatai. 4. Jelentõsebb fasiszta eredetû gazdasági vagyontárgyak felkutatása: Olyan német vagy fasiszta eredetû tõkék, vállalatok, vagyonok vagy vagyontárgyak felkutatása, amelyek akár álcázva, illetve színleges elidegenítési szerzõdéssel továbbra is arra illetéktelen kezekben vannak és nem az újjáépítés szolgálatában állnak. Ezeknek az Elhagyott Javak Kormánybiztosságához való egyidejû bejelentése mellett szükség esetén az illetékes szakminiszternek az újjáépítés szolgálatába való állítás végett leendõ átadása. 5. Rendelet-tervezetek szerkesztése.” (MOL XIX-B-1-r /1945/ 3. d. 119.)
Fehér Lajos felterjesztésére 1945. szeptember 1-jén érkezett válasz a Belügyminisztériumból. Ez a leirat ideiglenesen hozzájárult a személyi, szervezeti és feladatkör tekintetében az alosztály mûködéséhez (MOL XIX-B-1-r /1945/ 3. d. 119.)


A Kis Újság a „Gazdasági rendõrség alakul” címû tudósításában így tájékoztatta a megalakítandó új szervezetrõl olvasóit: „Új biztonsági szerv a közellátás érdekében. – A kormány elhatározta, hogy gazdasági rendõrségi szervezetet állít fel. Ez a gazdasági rendõrség most áll szervezés alatt, de rövidesen megkezdi mûködését. Elsõsorban a gazdasági rendõrség feladata lesz ügyelni arra, hogy a kiadott rendeleteket pontosan hajtják-e végre, ellenõrzi a terménybeszolgáltatásokat, a malmok mûködését, igyekszik megakadályozni a csempészést. Budapesten a gazdasági rendõrség a feketepiacot fogja figyelni, a tõzsde körüli feketézõket és valutázókat, ugyanakkor pedig vigyáz majd az élelmiszer fronton is, nehogy valamilyen fontos rendeletet a közönség kárára kijátszanak. A gazdasági rendõrség feladata lesz továbbá a budapesti pékek ellenõrzése.” (Kis Újság, 1945. augusztus 30. 2. o.)

Augusztus második felétõl egészen a gazdasági rendõrség mûködésének megindulásáig a rendõrség valamint az Áruellenõrzési Fõosztály tartott sorozatos razziákat a fõváros piacain és csarnokaiban. Például 1945. augusztus 22-én Haris Olivér detektívfõnök vezetésével a rendõrség nagyszabású razziát tartott a Nádor utcai tõzsdénél, amelynek célja a környéket ellepõ valutázók begyûjtése volt. Az Áruellenõrzési Fõosztály vizsgálatai kiterjedtek a vendéglõkre is, amelyek ellen fõleg árurejtegetés, illetve rendeletekben tiltott ételek (pl. borjúhús) felszolgálása miatt léptek fel. Egy esetben pedig a Fõosztálynak a VI. kerületi rendõrséggel együttmûködve sikerült lelepleznie egy cukor, szaharin és inzulin üzletszerû csempészésébõl élõ csoportot. Mûködésük és a nyomozásaiknál használt eljárásaik megegyeztek a késõbbi gazdasági rendõrség módszereivel. Az Áruellenõrzési Fõosztály akcióiról részletes tudósításokat lehet olvasni a Szabad Nép (a Magyar Kommunista Párt napilapja) 1945. augusztus 23. és 30. napi, valamint a szeptember 1., 5., 6. és 13. napi számaiban is.

Majd a kommunista napilap 1945. szeptember 15. napi számában értesítették a lakosságot arról, hogy aznap hivatalosan is megkezdte a mûködését a gazdasági rendõrség (lásd: Szabad Nép 1945. szeptember 15. 2. o. „A gazdasági rendõrség megkezdi mûködését” kezdetû cikket). A Gazdasági Rendészeti Osztály felállításáról – az éppen átszervezõdõ Budapesti Fõkapitányság keretei között – a döntés már szeptember 8-ig megszülethetett, ugyanis aznap a budapesti rendõrség kommunista pártaktívájának gyûlésén Ratulovszky János fõkapitány-helyettes már kész tényként beszélt az új osztály létrejöttérõl.


A GRO elsõ szervezeti felépítésérõl egy 1945. szeptember 24. -i keltezésû felterjesztésbõl tudhatunk meg adatokat (MOL XIX-B-1-r /1945/ 5. dob. 208.). E szerint a kezdeti állomány teljes létszáma gépírónõkkel, altisztekkel stb. együtt 75 fõ volt. Ez már több mint duplája volt az augusztusi, rövid ideig fennálló Gazdaságpolitikai Alosztály tervezett létszámának. A Gazdaságpolitikai Alosztály összeállításánál felmerült 24 fõs létszámból 15 fõ a GRO állományba is átkerült.
A felterjesztés részletezte a gazdasági rendõrség szervezeti felépítését, amely a dr. Villányi András osztályvezetõ, a helyettese, titkára, gépírónõje, tolmácsa és szolgálatvezetõje alkotta törzsön, és a segédhivatalon kívül még hat alosztályból állt: I. alosztály – valuta és hitel; II. alosztály – tüzelõ és élelmiszer; III. alosztály – ipari nyersanyagok; IV. alosztály – ipari cikkek és ruha; V. alosztály – közlekedési és üzemanyagok; VI. alosztály – gyógyszer és megfigyelés.
A gazdasági rendõrség szerzõdéses alkalmazottként igénybe vett még gazdasági szakértõket és hites könyvvizsgálókat is. Ezt a hat alosztályos rendszert 1945 decemberében a nem megfelelõ hatékonyság miatt négy alosztályosra csökkentve, és az állomány egy részét is leváltva, Villányi András átszervezte a gazdasági rendõrséget (MOL XIX-B-1-r /1945/ 15. dob. 763.).

A II. alosztály az ipari üzemekben elkövetett gazdasági bûncselekmények és szabotázsok felderítésére és kinyomozására specializálódott. Késõbb Radványi Dezsõ áv. fõhadnagy, az ÁVO VII. alosztályának vezetõje készített jelentést a gazdasági rendõrség II. alosztályának tevékenységérõl (lásd ezt: PIL 274.f. 11/10 õ.e.).
A III. alosztály valutaügyekkel foglalkozott, és nyomozása eredményeként ítélték el például Ordass Lajos evangélikus püspököt 2 év fegyházra 1948 szeptemberében. Errõl lásd Ordass Lajos: Válogatott írások (folytatás). Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya. Budapest, 1998. 439. o. valamint Budapest Fõváros Levéltára (a továbbiakban BFL) Budapesti Megyei Bíróság (BMB.) 495/1948.


A Politikai Rendészeti Osztály Gazdaságpolitikai Alosztálya, majd pedig a Gazdasági Rendészeti Osztály vezetésével is – a kezdetektõl – dr. Villányi Andrást, egy harminckét éves rendõrtisztet bíztak meg a politikai rendõrség állományából. Dr. Villányi (Wilheim) András 1913-ban született Budapesten. Polgári családban nõtt fel, apja Villányi Ármin Benedek orvos, édesanyja Milch Anna. Jogi egyetemre járt és 21 évesen, 1934-ben szerezte meg a jogi doktorátust. Ezek után 1934-tõl egészen 1942-ig, 8 éven keresztül a Bodrogi Ügyvédi Irodában dolgozott. Zsidó származása miatt 1942-tõl munkaszolgálatra kellett bevonulnia Sárospatakra. Késõbbi pályafutása szempontjából jelentõs, hogy munkaszolgálata alatt összekerült korábbi egyetemi barátjával és jogásztársával, dr. Tímár Istvánnal, aki késõbb az államvédelemnél fontos pozíciókat töltött be. 1944 novemberében, a szovjet hadsereg közeledtével a kaotikus állapotokat kihasználva Miskolc közelében egy Onga nevû községnél Villányinak többedmagával sikerült megszöknie. 1944 decemberében együtt kerültek a már szovjet fennhatóság alá került Debrecenbe, ahol jelentkeztek a frissen megalakult államrendõrséghez. Képességei, jó kapcsolatai és az akkori ideiglenes állapotok káderhiánya miatt Villányi rögtön viszonylag magas beosztásba került, rendõrfogalmazói rangot kapott.
Ide érdekességként jegyzem meg, hogy a Horthy-korszak rendõrségénél használt rendõrfogalmazói rang az új államrendõrségnél az 1945. szeptember 1-jén bevezetett elnevezések szerint rendõr századosnak felelt meg (lásd ezt: Rendõrségi Közlöny 1945. szeptember 1.).
Rövid idõ elteltével, 1945 januárjában már alosztályvezetõi megbízást kapott az Erdei Ferenc belügyminiszter által politikai rendõrség létrehozásával megbízott Tömpe András szervezetében. Villányi András is tagja volt az 1945. január 26-a körül Debrecenbõl Pestre érkezõ Tömpe-féle csoportnak, amely a már említett okok miatt konfrontálódott a helyi Politikai Rendészeti Osztállyal, és annak vezetõjével, Péter Gáborral, aki be sem engedte az elsõ nap õket az Andrássy út 60. alatti, frissen kiválasztott székházba. Villányi hamarosan átkerült Péter Gábor csapatába, aki elégedett volt a jogászból lett fiatal politikai nyomozótiszttel, és õt ajánlotta a gazdasági bûnözés ellen felállítandó szervezet élére.

A gazdasági rendõrség 1945. szeptember 15-én, egy szombati napon kezdte meg mûködését, amirõl a másnapi Szabad Népben lehetett részleteket olvasni:
„A gazdasági rendõrség Wurm utca 3. szám alatt szombaton reggel megkezdte mûködését. Reggel 7 órakor 150 válogatott nyomozó gyûlt össze a gazdasági rendõrség vezetõjének, dr. Villányi Andrásnak szobájában rövid megbeszélésre. A tanácskozás után 50-en azonnal ellenõrzõ körútra indultak a feketézõk és árurejtegetõk ismert központjai felé.
Az elsõ fogás: – Negyed 8-kor megszólal a telefon és jelentik, hogy a Koppány utca 3. szám alá teherautón hagyma és burgonyaszállítmány érkezett. Azonnal elindul három rendõrtiszt, dr. Rigó rendõrfõhadnagy, Lugosi nyomozó százados és Bódi nyomozó alezredes. Félóra múlva már jelentik, hogy a szállítmányt Tót Imre makói hagymakereskedõ hozta fel szállítási engedély nélkül. 70 mázsa hagymát és 2 mázsa burgonyát akart elfeketézni…
– Az árut tessék lefoglalni és hatósági áron szétosztani a csepeli gyár dolgozói között! – hangzik az utasítás.”
„– Már az elsõ órák eredményei is megfelelõek – mondja Ratulovszky fõkapitány helyettes. – A gazdasági rendõrség hatásosan és gyorsan tud közbelépni, annak ellenére, hogy szervezése még nem is fejezõdött be. A gazdasági rendõrség is ugyanúgy, mint a demokratikus rendõrség, a dolgozó népért van. Ne féljen tehát a gazdasági rendõrségtõl se a legális kereskedelem, se az ipar, mert nem ellenük, hanem õértük dolgozik. A társadalomnak csak kis rétege spekulál a dolgozók bõrére és mi csak ezek ellen, az engedély nélkül garázdálkodó üzérek ellen lépünk fel. A spekulánsoktól elkobzott közszükségleti cikkeket a rohammunkások és a közönség kapja.” (lásd a Szabad Nép, 1945. szeptember 16. 3. o. „Több mázsa, feketézõktõl elkobzott élelmiszert juttattak a dolgozóknak” címû cikkét)


Amint a beszámolóból is kiderült, a gazdasági rendõrség tevékenységének az egyik kiemelkedõ részét a razziák alkották. A GRO nyomozóinak feladata volt a közélelmezéssel, közellátással kapcsolatos visszaélések, mint az árdrágítás, áruvisszatartás, közvetítõ kereskedelem stb. esetén a szabálysértõkkel szembeni fellépés. Ellenõrizték, hogy a kereskedõk bejelentették-e árukészletüket, illetve tudják-e azok eredetét igazolni. Az 1945 októberét követõen életbe lépett valuta- és aranyforgalom korlátozó rendelkezés miatt gyakorlatilag nem lehetett a lakosság birtokában külföldi fizetõeszköz, illetve törtarany vagy aranyérme. A gazdasági rendõrség emberei a szórakozóhelyeken tartott razziák során megmotozhatták a vendégeket, valutaüzérekre vadászva. Szintén a szervezet feladatai közé tartozott a hatalmas mértékû csempészet visszaszorítása is. 1946 augusztusától az új fizetõeszköz, a forint értékállóságát veszélyeztetõ cselekmények elleni eljárások is a GRO-hoz tartoztak. A különféle rendeletek megszegõi ellen a gazdasági rendõrség széles hatáskörben léphetett fel. A detektíveknek joguk volt árut lefoglalni, üzleteket, kávéházakat, éttermeket bezáratni, személyeket letartóztatni.
A Gazdasági Rendészeti Osztályról a bûntettek vagy vétségek nyomozati anyagát a Valutaügyészségre, azaz a Budapesti Államügyészség Fizetési Eszközökkel Elkövetett Bûncselekmények Osztályára küldték át, ahol vádat emeltek az elkövetõk ellen, méghozzá az Uzsorabíróság elõtt. E különbírói fórum az uzsorával kapcsolatos ügyekben bíráskodó szerv volt, és kizárólag árdrágítással kapcsolatos, illetve valutáris bûncselekményekben hozott ítéletet. A kiszabott büntetések között gyakran szerepelt az internálás. Az akkori közállapotokról tanúskodik az, hogy a nyomozók az elsõ tíz nap után már 180 árdrágítási ügyet zártak le és küldtek át vádemelési javaslattal a Valutaügyészséghez.


A gazdasági rendõrség támogatottsága és az irányába való figyelem fennállásának három éve és három hónapja alatt fokozatosan nõtt. Különösen Rajk László belügyminiszterré való kinevezése után, 1946 márciusától kapott a szervezet egyre nagyobb figyelmet. Dr. Villányi András igen jó kapcsolatot alakított ki új fõnökével, egyik bizalmas emberének számított. A gazdasági rendõrség egyre nagyobb térnyerésének jele volt, hogy Villányi – Péter Gábor kimondott ellenkezése dacára – az ÁVO ipari, üzemi elhárítással foglalkozó VII. alosztálya felett is felügyeleti jogot nyert, illetve egyik saját alosztályát egy idõre beköltöztethette a politikai rendõrség Andrássy úti központjába. Szintén dr. Villányi András korabeli befolyását és politikai súlyát jelezte, hogy tagja lett az 1948 márciusában létrehozott Államvédelmi Bizottságnak is. Ide jegyzem meg, hogy az 1948. március 4-én létrehozott Államvédelmi Bizottságnak a megalakulásakor Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Rajk László (BM), Péter Gábor (ÁVO), Földi Lajos (Katpol), és Villányi András (GRO) voltak a tagjai.

Addigra már érthetõ módon, elsõsorban Péter Gábor ellenszenve miatt, a két vezetõ közt kimondottan ellenségessé vált a viszony, márcsak (és elsõsorban) személyes ambícióik ütközése és eltérõ habitusuk okán is. A gazdasági rendõrség és az ÁVO állománya között is igen rossz viszony alakult ki, az embereik folyamatosan rivalizáltak, sõt nem egyszer akadályozták is a másik szerv munkáját. Rajk László 1948. augusztusi leváltása után ez a rossz viszony volt az oka Villányi gyors eltávolításának is.

1948. december 15-én megszüntették a gazdasági rendõrséget. Az errõl szóló belügyminiszteri rendelet szerint: „Az ország gazdasági életének stabilizálódása és megszilárdulása ma már indokolatlanná teszi ennek az önálló szervezetnek a fenntartását.” (lásd: Rendõrségi Közlöny, 1948. december 15. 948. o.)
Alosztályait beolvasztották a Budapesti Rendõrfõkapitányság Bûnügyi Osztályába, illetve a frissen létrehozott BM ÁVH-ba. Villányi András osztályvezetõi beosztást kapott a Pénzügyminisztériumban. A Rajk-per során azonban Dr. Szebenyi Endre tanúvallomásában elhangzott Villányi András neve is (mint Rajk közeli barátja, bizalmasa, ez várható is volt), akit még aznap, 1949. szeptember 20-án letartóztattak. Hosszas vizsgálati fogság után a következõ év tavaszán, mint a Szebenyi per másodrendû vádlottja került a bíróság elé. A demokratikus államrend és a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, valamint külföldön elhelyezett valuta bejelentésének elmulasztása volt a vád ellene. A néhány napos per végén, elsõsorban a saját beismerõ vallomása alapján dr. Villányi Andrást a Budapesti Büntetõtörvényszék 1950. március 17-én, elsõ fokon kötél általi halálbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A Legfelsõbb Bíróság 1950. május 20-án az ítéletet másodfokon is jóváhagyta. Dr. Villányit 1950. május 26-án akasztották fel. Lásd: Történeti Hivatal (a továbbiakban TH) V-142 720/1. – Dr. Villányi András perújításának nyomozati anyaga.

A Sztálin halála utáni enyhülés idején felülvizsgálták az ügyet, és a Legfelsõbb Bíróság 1955. október 13-án dr. Villányi Andrást az ellene emelt vádak alól bûncselekmény hiányában felmentette (TH V-142 753. – Dr. Villányi András perújításának anyaga).


6. Államrendészet


„A bíróságokat is, melyek oly gyakran hoznak felháborító és a demokráciára szégyenletes ítéleteket, az idén szemügyre fogjuk venni és intézményesen gondoskodunk arról, hogy az új magyar szellem közéjük is teljes erõvel benyomuljon.” Lásd: Rákosi Mátyás: A fordulat éve. Szikra, Budapest 1950. 164. o. A Magyar Dolgozók Pártjának szintén a fordulat évében, 1948-ban kiadott programnyilatkozata alapján is egyértelmû, hogy Rákosiék egyik fõ célja az igazságszolgáltatás és a jogrendszer gyökeres átalakítása lett. Lásd: A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948–1956. Napvilág Kiadó, Budapest 1998.

A politikai küzdelmek élezõdése, a koalíciós pártok egyre fokozódó küzdelme a hatalom megszerzéséért, majd a hatalomváltás miatt a politikai rendészet ismét látható, kiemelt szerepet kapott.

Néhány nappal Pest felszabadítása után a Budapesti Nemzeti Bizottság már ki is nevezte a fõváros rendõrfõkapitányát: „A Budapesti Nemzeti Bizottság a magyar államrendõrség budapesti fõkapitányává Sólyom László, ny. százados, budapesti lakost kinevezi.” (I/3.–1945. BNB. sz.) Lásd: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzõkönyvei 1945 – 1946. Szerkesztette: Gáspár Ferenc, Halasi László. In.: Budapest Fõváros Levéltára Forráskiadványai VII. Szerkesztõ: Ságvári Ágnes. Budapest 1975. 19. o. Ezen elsõ határozatok a BNB által 1945 júniusában kiadott „Határozat-gyûjtemény” –bõl valók. A Fõvárosi Közlöny elsõ száma 1945. február 16. napján jelent meg, ami szintén január 21-i kelettel közli a BNB megalakulását és iménti határozatait. Más adatok szerint azonban néhány nappal korábban, az MKP Tisza Kálmán téri székházában alakult meg a BNB, a január 21. napi alakuló ülés már csak a hivatalos formalitás volt. Több visszaemlékezés szerint a BNB által kinevezett dr. Csorba János már január 19. napján megkezdte hivatali mûködését a Vízmûvek igazgatóságának székházában. Erre vonatkozólag lásd Lestyán Sándor: Az újjászületett Városháza. Budapest, 1946. február. Dr. Gulácsy György e visszaemlékezését közli Pál – Radó: Debreceni feltámadás. Debrecen, 1947. 308. o.; illetve erre vonatkozólag lásd még Vas Zoltán: Hazatérés 1944. Budapest, 1970. 176. o.

Mint korábban már említettem, az újjászervezõdõ fõvárosi rendõrségen belül a politikai osztály az elsõk között jött létre. Dokumentum igazolja, hogy Péter Gábor vezetésével már 1945 januárjának legvégén mûködött a Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya (PRO), hatvan fõvel. Az elsõként kivégzett háborús bûnösök, a munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedõ és azokat legyilkoló Rotyits és Szivós keretlegények ügyét már a PRO vizsgálta ki. Budapesten, 1945. január 29. napján kezdõdött el jogi értelemben véve az elsõ népbírósági per a Zeneakadémián, ugyanis a Budapesti Rendõrfõkapitányság ezen a napon tette át az elsõ ügyet a megalakuló népbírósághoz.

A BNB 1945. január 27. napi teljes ülésén elnöklõ Vas Zoltán jelentette be, hogy „két bitang, akik maguk több mint száz hazafit végeztek ki, már kézre került… Az egész nemzetegyetem követeli, hogy ezeket a bûnösöket… felelõsségre vonják.” Javasolta, hogy az öttagú bizottság állítsa fel az egy jogvégzett elnökbõl és négy kiküldöttbõl, valamint egy ügyészbõl álló bíróságot, amely a vizsgálatokat folytassa le, s ha kell, halállal sújtson le.
A „folyamatba tett bûnvádi ügyben” maga Péter Gábor vezette a nyomozást és a kihallgatásokat. A per kezdete elõtt 2 nappal, 1945. január 27-én jelent meg a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) teljes ülésének határozata, amely „egyhangúlag megadja a felhatalmazást a szûkebb bizottságnak a Népbíróság felállítására és egyben kimondja a sürgõsséget.” (II/9 – 1945. BNB. sz. Lásd: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzõkönyvei 1945 – 1946. i. m. 20. o.) Egyébként a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 27. napi teljes ülésén számolt be részletesen Faragho Gábor miniszter a kormány népbírósági rendeletérõl is.


Másnap, azaz január 28-án az „ötös bizottság” deklarálta „a Népbíróságok felállításának sürgõs szükségességét” és megalakítását: „A Budapesti Nemzeti Bizottság kimondja a Népbíróságok felállításának sürgõs szükségességét és egyben a Népbíróság elnökévé Major Ákos volt hadbíró századost kinevezi. A Népbíróságba a Nemzeti Bizottságban részt vevõ négy politikai párt egyenkint egy-egy tagot delegál, akiknek nevét a titkári hivatallal a pártok folyó hó 31-ig közölni tartoznak.” (III/2.–1945. BNB. sz.) Lásd errõl bõvebben a Budapesti Nemzeti Bizottság ötös bizottsága elsõ gyûlésének (1945. január 28.) határozatait: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzõkönyvei 1945 – 1946. i. m. 21 – 22. o.

A dr. Major Ákos vezette tanács pedig e felhatalmazással hozta meg elsõ ítéletét február 3-án, Rotyits Péter tartalékos fõtörzsõrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetõ ügyében, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot. Részletesen lásd errõl Kossa István: Dunától a Donig. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2. kiadás; valamint Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 120. o. – 121. o. Kossa kötete számos, a PRO által készített kihallgatási jegyzõkönyvet közöl. „A Budapesti Néptörvényszék, mint ítélõbíróság N.T. 1/1945 szám alatt 1945. február 3. napján hozta meg az elsõ ítéletét. A Magyar Nép Nevében a bíróság Haynal Alajos vezérõrnagy, Rotyits Péter t. fõtörzsõrmester és Szivós Sándor t. szakaszvezetõ ügyében ítélkezett.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 80. o.)

Csupán érdekességként jegyeznék meg ide két dolgot:
1.
A népi demokrácia hajnalán a kihallgatók kényszervallatási módszerei – amiket akkoriban természetesen nem tekintettek annak – általában (elsõsorban) a durva viselkedésben és a pofonokkal kísért verbális bántalmazásban nyilvánult meg, de nem volt idegen tõlük ugyanazon kínzási módszerek alkalmazása sem, amit a nyilasok használtak áldozataik sérelmére elkövetve.
De természetesen lehetne idézni arra is példákat, hogy egyáltalán, még ilyen durvább viselkedés sem történt a kihallgatottal szemben. A Péter Gábor által kihallgatott, a Horthy-korszakban elhíresült, Sallai – Fürst ügyben ítélkezõ egyik tanácstag, dr. Méhes Ignác elsõ kihallgatási jegyzõkönyvében a következõ szerepel: „A Fürst-ügyben csak tagja voltam a tanácsnak és a jogszabályok szerint jártam el. Élek a törvényadta jogommal, semmiféle vallomást vagy felvilágosítást nem vagyok hajlandó tenni.” – nyilatkozta az elõzetes letartóztatásban lévõ gyanúsított (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 146. o.).
2.
A Budapesti Nemzeti Bizottság egy négytagú bizottságot küldött ki 5 népbírósági tanács megszervezésére, 1945 januárjának végén. A bizottság tagjai voltak: dr. Hubert Gusztáv, dr. Major Ákos, dr. Némethy Jenõ és dr. Ries István. E bizottság 1945. február 19. napján jelölte ki az elsõ négy népbírósági tanács vezetõ bíráját, valamint a népügyészség vezetõjét és a népügyészeket. A népbírósági tanácsokba a négy párt és a szakszervezet 2-2 tagot delegált. Lásd errõl bõvebben a Budapesti Nemzeti Bizottság ötös bizottsága elsõ gyûlésének (1945. január 28.) határozatait: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzõkönyvei 1945 – 1946. i. m. 21 – 22. o.

Kezdetben a Tisza Kálmán téren (ma: Köztársaság tér) levõ Magyar Kommunista Párt központjában, majd az Eötvös utca 7. szám alatt, s végül az Andrássy út 60. szám alatt, a korábbi, nyilas „Hûség Házában” volt elhelyezve az újjáalakított államrendõrség politikai osztálya. A PRO egyik helyettes vezetõje az a Fehér Lajos lett, aki késõbb, a Kádár korszak 1968-as gazdasági reformjainak egyik kezdeményezõje volt. Fehér 1945 januárjától 1946 szeptemberéig volt a PRO munkatársa, majd saját kérésére átkerült a Szabad Föld címû újsághoz.

Fentebb már szintén említésre került, hogy ebben az idõben, politikai ügyekben egy másik szervezet is tevékenykedett a fõvárosban, a Tömpe András által vezetett belügyminiszteri különítmény – azaz a „debreceniek” –, amely azonban nem tartozott a fõkapitányság szervezetébe. A különítmény elsõ dolga volt, hogy még januárban beköltözött a nyilasok által elhagyott Andrássy út 60-ba. Egy 1945. február 7-én kelt levél tanúsága szerint, a két szervezet között már a kezdeteknél ellentétek mutatkoztak. Február 20-án, a Péter által vezetett osztály létszáma már 98 fõre nõt. Az egymással rivalizáló két szervezet néhány hétig egy fedél alatt dolgozott. Tömpe egysége, átmenetileg, mint a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Osztálya kezdte meg mûködését, majd, szintén Tömpe vezetésével, a debreceni egységbõl májusban létrejött a Magyar Államrendõrség Vidéki Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya (Palasik Mária: i. m. 35. o.).
A PRO kiemelt feladata volt a háborús bûnösök felkutatása és a népbíróság elé állítása. A PRO megalakulásától, 1945. április 12-ig, 5722 „fasiszta és más reakciós elemet” vont ki a társadalomból. Április 12-én az õrizetesek száma az alábbi volt:

- A politikai rendõrség házi fogdájában: 639 fõ,
- A kerületi kapitányságokon: 902 fõ,
- A Fogház és Toloncügyi Osztályon: 1038 fõ.

1387 fõ pedig az alábbi internálótáborokban volt elhelyezve: IV. ker.: Kecskeméti utca, V. ker.: Tutaj utca, VI. ker.: Áfonya utca, X. ker.: Gyûjtõfogház, XII. ker.: Böszörményi úti volt csendõrlaktanya, XIV. ker.: Egressy út. Csepel: Királymajor, Széchenyi út; Kispest: Bercsényi úti rendõrlovassági laktanya; Mátyásföld; Kistarcsa; Pestszentlõrinc: Attila út; Pestszenterzsébet: Gubacsi úti téglagyár; Rákospalota: Árpád út.

1946. október 4-én került pont a két szervezet rivalizálásának a végére, mivel a budapesti és a vidéki osztályt Péter Gábor vezetése alatt a budapesti fõkapitányság szervezetébe tartozó, de országos hatáskörû, egységes politikai rendõrséggé egyesítették Magyar Államrendõrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) néven (lásd az 533.900/1946. számú BM rendeletet). Az átszervezésre a mûködés hatékonyabbá tétele mellett az is okot adott, hogy a PRO tevékenysége – túlkapásai – ellen sok panasz érkezett.
Az ÁVO feladata rendkívül széleskörû volt, és érthetõen sokfajta érdeket sértett. Feladata volt többek között a demokratikus államrend és közbiztonság védelmérõl szóló 1946. évi VII. tc.-be ütközõ cselekmények nyomozása és feljelentése. Aztán a népbíráskodásról szóló és az 1945. évi VII. tc.-be iktatott háborús és népellenes bûncselekmények nyomozása és feljelentése. Továbbá az egyesületek keletkezésének és mûködésének figyelemmel kísérése, politikai vonatkozású röpiratok szerzõinek és terjesztõinek nyomozása és bejelentése, a bejelentett és tudomásul vett gyûlések lefolyásának megfigyelése, államrendészeti vonatkozású bel- és külföldi adatok gyûjtése és nyilvántartása. Javaslattétel az illetékes rendõrhatóság vezetõje számára az állambiztonság vagy közbiztonság szempontjából káros személyek kitiltására, internálására, valamint feladata volt még a titkos rádióállomások felderítése is.

A megyei rendõri szervezetekben a rendõrkapitányságok mellett is mûködtek államvédelmi osztályok. A megfigyelõk az osztályvezetõk alá, azok pedig, a budapesti ÁVO alá tartoztak. A politikai rendészet összlétszáma felállításakor 2000 fõ volt. A szervezet mûködését közvetlenül a belügyminiszter felügyelte és ellenõrizte.


A kommunista irányítás alatt álló Belügyminisztériumon, valamint rendõrségen belül, a különösen elkötelezettnek számító ÁVO-nak meghatározó szerepe volt az állami hivatalokat a jobboldali beállítottságú, vagy annak tartott személyektõl megtisztító, úgynevezett „B” -listázások végrehajtásában is.

A 190.165/1947. IV. 1. számú BM rendelet szerint az ÁVO véleményét minden internálásnál ki kellett kérni, s az ÁVO is kezdeményezhetett internálást. A 191.104/1947. számú BM rendelet alapján pedig a rendõrségi munkára jelentkezõk esetében mindenkor ki kellett kérni a területileg illetékes ÁVO véleményét, vagyis egy általános „átvilágító” szervként is mûködött.

A kommunista pártnak a hatalom megragadásáért folytatott harcában döntõ eszközévé vált az ÁVO, amely a politikai ellenfelek ellen is kíméletlen nyomást gyakorolt, és fellépéseivel jelentõsen hozzájárult a két munkáspárt egyesüléséhez. Az ÁVO kulcsszerepet játszott a „köztársaság elleni összeesküvés” kapcsán „realizált” hét perbõl álló persorozat elõkészítésében, amelynek során 1946-1947 fordulóján összesen 229, nagyrészt a FKgP-hez közel álló személy került a népbíróságok külön, ún. „ötös tanácsai” elé. Aztán 1948-ban új vonás jelent meg az ÁVO munkájában, ugyanis a kommunista pártvezetés megrendelésére már a Magyar Dolgozók Pártja belsõ élete iránt is élénken érdeklõdtek.

A hatalom megragadása után már arra a látszatra sem volt szükség, hogy a politikai rendészet a rendõrség szervezetében tevékenykedik. 1948. november 25-én az ÁVO kivált a rendõrség kötelékébõl és középszintû hatósági szervezetként BM Államvédelmi Hatóság (BM ÁVH) néven folytatta tevékenységét. Az ÁVH magába olvasztotta az Útlevél Alosztályt, a Külföldieket Ellenõrzõ Országos Központi Hatóságot, a Határ-, Folyam- és Légirendészetet, a Gazdasági Rendészeti Ügyosztályt és a Bûnügyi Osztály Operatív Alosztályát. Az õrszemélyzetét pedig, önálló karhatalmi osztállyá fejlesztették fel. Az ÁVH létszáma megalakulásakor 5000 fõ lett, és csak 1956. október 28-án, tehát már az 56-os forradalom és szabadságharc alatt oszlatták fel.


7. A katonai rendészet


„A Magyar Népköztársaság társadalmi életének meghatározó és alapvonása az, hogy ez egy szocialista ország és szocialista társadalom. Nálunk az embernek ember általi kizsákmányolása megszûnt, kizsákmányoló osztályok megszûntek. Nálunk osztályok még vannak, de ezek valamennyien dolgozó osztályok, és az osztályok között kibékíthetetlen ellentmondások nincsenek. Magyarországon történelmileg úgy alakult, hogy egypártrendszer van, és az is marad.” (1985. március. Az MSZMP XIII. Kongresszusa. Idézet az MSZMP fõtitkárának, Kádár Jánosnak a záróbeszédébõl.)

Már a Magyar Királyi Csendõrség megszületése elõtt, 1878-ban voltak kísérletek egy tábori rendõrség megszervezésére. Ez a hadsereg mozgósításakor került volna felállításra. Még békeidõben kijelölték volna a tábori rendõrtiszteket a lovassági tisztekbõl, a tábori rendõr legénységet pedig a gyalogsági, a vadász és a lovassági altisztekbõl. De 1881-ben felállításra került a csendõrség, amelyre építve aztán megszervezték a tábori csendõrséget is.

A tábori csendõrség a csapatok teljes körû tábori rendészeti biztosítását látta el, vagyis katonai rendõrségként mûködött. A Tanácsköztársaság megszüntette a csendõrséget, így a tábori csendõrséget is. A Magyar Királyi Csendõrség újjá szervezése 1921-tõl indult meg, de a tábori csendõrség újbóli felállítására csak 1938-ban került sor. 1942-ben pedig megszületett a Tábori Rendészeti (Biztonsági) Szolgálat, amely önálló szabályzattal rendelkezett. Ez részletesen meghatározta a Tábori Rendészeti Szolgálat hatáskörét, illetékességét, feladatait.

E feladatokat 1945-ig a Tábori Csendõrség (azaz annak az állományából átvezényelt tábori csendõrök) valósította meg, amelyik a mozgósítás alkalmával került felállításra a csendõrség béke idején kijelölt állományából. A Tábori Csendõrség feladata általános érvényû katonai rendészeti tevékenység ellátása volt, míg a Tábori Biztonsági Szolgálat fõ feladata elsõsorban csak a katonai rend, a fegyelem biztosítása, fenntartása, vagy annak helyreállítása volt, méghozzá, akár a legkeményebb eszközök (azonnali felkoncolás) igénybevételével is. A Tábori Biztonsági Szolgálat is tábori csendõrség volt lényegében, vagyis itt tulajdonképpen tábori csendõrök (csak a Tábori Csendõrség láthatta el ezt a feladatot, vagyis csak a Tábori Csendõrség állományából válogatott csendõrök lehettek a Tábori Biztonsági Szolgálat emberei, a tábori rendészeti szolgálatra egyébként, fõleg a hadtáp csendõrzászlóaljakat szokták alkalmazni) láttak el elsõsorban csak katonai rendészeti és rendfenntartási feladatokat. A témáról bõvebben lásd Szakály Sándor: A Magyar Tábori Csendõrség Története. 1938 – 1945. Ister, Budapest 2000. valamint Hollós Ervin: Rendõrség, csendõrség, VKF 2. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. (1972.) illetve Csendõrségi Lapok XXXII. évfolyam 17. szám (1942. szeptember 1.), Pinczés Zoltán ezredes cikkét a tábori rendészetrõl. Hasznos információk találhatók továbbá a Tábori Rendészeti Szolgálat Budapest, 1942. címû kiadványban is.

A csendõrség 1945-ös megszûntetésével végleg eltûnt a Tábori Csendõrség és a Tábori Biztonsági Szolgálat is. 1945. január 31. napjával felállításra kerültek a honvéd kerületparancsnokságok, és persze ez alapvetõ változásokat jelentett. A kerület parancsnokságok feladata volt az illetékességükbe tartozó kerületben a katonai rend és fegyelem fenntartása. Ezt a feladatot az alárendeltségükbe tartozó õrszázadokkal látták el.

Az 1950-es évektõl, a szovjet típusú államigazgatási rendszernek megfelelõen épült ki a fegyveres erõk szovjet mintájú rendszere is. 1951. szeptember 1-tõl állították fel a Budapesti Komendáns Hivatalt. A fõvárosban lévõ katonai körzetek parancsnokságainak ügyeleti szolgálatai mellett 9 fõs ügyeletes alegységek dolgoztak, amelyek a közterületeken, vendéglõkben, szórakozóhelyeken folyamatosan járõröztek és ellenõrizték a katonákat, egészen az alezredesi rendfokozatig. 1956-ban ezek az egységek karhatalmi feladatokat is elláttak.

1957. január 12. napjával a Komendáns Hivatal Budapesti Helyõrségparancsnokság néven folytatta tovább munkáját, míg vidéken, az erre a célra kijelölt laktanyák politikai alapon szervezett (vagyis politikailag megbízható) õrszemélyzete látta el ezt a feladatot.

1971-tõl új szakasz kezdõdött, létrehozták ugyanis a Hátország Védelmi Parancsnokságot, amelynek alapvetõ feladata az országos hatáskörû katonai rendészeti tevékenység volt. Az 1990-es években pedig a Magyar Honvédség katonai rendészeti szerveinél, a helyõrségekben lévõ komendáns hivatalok tervezése alapján került végrehajtásra a katonai rendészeti, valamint a gépjármû ellenõrzési szolgálat ellátása. A feladatokat a katonai rendészek ekkor már némely esetekben a rendõrséggel együttmûködve látták el.

Megállapítható, hogy az 1945 és 1990 között létezõ katonai elhárítás, a karhatalom és a Munkásõrség megléte nem indokolta katonai rendõrség, mint speciálisan olyan létezését.

A tanulmányban felhasznált fontosabb irodalmak és dokumentumok jegyzéke

- A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzõkönyvei 1945 – 1946. Szerkesztette: Gáspár Ferenc, Halasi László. In.: Budapest Fõváros Levéltára Forráskiadványai VII. Szerkesztõ: Ságvári Ágnes. Budapest 1975.
- Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratai
- Balázs Béla: Népmozgalom és nemzeti bizottságok 1945-1946. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969.
- Balogh Sándor – Izsák Lajos – Gergely Jenõ – Föglein Gizella: Magyarország története 1918 – 1975. Tankönyvkiadó, Budapest 1986.
- Budapest Fõváros Levéltára iratai
- Csizmadia Andor: A nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968.
- Fehér Lajos: Így történt. Budapest, 1979.
- Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007.
- Györkei Jenõ: Idegen bírák elõtt. Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Zrínyi Kiadó, Budapest 2002.
- Hajdu Gyula: Jogfejlõdés a népi demokráciában. Jogtudományi Közlöny, 1948. évi 19 – 20. szám
- Horváth Ibolya: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 2. Kúriai teljes ülések, vizsgálatok és „vallomások”, „párt”-ítéletek, elvi határozatok, az ’56-os megtorlás iratai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1993.
- Korom Mihály: A magyar népi demokrácia elsõ évei. Valóság, 1984. 3. szám
- Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979.
- Magyar Országos Levéltár iratai
- Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Minerva, Budapest 1988.
- Molnár János: A gazdasági rendõrség megalakulásának körülményei. Sic Iturad Astra, 2003. 2 – 3. szám
- Nemzetgyûlés 22. ülésének jegyzõkönyve – 1946. február 27.
- Okváth Imre: „Sziget egy reakciós tenger közepén.” – Adalékok a Katpol történetéhez, 1945-1949. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest 2000.
- Ordass Lajos: Válogatott írások (folytatás). Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya. Budapest, 1998.
- Palasik Mária: Bizalmas belügyminiszteri rendelet az internálások ügyében (1945). Társadalmi Szemle 1997. 7. szám
- Palasik Mária: A politikai rendõrség háború utáni megszervezése. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest 2000.
- Politikatörténeti Intézet Levéltára iratai
- Rendõrségi Közlöny (Az államrendõrség hivatalos értesítõje.) 1945. szeptember 1. és november 15. valamint 1948. december 15.
- Sarlós Márton: Szemelvények a NOT joggyakorlatából. Jogtudományi Közlöny, 1947. 23 – 24. szám
- Sas Ferenc: A 125 éves fõvárosi rendõrség története. A kiadvány a Magyar Rendészettudományi Társaság szervezésében és gondozásában jelent meg a 2006. évben
- Szûcs László: Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzõkönyvei 1944. december 23. – 1945. november 15. A-B kötet. Magyar Országos Levéltár, Budapest 1997. (A-kötet)
- Tábori Rendészeti Szolgálat Budapest, 1942.
- Történeti Hivatal iratai
- Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. Történelmi Szemle, 1985. 1. szám

A tanulmányban felhasznált napilapok
Kis Újság 1945. év
Szabad Nép 1945. év

A tanulmányban felhasznált periratok, kúriai döntvények
- Népbíróságok Országos Tanácsa:
NOT. III. 818/11/1945 – 1946. január 21.
NOT. IV. 465/1946-10 – 1946. július 23.
NOT. II. 1589/1946/14 – 1946. november 13.
- A Magyar Királyi Kúria 848. számú Jogegységi Határozata
- 12604/1946. Budapesti Uzsorabíróság
- Budapesti Ítélõtábla 875/1947.
- Budapesti Megyei Bíróság 495/1948.

A felhasznált internetes források jegyzéke
http://www.arta.hu/2011.
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww1/index.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww1/who/index.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/index.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/who.html
http://hdke.hu/tudastar/enciklopedia/ki-kicsoda
 



2013-06-22 17:40:00


További hírek:


SZÓRÓL SZÓRA ROVAT >>>
FRISS HÍREK
05:10 - Emlékül