Ma 2019. 8 20.
István, Bernát napja van.
Látogatók száma : 42558295    




















































Honlapkeszites

Dr. Papp Attila: Magyarország, mint hadmûveleti terület, 1944 – 1945…

Megszállás? Felszabadulás? Elöljáróban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet bevonulást én nem megszállásként, hanem felszabadításként értékelem, és így is nevezem. Így gondolom helyesnek ezt, de nemcsak a szovjetek, hanem a velük együtt harcoló 3. jugoszláv hadsereg, az 1. bolgár hadsereg, illetve az 1. és a 4. román hadsereg esetében is.

A jugoszlávok és a bolgárok a Dél-Dunántúl felszabadításában vettek részt, míg a románok az Alföld és az északkeleti országrész, valamint a magyar fõváros felszabadításában segédkeztek. A szovjet 2. Ukrán Front (a román csapatokkal megerõsítve, parancsnoka Malinovszkij marsall) Szeged – Nagyvárad – Kolozsvár térségébõl, a 3. Ukrán Front (a jugoszláv és bolgár egységektõl támogatva, parancsnoka Tolbuhin marsall) Bácska – Bánát irányából, míg a 4. Ukrán Front (parancsnoka Petrov tábornok) pedig az Ungvár – Munkács – Máramarossziget vonalról támadta meg a hazánkat megszállás alatt tartó fasiszta csapatokat, 1944 szeptemberének végén – október elején. A Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már 1944. augusztus 30-án elérte a királyi Magyarországot, azonban a trianoni Magyarország határát csak 3 héttel késõbb lépte át. Elsõként a szovjet 18. harckocsihadtest egységei értek magyar földre, Battonyánál és Csanádpalotánál, 1944. szeptember 23. napján. 3 nappal késõbb szabadult fel aztán az elsõ magyar város, Makó.


Felszabadítás volt ez, hiszen a megszállás a németek 1944. március 19. napi bevonulása volt. Sok százezer magyar embernek, zsidónak, cigánynak és baloldalinak pedig szó szerint is az volt, ugyanis a szovjet, bolgár, román és szerb csapatok magát az életet, a megváltást hozták el nekik (nekünk), és elsõsorban a rájuk való tekintettel nem a megszállás, hanem a felszabadítás szót használom. Véleményem szerint vitára a szovjetek 1944-1945–ös bevonulása okot – felszabadítás vagy megszállás? – azért sem adhat, mert a valós, majd egy éve tartó német megszállást és Szálasi rémuralmát söpörték el vele. Más kérdés az, hogy késõbb aztán az országban maradtak. Meglátásom szerint, 1955-ig, Ausztria függetlenné és örökös semlegessé válásának évéig erre még volt, lehetett is reális magyarázat, hiszen az osztrák földön állomásozó szövetséges csapatok, köztük a szovjetek hátországi (ukrajnai, azaz a Szovjetunióval való) összeköttetését hazánkon keresztül biztosították. De miután a szövetségesek kivonultak Ausztriából (a szovjetek 1955 novemberében), ez az indok már nem volt adekvát.

Ezen kívül személyes, családi élményeim miatt is így teszek. Ide elég legyen annyi: anyai nagyanyámék a Nagykanizsát felszabadító orosz-bolgár csapatok katonáitól húst, tojást és kenyeret kaptak. 1945-ig cselédsorban éltek, nagy szegénységben. Kilencen voltak testvérek, a mamám volt a legidõsebb. Csak a háború után tapasztalhatták meg azt, amit Horthy alatt el sem tudtak képzelni: hogy mit jelent az, nem napszámosnak lenni, nem éhezni, rendes lakásban lakni, mi az a rántott hús és a Balaton… Nagymamám mesélte el, hogy ez mennyit, micsoda változást jelentett nekik akkoriban. Megérthetõ, érezhetõ, érthetõ. Ezt a népi optimizmust törte aztán ketté Rákosi diktatúrája, és adta vissza – talán teljes egészében – a Kádár-rendszer, még úgy is, hogy az emberek nagy többsége számára evidenciává és elfogadottá vált az egypártrendszer, a maga megkötöttségével és szabályaival együtt. Hiszen az 1970-es évekre a rommá lõtt Magyarország ismét teljesen felépült, mindenkinek volt munkája, volt valamiféle egzisztenciája, nem kellett félni a holnaptól, lehetett elõre tervezni, volt mit enni, volt hol lakni, nyaranta a „SZOT-üdülõk” boldognak tûnõ proletárcsaládok ezreivel teltek meg a Balaton mellett. Mára mi maradt ebbõl? A munkásság akkor, ott úgy érezhette, hogy figyelnek rá, a munkanélküliség, a hajléktalanság ismeretlen fogalom volt. A munkásság olcsón, fillérekért jutott az energiahordozókhoz, a kenyérhez, vízhez, tejhez, húshoz. Nem jelentett gondot még a szegényebbek számára sem a gyerekek iskoláztatása és egy valamiféle életpályára állítása, hála a „szociális hálónak”, az ingyen tankönyveknek és az ingyenes, mindenki számára hozzáférhetõ, magas színvonalú oktatásnak. A szegénység, mélyszegénység és éhezés ismeretlen, az „összkomfortos élet” viszont megszokott fogalommá vált, a közbiztonság pedig biztos alapokon nyugodott, még úgy is, hogy ennek megteremtésébe néha-néha a Munkásõrség is besegített. Gombamód nõttek ki a földbõl a „szocialista típusú” lakótelepek, és aki ott nem jutott lakáshoz, az bizton találta meg a helyét valamelyik munkásszállón. Az egyszerû gyári munkás is reális eséllyel vásárolhatott egy kis hétvégi telket és hozzá egy autót, amivel oda kijárhatott, a Trabantok, Wartburgok, Zsigulik és Skodák az 1980-as évek végére „elözönlötték” az ország útjait. Akinek pedig nem volt autója, az igénybe vehette a szintén a „népgazdasági való(tlan)sághoz igazított” tömegközlekedést. Ezeket az érdemeket, eredményeket nem lehet elvenni Kádár Jánostól. Persze az emberek nem tudták – de nem is érdekelte õket – hogy mi zajlik a színfalak mögött, hogy egy „puha” diktatúra mûködik egy kemény cenzúrával vegyítve, hogy az ország adósságcsapdába került, hogy egyre jobban eladósodtunk, miközben igyekezett a rendszer fenntartani a „munkásság álmát és államát”, hogy ez a társadalmi és fõként gazdasági berendezkedés (modell, ha úgy tetszik) nem életképes. Nem érdekelte õket, hiszen az egyszerû emberek milliói semmi mást nem akartak, és semmi mást nem akarnak ma sem, mint élni, megélni. Ha apránként is, de elõbbre jutni. Ezt megkapták Kádártól és a Kádár-rendszertõl, aki ezt az egyszerû népi igényt brilliánsan ismerte fel, és elégítette ki, miközben egyre több hitelt kényszerült felvenni a rendszer mûködtetéséhez. Nagyszerûen mûködött tehát a római császárok egyszerû, de jól bevált hatalommegtartó taktikája – a „kenyeret és mulatságot” („panem et circenses”) a népnek, hogy csöndben maradjon és elviselje a diktatúrát, a zsarnokságot – 2 ezer év múltán is. Valóban, míg el nem jött a rendszerváltással (1989) a keserû ébredés, addig tényleg a „legvidámabb barakk” voltunk…



Azonban mindenkinek szíve joga annak tekinteni az orosz bejövetelt, aminek gondolja, akarja. Ezek a mostani gondolatok is változhatnak késõbb, az évek folyamán… Dilemmámat talán a legjobban egy idézettel tudom érzékeltetni: „A politikai inga vagy balra, vagy jobbra kilengve állandó mozgásban van. Sokan felkapaszkodnak rá. Zengik az aktuális jelszavakat, mert ez az elvárás, mert van megélhetési karrier, mert van túlélési stratégia. 1945-ben felszabadulás volt vagy megszállás? Esetleg mindkettõ? Erre a kérdésre 66 év távlatából sem könnyû a válasz. Ki élte át, miként és mikor? A válasz számtalan, sokszínû és szubjektív. Kényesebb a kérdés, és élesebb volt a reakció a tekintetben, hogy forradalmat vagy ellenforradalmat hagytunk-e magunk mögött. Összefoglalható-e úgy, hogy: az ötvenhatos események? A történelem nemcsak hõsökbõl és árulókból áll, hanem hús-vér emberekbõl, akik közül még a legkiválóbbak is esendõek, kisebb-nagyobb hibákkal, bûnökkel és vétkekkel terhesek. A kiegyezés idején még ezrével éltek a rokkantak, a lélekben és testben sérültek. Elevenen élt azok emléke, akik életüket adták a haza felszabadításáért a nemes eszmékért. Kevéssé publikált aspektus: a kor hõsei és áldozatai átkozták vagy dicsérték Deák Ferencet? A kiegyezés bölcs cselekedet volt-e, vagy hitvány megalkuvás? A letisztultság távlatából a válaszunk ma már egyértelmû. Mennél távolabb vagyunk az idõben az adott történéstõl, annál valószínûbb, hogy a reális eseménymag kihámozható a politikai burokból. Nem könnyû az eligazodás a hivatalos történelemkönyvekben sem, mert ez is befolyásolt irodalom. Vélhetjük-e, hogy a diákságnak mindig nehéz volt tényszerû ismeretekhez jutni? Egy politikai ciklusban felnõve jelentékeny számban azonosulnak a sugallt elvekkel. Abban a hitben élnek, hogy ismerik az alapigazságot, az üdvözítõ eszményt. Kevesen vannak a kétkedõk.” Lásd a Vasárnapi Hírek címû hetilap 28. évfolyam 20. számának (2011. május 15.) 12. oldalán Szendrei Tibor „Kevés a kétkedõ ember” címû írását. Vagyis levonhatjuk azt a következtetést, hogy egyes társadalmi jelenségeknek, illetve társadalmi – így jogi – intézményeknek a megítéléséhez, kialakulásuk, fejlõdésük és egész tevékenységük objektív értékeléséhez hosszabb idõre, történelmi távlatra van szükség. Különösen érvényes ez a megállapítás a nagy társadalmi-politikai változások idején. A történelmi távlatra tehát azért van szükség, hogy „az érzelmek csillapodásával az értelem vezesse a kutatást.” Hogy elegendõ-e ehhez a szükséges „történelmi távlathoz” 70 év? Azt döntse majd el a tanulmányom elolvasása után a Tisztelt Olvasó.



1944 tavaszán a háború rohamosan közeledett Magyarország határaihoz. Az 1944. március 19. napi német megszállás óta, 1944 nyarára már a civil lakosság számára is egyre inkább „kézzel foghatóvá” vált a háború. 1944. április 3. napjától szeptember 30. napjáig 19, különlegesen nagy erejû, pusztító légitámadás érte az országot, nem beszélve a kisebb berepülésekrõl, bombázásokról. Budapest, Miskolc, Szolnok, Debrecen, Székesfehérvár, Veszprém vagy Gyõr, de például még városunk, Nagykanizsa lakossága is, mind megismerhette a légiháború borzalmait. Az angol és az amerikai bombázókötelékek elsõsorban hadi célpontokat, üzemeket, gyárakat támadtak ugyan, de értek támadások lakónegyedeket is.

1944. május közepén létrejött a magyar ellenállás csúcsszerve, a Magyar Front. Azonban az országban nagyon gyenge és szervezetlen volt az ellenállás, az ellenálló kedv, a földalatti mozgalom. Horthyékkal és a németekkel szembeni nyílt ellenállásra pedig ekkor még senki sem mert gondolni, köszönhetõen a német és a magyar erõszakszervezetek kiváló felderítõ munkájának, de sajnos a magyar lakosság többsége érdektelenséggel kevert félelmének is. Jól jellemzi ezt, hogy Edmund Veesenmayer, Hitler Magyarországi helytartója a háború után azt nyilatkozta, hogy õ Budapest utcáin 1944-ben személyi testõr nélkül is teljes biztonságban mozoghatott: „Egy nap Jugoszláviában veszélyesebb volt, mint egy év Magyarországon” – mondotta. Horthy 25 éves uralkodása megtette tehát a hatását, amit mi sem példáz jobban, minthogy Alfred Trenker, a német biztonsági szolgálat (Sicherheitsdienst) egykori, budapesti vezetõje szerint a szervezett magyar polgári, illetve munkásellenállás hiánya még magukat a németeket is meglepte. Hain Péter, a magyar rendõrség politikai rendészeti osztályának német megszállás utáni, új fõnöke büszkén nyugtatta meg Trenkert és felettesét, Hans Geschke SS ezredest, hogy Magyarországon nincsenek ellenállók, a csekély számban lévõ kommunisták tevékenységérõl pedig õ pontosan informálva van…

Veesenmayer a Német Birodalom Külügyminisztériumának gazdasági szakértõjeként mérte fel a kelet- és közép-kelet-európai gazdasági és politikai állapotokat. 1943. december 10. napján keltezte 28 oldalas jelentését a magyarországi helyzetrõl: „… Magyarország természeti kincseinek, éspedig az olajnak, a bauxitnak, a szénnek kiaknázását, továbbá az ipar termelési kapacitását jelentõs mértékben és minden különösebb nehézség nélkül emelni lehet. (…) Minden magyar, akár mint paraszt, akár mint munkás, akár mint katona, ott, ahol áll, tartós könnyítést jelent számunkra, erõsíti a Birodalomban a Führer tartalékait. Minden magyar, aki értünk vérzik, csökkenti a mi véráldozatainkat, erõsíti tartalékainkat a további hadviselésre, és segítséget nyújt, hogy erõinket megõrizzük a háború után következõ nagy feladatokra. (…) E reális napi politikai feladat elõfeltétele a jelenlegi magyar kormány leváltása és helyette a nacionalista ellenzékbõl új kormány létrehozása – megfelelõ egyidejû német befolyás útján. A nacionalista ellenzék összes vezetõ személyiségei közül a legmegfelelõbb egyénnek még mindig a korábbi miniszterelnök, Imrédy látszik. Õ szellemileg a legnyíltabb, személyileg és jellemileg tiszta…”



Adolf Hitler Magyarország német megszállásakor Veesenmayert a Harmadik Birodalom nagykövetének és teljhatalmú magyarországi megbízottjának nevezte ki, SS-Brigadeführer (vezérõrnagy) rangban. A Kormányzó „Turán” különvonatához kapcsolt német vasúti kocsikban érkezett Budapestre 1944. március 19-én, délelõtt fél tíz tájékában, Kelenföldre. Vele volt ekkor Otto von Winkelmann, a német Biztonsági Szolgálat magyarországi vezetõje is. Ekkorra már német Tigris tankok tucatjaival voltak tele a fõváros utcái. Mintegy 8 hadosztálynyi német erõ vonult be hazánkba, összlétszámuk megközelítette a 100 ezer fõt. Majd – a németek számára értendõen – a helyzet normalizálódásával, 1944 júliusára a német megszállók létszáma lecsökkent: 1944 nyarának közepén, Magyarországon állomásozott a 389. gyalogos-, a 18. SS-páncélgránátos-, a Horst Wessel, illetve még a 8. Florián Gejer SS-lovashadosztály is. Ezek alapvetõen karhatalmi feladatok végrehajtására voltak alkalmasak. De hazánkban való bevetés céljából felállítás és feltöltés alatt volt ekkor már a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály és egy Waffen SS hegyidandár is. Veesenmayer pályafutása alatt itt kapott elõször „nyilvános” megbízatást. A kinevezõ okmány a feladatáról többek között a következõket tartalmazta: „A Birodalom teljhatalmú megbízottja felelõs a magyar politika minden fejleményéért… Gondoskodjék arról, hogy az ország teljes közigazgatását – a német csapatok ott-tartózkodásának idején is – az õ irányítása alatt álló kormány intézze, azzal a céllal, hogy az ország minden erõforrását, elsõsorban gazdasági lehetõségeit, a közös hadviselés érdekében maximálisan kihasználja.” Beosztása szerint a Wehrmachton kívül minden megszálló, rendfenntartó erõ, így a Gestapo fölött is rendelkezési joga volt. Szerepet játszott a magyar értelmiség „átvilágításában”, ismert németellenes személyek letartóztatásában, valamint a zsidóság deportálásában is. A Szálasi-puccs során segítsége nyújtott a nyilas hatalomátvételhez, meggátolva ezzel Magyarország kiugrását a II. világháborúból. 1945-ben, Salzburg közelében adta fel magát az amerikai csapatoknak. A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék 1949-ben 20 év börtönre ítélte, majd büntetését megfelezték, s végül 1951-ben szabadlábra helyezték. Ezt követõen Németország képviselõje volt az észak-francia Roubaix városában székelõ Pennel & Flipo cégnél, és haláláig Darmstadtban élt.



1944. június 6. napján, a franciaországi Normandiában partra szálltak a szövetséges csapatok. Angol, amerikai és kanadai hadosztályok kezdték meg lassú, de megállíthatatlan elõrenyomulásukat Németország felé. A keleti arcvonal viszonylagos nyugalma is múlóban volt. Északon a Vörös Hadsereg 1944. június 6. és június 15. között több helyen is áttörte a finn csapatok védõvonalát, és visszavonulásra kényszeríttette Mannerheim tábornagy csapatait. Miközben Helsinkiben a finn államférfiak a szovjetekkel kötendõ különbékét kezdték el fontolgatni, a németek helyzete délen is megingott. Antonescu román marsall Stockholmban, 1944 júniusában tárgyalásokba bocsátkozott a szovjetekkel, ugyanis Románia ekkor már – megfelelõ feltételekkel – hajlandó lett volna hátat fordítani német szövetségesének. Június 22-én a Vörös Hadsereg 4 hadseregcsoportja, 181 hadosztállyal intézett koncentrált támadást a Belorussziában lévõ német középsõ hadseregcsoport ellen. Egy hét alatt több mint 200 kilométerrel nyomták vissza a Wehrmachtot. A kialakult harcokban a német középsõ hadseregcsoport 28 hadosztályát, több mint 330 ezer embert õröltek fel a szovjetek.

Eközben – Veesenmayer Berlinnek küldött jelentése szerint – Magyarországról 1944. június 15. napjáig 340 ezer zsidót szállítottak ki Németországba. A hó végére a pápa, a svéd király, az Egyesült Államok elnöke és a vatikáni nuncius Angelo Rotta is védelmébe vette a magyar zsidóságot a kormányzóhoz intézett személyes levélben. Elsõsorban a háború utáni felelõsségrevonást kilátásba helyezõ amerikai elnöki levél miatti félelmében döntött úgy Horthy, hogy leállítja a deportálásokat, akinek egyébként ekkorra már – a szégyenteljes zsidótörvények és az ország háborúba vitele mellett – a novi sadi mészárlás is a „számláját terhelte”.


1944. július 13-án Konyev marsall, az I. Ukrán Front parancsnoka, 84 hadosztállyal, 2206 páncélossal és rohamlöveggel indított támadást a német észak-ukrajnai hadseregcsoport ellen. A Tyernopol-Brodi irányában vezetett offenzíva pár nap alatt áttörte az 1. és a 3. német páncéloshadseregek szárnyainak csatlakozási pontjait. Ribalko tábornok páncélosai Lvovig törtek elõre, majd kemény csatában elfoglalták a várost. Július 22-én a szovjet csapatok az 1. magyar hadsereg arcvonalán is támadásba lendültek. A VII. hadtest védelmi sávjában indultak meg, és Otinyánál már az elsõ nap 8 km mélyen benyomták a 7. gyaloghadosztály védelmi vonalát. A szovjet ismét megállíthatatlannak bizonyult, és nemsokára Konyev csapatainak egy része már Gyeljatyinon át a Tatár-hágó felé igyekezett. A szovjetek július 25-én este már Nadvornaján voltak. Erre a magyar hadsereg-parancsnokság is menekülõre fogta, Beregfy vezérezredes egészen Husztig vonta vissza a törzsszállását, tehát már a Kárpátokon belülre. A magyarok szerencséjére Konyev marsall Lvovot és a drogobicsi olajmezõket akarta elfoglalni, ezért a fõerõit a Kárpátoktól északra vetette be. Így az I. Ukrán Front balszárnyán lévõ 18. gárdahadsereg és 38. hadsereg megelégedett az 1. magyar hadsereg arcvonalának áttörésével. A magyar csapatok rendezték soraikat, és a 25. hadosztály fedezete mellett – amely elállta a Tatár-hágóhoz vezetõ mûutat, és hevesen ellenállt Gyeljatyin és Mikulina között – augusztus elsõ hetében a VI. hadtest, valamint a VII. hadtest több egysége is átjutott a Kárpátokon. Itt, a Kárpátokban, augusztus hónapban viszonylagos nyugalom honolt, miközben Horthyék, elkezdték megszervezni a háborúból való kiugrásunkat.

Miközben a magyar csapatok zöme visszavonult a Kárpátok mögé, addig a Kárpátoktól délre, Romániában, 1944. augusztus 20-án a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai Besszarábia és Moldva keleti határán rátámadtak a dél-ukrajnai hadseregcsoport német-román erõire. Már az elsõ napok nagy szovjet sikereket hoztak, Malinovszkij és Tolbuhin marsallok csapatai Iasi és Kisinyov körzetében hatalmas katlanba zárták a 6. német hadsereget. 1944. augusztus 23-án a Hohenzollern dinasztiából származó I. Mihály (1940 – 1947) román király parancsára letartóztatták Ion Antonescu marsallt, és a románok beszüntették a szovjetek elleni harcot. Antonescu román marsall 1940 szeptemberétõl 1944 augusztusáig volt Románia teljhatalmú diktátora, mint „államvezetõ”. 1941-ben román csapatokat küldött a Szovjetunió ellen, de már a sztálingrádi vereség után puhatolózó lépéseket tett a tengelyhatalmak szövetségébõl való kilépés ügyében. Miután a román király utasítására letartóztatták (késõbb, mint háborús fõbûnöst halálra ítélték és kivégezték), a németek 3 napot kaptak Románia kiürítésére, de mivel Hitler parancsára augusztus 25-én a németek bombázták Bukarestet, így még aznap megtörtént a román hadüzenet, és a román csapatok rögtön a németekre támadtak.

A szovjetek a román események hatására – 1944. augusztus 24. és 31. között – elfoglalták majdnem az egész Regátot, és Bulgária, valamint Jugoszlávia határához érkeztek. A németek 26 hadosztályából 16 teljesen, 6 részlegesen megsemmisült, valamint elveszett a román olajvidék is. Bulgáriában kormányváltás történt csupán a hadihelyzet hatására, és Bagrjanov, az új parasztpárti miniszterelnök 1944. augusztus 25-én felszólította Berlint, hogy azonnal vonja ki a német csapatokat az országból. A németek – a román példából okulva – harc nélkül, gyorsan kiürítették Görögországot és Bulgáriát is. Eközben, 1944. augusztus 29-én Szlovákiában kitört a kommunisták kezdeményezte fegyveres felkelés, amelyhez a szlovák haderõ nagy része is csatlakozott. Hitlernek részben Magyarországról, részben pedig máshonnan kellett csapatokat elvezényelnie a felkelés letörésére.



Lakatos Géza 1944. augusztus 29-én mutatta be kormányát. Horthyék rájöttek, hogy tovább nem várakozhatnak, feltétlenül meg kell kezdeniük a háborúból való kiugrás megszervezését. Alapvetõ hiba és jelentõs idõveszteséget okozó tényezõ volt azonban, hogy Horthyék – már 1943-tól kezdve – csak az angolszászok felé tapogatóztak, pedig a Szovjetunió nélkül való megegyezés eleve kudarcra volt ítélve, az szóba sem jöhetett. Eközben a Vörös Hadsereg Székelyföldön, az Úz völgyében 1944. augusztus 30-án elérte a királyi Magyarország határát. Mialatt az újonnan alakult román Sanatescu-kormány ultimátumban szólította fel a magyarokat a „románoktól elrabolt” Észak-Erdély kiürítésére, a román csapatok megkezdték a felvonulásukat. Marosvásárhely környékén, 1944. szeptember elsején a Háromszék megyei Barót körzetében, majd szeptember 1. és 3. között pedig Sepsiszentgyörgy-Illyefalva vonalán nyomultak be reguláris román egységek magyar területekre. Ezeket azonban még a székely határõrség egységei és magyar népfelkelõk visszaverték. A 2. magyar hadsereg is támadásba lendült, Kolozsvár térségében kezdte meg a harcot a románok ellen, 1944. szeptember 5-én. A magyarok mélyen benyomultak Dél-Erdélybe, céljuk a Déli-Kárpátok elérése, és a Kárpátok hágóinak birtokba vétele volt. Veress Lajos vezérezredes, hadseregparancsnok 1944. szeptember 10. napján megállította a Maroson átkelt magyar csapatokat, és a Küküllõk térségében védelemre csoportosította át õket. Tette ezt azért, mert a 4. román hadsereg és a 2. Ukrán Front már beérkezõben volt. Az oroszok 40 lövészhadosztállyal, 3 harckocsi-, 2 gépesített-, és 3 lovashadtesttel, 750 páncélossal valamint több mint 10 ezer löveggel és aknavetõvel rendelkeztek.

A következõ hetekben súlyos elhárító harcok folytak Torda térségében, ezek egészen 1944. október 8-áig elhúzódtak. Ekkorra a román-szovjet erõk több helyen is átkeltek az Aranyos folyón és október 6-án elfoglalták Tordát is. A magyarok megkezdték az általános visszavonulást, Kolozsvár 1944. október 10-én került kiürítésre. Eközben már a 3. magyar hadsereg – Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatt – is visszavonulóban volt. Szeptemberben a 3. hadsereg katonái még el tudták foglalni Aradot és eljutottak egészen Temesvár határáig, azonban a várost már nem sikerült megszerezni, valamint a hónap végére már itt is éreztette hatását a románokhoz érkezõ szovjet segítség. Szeptember közepén megkezdõdött a Székelyföld kiürítése is. Szeptember 22-én elesett Arad, 1944. szeptember 24. napján pedig a szovjet 18. harckocsihadtest Battonyánál és Csanádpalotánál átlépte a trianoni Magyarország határait is. A VIII. hadtest október 6-áig tudta tartani a Szeged-Békéscsaba-Nagyvárad vasútvonalat.

Horthy eközben, 1944. szeptember 28-án 3 tagú fegyverszüneti delegációt küldött Szlovákián keresztül Moszkvába, Faragho Gábor vezérezredes vezetésével. Október elsején érkeztek meg a szovjet fõvárosba, és rögtön munkához is láttak. A magyar fegyverszüneti bizottságot Faragho Gábor vezérezredes, Szent-Iványi Domokos dr. meghatalmazott miniszter és rendkívüli követ valamint gróf Teleki Géza egyetemi tanár alkotta. 5 nappal a kudarcba fulladt kiugrási kísérletünk után, 1944. október 20. napján az õ bevonásukkal alakult meg a Moszkvai Magyar Bizottság, amely november elsõ felében kibõvült, valamint a megérkezõ Miklós Béla és Vörös János vezérezredesekkel egyre nagyobb politikai súlyt is szerzett. A bizottság elsõ tárgyalásait Kuznyecov vezérezredessel folytatta, aki a Vörös Hadsereg vezérkari fõnökének egyik helyettese, valamint a szovjet hadsereg felderítõ és kémelhárító csoportjának a fõnöke volt, Teleki Géza szerint: „mindig elegáns, mûvelt, szívélyes úriember”.

Ezalatt az Északkeleti-Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg is visszavonulóban volt már, részint a vele szemben álló 4. Ukrán Front nyomása miatt (parancsnoka Jefremovics tábornok), részint pedig Miklós Béla vezérezredes utasítására.
Eközben Moszkvában, a magyarokkal tárgyalásokat folytató szovjet vezetõk nem csak azt kívánták Magyarországtól, hogy lépjen ki a német szövetségbõl, hanem azt, hogy támadja is meg a németeket. Vagyis egy román típusú átállásról, frontváltásról, a fegyverek visszafordításáról volt szó. Az oroszok ígéretet tettek arra, hogy az átállás esetén megmarad az ország belsõ szuverenitása, a honvédséget pedig segítséggel és hadianyaggal látják el a németek elleni harchoz. A magyar delegáció az elõzetes fegyverszüneti okmányokat 1944. október 11-én írta alá Molotov külügyi népbiztossal. Erdély területi hovatartozásáról a szovjetek egyelõre nem nyilatkoztak. Nem így 3 évvel azelõtt. Kristóffy József moszkvai magyar követ, 1941. június 23. napján, a Szovjetunió elleni német támadás másnapján fontos számjeltávirattal (7026/1941. szám) jelentkezett: „Molotov ma délelõtt kéretett, kérdést intézett Magyarország állásfoglalásával kapcsolatban német-orosz konfliktust illetõen. Közölte velem, hogy szovjet kormánynak, mint már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben, a jövõben sem lesz észrevétele. Események gyors menete folytán azonban szovjet kormánynak mielõbb tudnia kellene, hogy Magyarország szándékozik-e részt venni háborúban, vagy semleges magatartást kíván-e?” (Kristóffy táviratának teljes szövegét lásd: Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936-1945. V. Juhász Gyula összeállítása. Budapest, 1982. 1214. o.) Ezt a táviratot dr. Bárdossy László miniszterelnök szándékosan elsikkasztotta, pedig ez valószínûleg – fõleg ha Horthy, vagy a Parlament tudomására jut – megakadályozta volna Magyarország Szovjetunió elleni hadüzenetét. Tudta ezt Bárdossy is, aki errõl a fontos táviratról egyszerûen nem tett említést a Minisztertanácson, de nem tett jelentést róla a kormányzónak sem, aki csak jóval késõbb, 1944 augusztusában, egy véletlen folytán szerzett arról tudomást. Bárdossy még azt is megakadályozta, hogy Kristóffy, miután hazatért a hadüzenet bejelentését követõen Moszkvából, kihallgatásra menjen a kormányzóhoz. Amikor pedig Kristóffy a távirat sorsáról érdeklõdött Bárdossynál, az kitért a válaszadás elõl. Ezt erõsítette meg a háború után Bárcziházi Bárczy István, miniszterelnökségi államtitkár is a Budapesti Népügyészségen tett vallomásában. Ezt a vallomást, vagyis a számjeltávirat Minisztertanács elõli eltitkolását igazolták az akkori kormány volt tagjai, úgymint Varga József mûegyetemi tanár, akkori iparügyi és kereskedelemügyi miniszter, valamint Laky Dezsõ egyetemi tanár, akkori közellátási tárcanélküli miniszter is. (Errõl bõvebben lásd: Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 41 – 43. o. A Bárdossy-féle peranyagot teljes egészében feldolgozta Pritz Pál is, a „Bárdossy László a Népbíróság elõtt” /Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991./ címû mûvében.)



Malinovszkij 1944. október 6-án Arad és Temesvár térségébõl indította meg támadását Kelet – Magyarország ellen, a 2. Ukrán Fronttal és 17 román hadosztállyal. Két nap múlva az oroszok Szentesnél és Szolnok alatt elérték a Tiszát, míg a 2. Ukrán Front balszárnya már Szegedet fenyegette. Majd 1944. október 10. és 22. között, Debrecen elõtt, egy több szakaszból álló, hatalmas páncéloscsata bontakozott ki. A németek – az ütközetben elsõsorban elhárító jellegû harcokat folytatva és lassan visszavonulva – október végéig tudták távol tartani Malinovszkijt a Felsõ-Tiszától, igaz, hatalmas veszteségeket szenvedtek el a hortobágyi páncéloscsatában, hiszen csaknem minden tartalékuk odalett. Ezidõtájt Horthyék már javában készülõdtek az 1944. október 15-ei dátummal meghatározott fegyverszünet bejelentésére. Sajnos az elõkészületek eléggé szervezetlenre sikerültek, és összességében el kell mondani, hogy a magyarok nem akartak a németek ellen harcolni. Féltek a szovjettõl, a kommunistáktól, a tisztikar féltette a jövõjét a Vörös Hadseregtõl. Készülõdött azonban egy másik szervezkedés is, méghozzá a németek részérõl.
A „Páncélököl akció” kidolgozásában német tábornokokon, mint Wenck, Winkelmann, Greiffenberg és Kleemann, illetve a dr. Wolf álnéven Budapestre érkezõ Skorzeny SS alezredesen és Veesenmayer követen kívül magyarok is részt vettek. Az 1944. október 3. és 4. napján tartott megbeszélések egyes szakaszaiba bevonták Beregfy Károly vezérezredest, aki a tartalék hadsereg parancsnoka volt, Nádas Lajos vezérkari ezredest, a vezérkar hadmûveleti osztályának vezetõjét, valamint Kovarcz Emil nyugállományú õrnagyot is. Az akció célja Horthy kiszivárgott kiugrási tervének a megakadályozása volt.

Nem célom bemutatni 1944. október 15. napjának történéseit. Az átállás nem sikerült, mert elõkészítetlen és szervezetlen volt, az érintettek maguk is tétováztak, míg a nyilasok viszont cselekedtek.
Kik is voltak a „nyilasok”? A Szálasi vezette szélsõjobboldal. Szálasi Ferenc naplójának tanúsága szerint a következõ neveken mûködtek Szálasi szélsõjobboldali pártjai: Nemzet Akaratának Pártja: (1935. III. 1. – 1937. IV. 15.), vezetõje Szálasi, föloszlatta a Darányi-kormány a pártvezetõ elsõ letartóztatásakor. Magyar Nemzeti Szocialista Párt: (1937. X. 24. – 1938. II. 21.), vezetõsége: Szálasi, Széchenyi Lajos, ifj. Balogh István, föloszlatta a Darányi-kormány az egész pártvezetõség rendõri felügyelet alá való helyezésekor. Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom: (1938. III. 27. – 1939. II. 23.), vezetõsége: Szálasi, Hubay, Széchenyi, majd 1938. VII. 6. –tól Hubay, föloszlatta a Teleki Pál-kormány a választások elõtt. Nyilaskeresztes Párt: (1939. III. 15. – 1942. II. 23.), vezetõje 1940. X. 7. napjáig Hubay, majd Szálasi. Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom: (1942. II. 24. – 1944. VIII. 24.), vezetõje Szálasi, föloszlatta a Sztójay Döme-kormány. Ezután, 1944. VIII. 25. – 1944. X. 15. között illegálisan mûködött. Közli ezt: Karsai Elek: „Szálasi naplója.” A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.

Faragho Gábor Moszkvából, még 1944. október 12-én megtáviratozta Budára, hogy Malinovszkij Szolnoktól délre, a Tisza vonalán ideiglenesen beszünteti a támadást, hogy a magyarok megfelelõ erõket tudjanak átcsoportosítani Budapestre, a tervezett október 15-ei fegyverszünet katonai biztosításához. De Horthy nem ment ki a megbeszéltek szerint az 1. magyar hadsereghez a Turán különvonaton, amely hadsereg védelmében sokkal nagyobb eséllyel valósíthatta volna meg szándékát. Október 14-én Vörös János vezérkari fõnök mégsem ment el a megbeszélt szatmárnémeti találkozóra Miklós Bélával, az 1. magyar hadsereg, és Veress Lajossal, a 2. magyar hadsereg parancsnokaival, akik be voltak avatva a kiugrás tervébe, és ezért másnap teljesen tanácstalanok voltak a hadseregparancsnokok a fõvárosból érkezõ, ellentmondó parancsok és hírek hallatán. A fõvárost katonailag biztosítani hivatott csapatok beérkezését nem ellenõrizte sem Vattay Antal, a kormányzó katonai irodájának fõnöke, sem pedig Aggteleky Béla altábornagy, a budapesti I. hadtest parancsnoka, amely hadtestnek Budapest biztosításában elsõrendû szerepe lett volna. Horthy kiugrási kísérlete mindezek következtében már a tervezet akció elõestéjén kudarcra volt ítélve.



1944. október 15. napjának reggelén Skorzeny emberei elrabolták a kormányzó fiát. Délelõtt tizenegy óra körül a királyi palota Mátyás-termében megkezdõdött a koronatanács. Itt Horthy bejelentette a fegyverszünetrõl szóló döntését. Délután egy óra körül a rádióban bemondták Horthy kiáltványát, ami a nemzethez szólt. Idézet Horthy proklamációjából: „Ma már minden józanul gondolkodó ember elõtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelõs kormányzatok le kell, hogy vonják a következményeit, mert amint ezt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hûség oltárán. Történelmi felelõsségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely már egy elveszett háborúban szolgalelkûséggel, idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye elõtt megbecsülését. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a német birodalom a szövetséget a maga részérõl velünk szemben már rég megszegte. Már hosszabb idõ óta a magyar hadseregnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határán túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a német birodalom vezére éppen a magyar haderõ visszahozatalára irányuló sürgetéseink folytán tárgyalásra hívott Klessheimbe és ott közölte velem, hogy Magyarországot a német csapatok szállják meg és tiltakozásom dacára ezt foganatosította az alatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejûleg az országba benyomult német politikai rendõrség is letartóztatott számos magyar állampolgárt. Közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült…”



A kiáltvány beolvasásával egyidõben indult meg a németek Páncélököl-akciója. Ezek szinte azonnal elfoglalták a Sas-hegy alatti új hírközpontot, így Vörös hadparancsát a fegyverszünetrõl a fronton lévõ csapatoknak csak délután két órakkor tudták kihirdetni, a Magyar Rádió épületébõl. Eközben Horthy fedõparancsa már a vezérkari fõnökségen elakadt. A hadmûveleti osztály tisztjei hallani sem akartak fegyverszünetrõl. A hangadó Nádas Lajos vezérkari ezredes volt, akit a németek már korábban beavattak a Páncélököl-akció egyes részleteibe. Õ Vörös távollétében megtiltott bármilyen, a királyi palotából érkezõ parancs továbbítását, majd pedig parancsot adott a honvédségnek a harc további folytatására. Ezután a visszatérõ Vöröst õ és tiszttársai rávették egy újabb parancs kiadására, amely semlegesíti Horthy kiáltványát. Délután öt óra körül fel is olvasták ezt az újabb parancsot a rádióban, ami a fronton lévõ csapatparancsnokokat végleg összezavarta.
Eközben egy német-nyilas egység megszállta a rádiót is, amelynek a védelmére Horthyék részérõl szintén nem történtek elõkészületek. Ezalatt a nyilasok a Hûvösvölgyben és a Pasaréti úton fegyvert osztottak a pártszolgálatosaiknak, valamint az SS tulajdonban lévõ épületekbõl is elkezdték szétosztani az elõre felhalmozott gyalogsági fegyvereket az odaérkezõ nyilas párttagoknak, majd megkezdõdött a nyilas puccs. A felfegyverzett nyilas csoportok Kovarcz és Gera vezetésével elözönlötték Budapest utcáit.
Eközben a budapesti I. hadtest átállt a nyilasok oldalára. A parancsnokát, Aggtelekyt a saját tisztjei, Hindy Iván vezérõrnagy vezetésével letartóztatták, aki egyébként az I. hadtest közigazgatási vezetõje volt. A Folyami Erõk budapesti egységének tisztjei a parancsnok, dr. Hardy Kálmán altábornagy távollétét kihasználva, egy összehívott tiszti gyûlésen úgy döntöttek, hogy nem támadják meg a nyilas-német egységeket, nem kell a különbéke az oroszokkal. A gyenge Magyar Front is csak passzív, tétlen szemlélõje maradt az eseményeknek. A rendõrség és a csendõrség sem szállt szembe Szálasi bandájával.

Szálasi is kiadott egy proklamációt, helyesebben hadparancsot rögtön a hatalom átvétele után, de még szintén 1944. október 15. napján: „Szálasi Ferenc hadparancsa. Hadparancs a fegyveres nemzethez. Nemzetünk ezeréves történelmének válságórájába érkezett. A külsõ ellenség Hazánk földjén áll, megsemmisítésünkkel fenyeget. Hazánk belsõ ellensége vele szövetkezett, hogy együttesen mérjék halálos csapásukat Nemzetünk életére. Öncélú érdekcimboraság élõsködött eddig Nemzetünk életén. És amikor Nemzetünk saját jóléte és életbiztonsága érdekében a szabadságharc fegyveréhez nyúlt, az érdekcimboraság, amelynek semmi köze nem volt Nemzetünkhöz, mindent elkövetett, hogy e szent harcban elbukjon… Ez a cimboraság volt az, amely rávette a Kormányzót, hogy megszegje a Nemzetnek tett esküjét. Rávette, hogy Nemzetünk élethalálharcának veszélyére, becsületének sérelmére csorbát ejtsen a szövetségi hûségen és a határainkat velünk vérszövetségben védõ német fegyvertárssal szemben kötelezõ bajtársiasságon. …Szabadságharcot vívunk. Követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüggedés nélkül, elszántan és törhetetlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztõ, néprontó, aki meggátolja Nemzetünk legteljesebb erõkifejtését, megbontja akarati egységét… Fegyveres Nemzetünk egy lélek, egy test, egy akarat, egy elszántság legyen az egyetlen cél hûséges és becsületes, véres és munkás szolgálatában: a Hungarista Magyar Birodalom kiharcolásában és felépítésében… Hadseregünk a Fegyveres Nemzet acélökle, mellyel összetöri az ellenségnek megsemmisítésünkre beállított akaratát és lehetetlenné teszi, hogy a jövõben velünk szemben és ellenünk felléphessen. …hálás köszönetet mondok Hitler Adolfnak, hogy mint hûséges bajtárs, segítségére van Nemzetünknek az életét eldöntõ sorsnapjaiban. Ez a cselekedete újra történelmi bizonyítéka annak, hogy Hitler Adolf a német nép Vezére mindenkor a nacionalista és szocialista Európaközösség minden egyes népének jólétet, életbiztonságát és életösszhangját alakítja ki. A Gondviseléstõl rendelt útján, mint a nacionalista és szocialista Európaközösség elhivatott Vezetõje, minden idõben és minden körülmények között számolhat azzal, hogy Nemzetünk becsületesen és hûségesen fogja teljesíteni kötelességét… Isten áldását kérem Nemzetünk nagy döntésére és elõtte álló nagy harcára. Kitartás.”



A nyilas puccs napján, Budapest környékén nagyjából 2 SS hadosztálynyi valamint 1 rendõrhadosztálynyi (elsõsorban német tábori csendõrök) német katonai erõ állomásozott. 1944. október 16. napjának hajnalán Skorzeny emberei elfoglalták a Várat. Horthyt rávették, hogy mondjon le kormányzói tisztségrõl, és Szálasit bízza meg egy új kormány megalakításával. Miután Horthy ezt megtette, családjával és szûkebb körével együtt, 1944. október 17-én a bajorországi Weilheim melletti Hirschbergbe szállították, a fia pedig a mauthauseni koncentrációs táborba került, a tábor gázkamrája feletti cellák egyikébe. Szálasi eközben ünnepélyesen bevonult a Várba. Néhány szórványos lövöldözéstõl, illetve elkeseredett utcai harctól eltekintve 1944. október 16. napján Szálasi Ferenc kezében volt a hatalom. Alig ismert, hogy a Reiter Ferenc utcában állomásozó 107/302. számú munkaszolgálatos század a Szálasi-puccs napján rátámadt a nyilasokra, és karhatalmi erõket kellett igénybe venni a letörésükhöz. Kevesen tudják azt is, hogy heves harcok robbantak ki a Népszínház utca és a Teleki tér környékén, 1944. október 16-án. Fölfegyverzett civilek, partizánok és munkaszolgálatosok kezdtek fegyveres harcot a Népszínház utca 16., 31., 59., és a Teleki tér 4. szám alatti házakból a környéken megjelenõ német-nyilas egységek ellen. A kibontakozó utcai harcban a magyar partizánok a fasisztákat visszaszorították, és a németek csak Tigris tankok bevetésével tudták a népfelkelõk ellenállását megtörni.

A nyilasok rögtön megkezdték a régi rendszer híveinek, nem különben a zsidóknak, kommunistáknak, ellenállóknak a kíméletlen üldözését. A zsidók összeszedése, a deportálások ismét beindultak, miközben 1944. október 21-én a 46. szovjet hadsereg egységei már Bajára vonultak be. Ekkor, a még nyilas kézen lévõ területeken kb. 150 ezer zsidónak minõsített magyar állampolgár teljesített katonai munkaszolgálatot, és nagyjából ugyanennyi sárga csillag viselésére kényszeríttet ember élt Budapesten, a hatágú Dávid-csillaggal megjelölt házakban. A pesti gettó területének hivatalos kijelölését megelõzte 1944 novemberének elsõ hetében Buda teljes „zsidótlanítása”, amelynek során a budai kerületekben garázdálkodó nyilas egységek a zsidókat az óbudai Drasche téglagyárba terelték, majd a munka- és járóképesnek nyilvánítottakat gyalogszerrel indították útnak Németországba. A nyilasok az általuk ellenõrzött területeket teljesen „zsidótlanítani” akarták, így – szállítóeszközök hiányában – civil zsidó származású emberekkel és munkaszolgálatos századokkal teltek meg a Nyugat-Dunántúl útjai, akiket gyalogosan, embertelen körülmények között hajtottak a nyugati határszélre. Ott a németeknek adták át, akik – elsõsorban a rohamosan közeledõ front miatt – pedig sáncépítési, erõdítési, tankakadály- és lövészárokásási munkákra használták fel õket.

Szálasiék mindent és mindenkit a háború szolgálatába állítottak, és kíméletlen eszközökkel léptek fel a még irányításuk alatt lévõ területeken. Már ekkor megkezdõdött a nyilas bandák rémuralma, tombolása, ami a körülzárt Budapesten, 1944 végén és 1945 elején érte el tetõpontját, ezer és ezer ártatlan ember lemészárolásával.



A nyilasok leszámoltak az ellenállási mozgalommal is. Szálasi hatalomra kerülése után Bajcsy-Zsilinszky Endre lett az ellenállási mozgalom lelke és motorja. A német megszálláskor tûzharcba keveredett a Gestapo ügynökeivel, majd letartóztatták. Lakatos Géza kormánya kikérte a németektõl, és szabadlábra helyeztette 1944. október 14. napján, a nyilas hatalomátvétel után mégis illegalitásba kényszerült. Aktívan részt vett a földalatti mozgalomban, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke lett, de egy árulás következtében elfogták. Mentelmi joga miatt Budapesten kénytelenek voltak ügyét elkülöníteni, és ezért 1944. november 24-én Sopronkõhidára szállították. Miután a nyilas országgyûlés kiadta õt a nyilas katonai bíróságnak, december 23-án kötél általi halálra ítélték és 1944. december 24. napjának reggelén, a három kommunista ifjú, Kreutz Róbert, Pataki István és Pesti Barnabás után akasztották fel.
Bajcsy-Zsilinszky egy katonai szervezetet kívánt létrehozni, a cél elsõsorban Budapest megóvása lett volna. November elején Kõszegrõl Budapestre jött közeli barátja, Kiss János nyugalmazott altábornagy, aki elvállalta egy budapesti felkelés katonai elõkészítését. Ekkor alakították meg az új ellenállási csúcsszervezetet, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát. Kiss azért állt a magyar ellenállás katonai szárnyának élére, hogy megóvhassa Budapestet az ostromtól és a pusztítástól – a fõvárosban mûködõ magyar partizánokkal együttmûködve – a német-nyilas erõk kiszorításával, de Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt elfogták, és kötél általi halálra ítélték. Felesége az ítélet után megjegyezte neki, hogy inkább a fronton esett volna el, mire Kiss János azt válaszolta, hogy „így is a hazámért halok meg”. Bátran ment a halálba, 1944. december 8-án akasztották fel.



A MNFFB elnök Bajcsy-Zsilinszky helyettesévé dr. Csorba János ügyvédet választották. A katonai vezérkar vezetõjének helyettese Nagy Jenõ ezredes, személygyûjtõ tiszt Tartsay Vilmos nyugállományú százados lett. Résztvevõ voltak még többek között Németh Pál, Balássy Miklós, Beleznay István és Tóth István vezérkari tisztek, Kõvágó József, Almásy Pál és Radványi Imre hadimûszaki törzskari tisztek, Révay Kálmán nyugállományú huszár százados, Makay Miklós vegyészmérnök és mások.
Almásy Pál hadimûszaki törzskari alezredes volt. A hadbíróság elõbb halálra ítélte, de Szálasi, aki Almásyt még a Hadiakadémiáról ismerte, kegyelembõl az ítéletet 15 évi börtönre változtatta, annak ellenére, hogy Almásy nem kért kegyelmet. Németországba deportálták, majd a felszabadulás után ezredessé léptették elõ. (Lásd a korszakról hû képet adó „kordokumentumát” – Almásy Pál: Sopronkõhidai napló. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest 1984.)

A mozgalom 1944. november 20. napjáig kapcsolatot létesített Kaffka Zoltán ezredes segítségével az újpesti munkás ellenállókkal, sõt, még egy magyar hadosztály parancsnokságával is, amely Budapest határában látott el védelmi feladatokat. Konspirációs mulasztások, de fõként egy Mikulich Tibor nevû páncélos százados árulása folytán a katonai ellenállás egész vezérkara lebukott. 1944. november 22-én, az Andrássy út 29. számú házban, Tartsay Vilmosék lakásán a nyilas Nemzeti Számonkérés szervezetének emberei lecsaptak az ellenállás ott gyülekezõ tagjaira, és az eszközökben nem válogatva, néhány napon belül az egész szervezetet felgöngyölítették, így elfogták Bajcsy-Zsilinszkyt is. Két tiszt késve érkezett a megbeszélt találkozóra Tartsayék lakására, és így Messik János hadnagy és gróf Széchenyi Pál tartalékos zászlós tûzharcba keveredett az éppen razziázó Különítményes csendõrökkel, akik az egyenlõtlen küzdelem végén agyonlõtték õket.

Az ellenállók ügyét a honvéd vezérkar fõnökének bírósága (a harmadik bírósága) tárgyalta. Kiss Jánost, Nagy Jenõt és Tartsay Vilmost a Margit körúti honvéd fogház udvarán akasztották föl 1944. december 8. napjának délutánján, míg az elsõrendû vádlott Bajcsy-Zsilinszkyt Sopronkõhidán, december 24-én. Bajcsy-Zsilinszky ügyét el kellett különíteni, mert még ekkor országgyûlési képviselõ volt, és kellett a nyilas parlament hozzájárulása a mentelmi jog felfüggesztéséhez. Az ellenállási mozgalom legtöbb tagja 10-15 éves ítéletekkel – Révay és Makay például 10-10 évnyi fegyházbüntetést kapott – börtönbe került.

Kaffka késõbb az új magyar hadsereg megszervezésében is oroszlánrészt vállalt. A demokratikus haderõ felállítása kezdetben vontatottan indult, ami persze a közállapotokat tekintve nem is volt csoda. Vörös János honvédelmi miniszter, honvéd vezérkari fõnök, Kéri Kálmán, a minisztérium katonai fõnöke, valamint munkatársaik, Kaffka Zoltán, Pálffy-Muhoray Zoltán és mások erõn felül próbálkoztak, fáradságot nem kímélve, és ennek köszönhetõen, 1945 februárjának elsõ napjaiban megkezdõdött két gyaloghadosztály felállítása. A Jászberényben szervezõdõ 1. hadosztály parancsnoka Szalay Tibor ezredes (majd vezérõrnagy), míg a Debrecenben megszervezett 6. hadosztály parancsnoka Székely László ezredes (majd vezérõrnagy) lett. A szovjetek a hadifogolytáborokból szabadon engedték azokat a katonákat, akik szolgálatra jelentkeztek az új magyar hadsereg elsõ hadosztályaiba. Mintegy 50 ezer ember vállalt katonai szolgálatot, ezért március folyamán újabb két hadosztály felállítását rendelték el. A hadosztályok felszerelése azonban késett, minden felszerelést a szovjetektõl kellett beszerezni. Az elhúzódó harcképessé tétel miatt, a debreceni Honvédelmi Minisztérium azzal a javaslattal fordult 1945. március 3. napján a magyarországi Szövetséges Ellenõrzõ Bizottsághoz, hogy amíg a hadosztályokat nem tudják a frontra küldeni, addig is engedélyezzék magyar partizán egységek bevetését a Dunántúlon. A javaslatra nem érkezett válasz, majd aztán 1945. április 14-én a 6. hadosztály, míg április 27-én az 1. hadosztály is megindulhatott a már osztrák területeken húzódó frontra. Harci cselekményekben azonban már nem vehettek részt, tudniillik a gyors német összeomlás következtében. Lásd erre részletesen: Kis András: Népi hadsereg születik, 1945. História, 1985. évi 1. szám ~ Kis András: Az antifasiszta magyar honvédség születése (1945). In: A népi demokratikus átalakulás kezdetei és a magyar államiság. Szerkesztette Marosi Endre. Debrecen, 1985. ~ Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenõ – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenõ: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985.



1944. december 3. napján Szálasi – miután szinte kierõszakolta Veesenmayer révén a látogatást Hitlernél – a Hungária különvonaton elindult Berlinbe. A „nemzetvezetõt” elkísérte Beregfy Károly honvédelmi miniszter, báró Kemény Gábor külügyminiszter, Henney Árpád, szolgálaton kívüli altábornagy, valamint Mészáros István ezredes, Szálasi testõrségének parancsnoka is. Hitler december 4-én fogadta a nyilas vezetõket. A Führer és miniszterei igen szívélyesen beszéltek velük, és nagyon biztatták a magyarokat. Beszéltek nekik közelgõ általános offenzíváról, de fõként titkos fegyverekrõl. 32 személyes díszvacsorát adtak Szálasiék tiszteletére, és nem gyõzték bátorítani õket, hogy a végsõ gyõzelem nem lehet kétséges. A „nemzetvezetõ” találkozott még Osima Hirosi altábornaggyal, a Japán Császárság berlini nagykövetével is, akinek elmagyarázta a hungarizmus lényegét, és kifejtette neki, hogy véleménye szerint a háború utáni új világrendet a Tokió-Berlin-Róma erõháromszögben kell megvalósítani… A Hungária különvonat december 4-én, 23 óra 30 perckor indult vissza Berlinbõl, Magyarországra. A magyar delegáció emelkedett hangulatban volt, meg voltak gyõzõdve arról, hogy a német végsõ gyõzelem nem lehet kétséges. A Hungária 1944. december 5. napján érkezett vissza a magyar fõvárosba. Ekkorra már Budán, a királyi palotában is tisztán hallatszottak a Duna keleti oldaláról jövõ ágyúdörgések. Sztálin hadseregei közeledtek Budapest felé…

A Vörös Hadsereg 1944. október végén a Duna-Tisza közére helyezte át magyarországi hadmûveletei súlypontját. A moszkvai fõhadiszálláson Budapest gyors elfoglalását tûzték ki célul Malinovszkij elsõrendûen megvalósítandó – és minél gyorsabban teljesítendõ – feladataként. Malinovszkijnak gyorsan kellett cselekednie, és ez meglehetõsen nehéz szervezési feladatok elé állította, tekintettel az idõ rövidségére is. Már eddig is nehéz harcokon volt túl katonáival, jelentõs veszteségeket szenvedve el, de Budapest elfoglalása – mivel ez egy sürgetõ politikai kérdés is volt – még nehezebb feladatnak ígérkezett. (M. V. Zaharov, a 2. Ukrán Front vezérkari fõnöke a 70-es években kiadott emlékiratában közölte a 2. és a 3. Ukrán Front veszteségeit 1944 áprilisától októberig. Eszerint 46 783 halott és 171 426 sebesült volt az élõerõk vesztesége, míg 2083 löveg és aknavetõ, 2249 harckocsi és rohamlöveg, valamint 528 repülõ semmisült meg a harcokban, ami jól mutatja a magyarországi harci cselekmények intenzitását és méreteit.)

A magyarországi harcokban 3 szovjet hadseregcsoport, a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front vett részt. Ezek 1944 szilveszterének napjáig az ország területének mintegy 2/3-át szabadították fel a náci-nyilas uralom alól.



A Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front elõször Magyarország keleti részének fõbb városait – úgymint Szegedet, Debrecent, Nyíregyházát és Kecskemétet – foglalta el. December közepére elérte Miskolc – Diósgyõr – Eger – Hatvan – Balassagyarmat – Vác – Gödöllõ – Monor térségét, a Dunántúlon pedig az Adonytól a Velencei-tóig húzódó vonalat.

A Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front november közepére érte el a magyar határt a Balkán felõl érkezve. A Duna-Tisza közére koncentrálták támadásukat, majd a Dunántúl déli részén elfoglalták Pécset, Szekszárdot és Kaposvárt, ami után észak felé kanyarodva elérték a Balaton déli partját december közepén, majd Ercsi és a Velencei-tó térségében egyesültek a 2. Ukrán Fronttal.

A Jefremovics parancsnokolta 4. Ukrán Front Észak-Magyarországon tevékenykedett. Az északi Kárpátok birtokában elõször Kárpátalját foglalta el, majd Sátoraljaújhely és környékérõl ûzték ki a nyilasokat és a németeket.

A szovjet katonákkal együtt román (VII. hadtest), bolgár (1. Bolgár Néphadsereg) és jugoszláv (3. Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg) felszabadítók is érkeztek hazánk területére.

1944. október 29. napján Kecskemét térségében indította meg támadását a 2. Ukrán Front. A 6. német és 3. magyar hadsereg – Fretter-Pico tüzérségi tábornok parancsnoksága alatt – kezdetben sikeresen vette fel az elõretörõ szovjet csapatokkal a harcot, az oroszok az elsõ napokban csak néhány kilométert tudtak elõrenyomulni. A szívós orosz támadás hatására néhány szovjet páncélos november 4. napján elérte Soroksár határát, de egy német ellentámadás megállította, és szinte teljesen felmorzsolta õket. Malinovszkijnak átcsoportosításokat kellett végrehajtania, és november 11. napján tudta csak újraindítania a támadását. A 2. Ukrán Front eközben 200 páncélosnyi és mintegy 40 ezer fõs erõsítést is kapott. A Front csapatai december elejéig Egert, Hatvant, Szolnokot és Ceglédet is elfoglalták, és Vácnál elérték a Duna vonalát.

Eközben, 1944. december 1. napján Otto Winkelmann SS tábornokot, a magyarországi magasabb SS és német rendõri erõk parancsnokát nevezték ki Budapest védelmének parancsnokává. Ugyanis a németek attól féltek, hogy a magyar fõváros lakossága esetleg nem nézi majd tétlenül Budapest pusztulását, hanem partizánharcba kezd, és megismétlõdnek a nyári, varsói események. Ennek elhárítására a legalkalmasabbnak egy rendfenntartásban jártas SS tábornokot tartottak. Winkelmann teljhatalmat kapott, és õ elsõsorban Pest megerõsítésére koncentrált. Ki akarta üríttetni az elõvárosait, hogy az itt lakó nagyszámú munkásság nehogy partizánharcba kezdjen. December 5. napján azonban Hans Friessner vezérezredes leváltotta a rendõr tábornokot, akinek nem bízott katonai felkészültségében. Helyére egy másik SS tábornok került, Karl Pfeffer-Wildenbruch, a Waffen-SS IX. hegyihadtestének parancsnoka. A vezérkari fõnöke egy Wehrmacht tiszt lett, Usdau Lindenau vezérkari alezredes. Friessner, miután megbeszélést tartott a királyi palotában az éppen csak (Hitlertõl) hazaérkezett Szálasival, úgy döntött, hogy erõddé nyilvánítja Budapestet. Ezzel tulajdonképpen a fõvárosunk sorsa megpecsételõdött. December közepén nagyjából 50-60 ezer katona tartózkodott Budapesten. Nagy részük a Pest elõtti falvaknál húzódó frontvonalat tartotta. A magyar csapatok parancsnoka Hindy Iván altábornagy, a budapesti I. hadtest parancsnoka lett, a hadmûveletekbe beleszólása azonban nem volt. A pesti hídfõ védelmét 3 német hadosztály biztosította. December közepén a pesti hídfõállás katonái megkezdték a visszavonulást a fõváros felé az egyre erõsödõ szovjet csapatok támadásai miatt. Friessner engedélyt kért a kialakult hadi helyzet miatt a pesti hídfõ feladására. Ezt megtagadták, sõt, maga Hitler adott parancsot a déli hadseregcsoport parancsnokságának, hogy a budapesti keleti hídfõállást minden erõt bevetve meg kell védeni, s Pest egyetlen kerületét sem szabad harc nélkül feladni.

A 3. Ukrán Front – Tolbuhin marsall vezetése alatt – 57. hadserege 1944. november 24. napján Mohács és Baja között átkelt a Dunán, és több hídfõt is ki tudott alakítani a folyó nyugati partján. A következõ 1 hét során a szovjetek a hídfõket 100 kilométer szélességben egyesítették, majd pedig 80 kilométer mélységben kimélyítették. Az így keletkezett óriási hídfõt felszámolni aztán a német-magyar csapatok már nem voltak képesek. December 4. napján a 2. Ukrán Front 46. hadserege Budapesttõl 30 kilométerre délre, Csepel alatt szintén partot tudott váltani, és december 10. napján Ercsi – Velencei-tó térségében elérte a német-magyar csapatok által kiépített és védett Margit-vonalat. 1944. december 24-én a 3. Ukrán Front Székesfehérvár és a Velencei-tó között áttörte a Margit-vonalat, és ezt 2 nap alatt sikeres hadmûveleti átkarolássá fejlesztette. December 26-án Esztergom térségében az Ipolyságból elõretörõ 2. Ukrán Front csapatai egyesülni tudtak a délrõl a Dunához elõretörõ 3. Ukrán Front katonáival, és ezzel Budapest körül bezárult a szovjet ostromgyûrû. Budapest 800 ezer fõs lakossága már a belvárosban is hallhatta az ágyúdörgést, ami a pesti külvárosokból egészen odáig elhallatszott.

December 24. napjának délutánján pedig Budakeszi felõl begördült az elsõ vörös csillagos T-34 –es páncélos Budára, egészen a Szép Ilona-i villamosremízig, óriási pánikot váltva ki az emberekbõl. A németek villámgyorsan intézkedtek, órák alatt megszervezték Buda támpontszerû védelmét. Lindenau – aki a kezdetektõl fogva elégtelennek tartotta a város védelmére rendelt erõket mind számbeli hátrányuk, mind pedig harci lehetõségeik okán, ugyanis a pesti házlabirintusokban várható nehéz és veszélyes utcai harcokban hasznavehetetlenek voltak a páncélos, páncélgránátos és lovas egységek – szerint, ha az oroszok nem állnak meg az Olasz fasor (Szilágyi Erzsébet fasor) elején szenteste, és menetbõl benyomulnak Budára, már aznap Buda urai lehettek volna a Várhegy kivételével. A szovjetek óvatoskodtak, és ezzel a németeknek pár órás lehetõséget adtak a védelem gyors kiépítésére, ami aztán sikerült is. Érdekességként említem meg, hogy az oroszok tanultak a hibából, és amikor 1945 áprilisának elején Tolbuhin marsall 3 hadserege Bécsújhely körzetébõl az osztrák fõváros ellen indult, menetben, megállás nélkül nyomult be a nagyvárosba. Április 10. napján a vöröskatonák már Bécs központjában harcoltak, három nappal késõbb pedig vörös zászlót lengetett a szél a bécsi városháza tornyán.

A német-magyar csapatok helyzete ezzel a pillanatnyi stratégiai gyõzelemmel is reménytelen volt. 1944. december 27-én megkezdõdtek a kiürítési elõkészületek, amit azonban másnap Hitler leállított. Pfeffer-Wildenbruch tábornok összesen mintegy 70 ezer katonával rendelkezett, aminek több mint a fele magyar volt. Hitler eközben elkezdte megszervezni Budapest felmentését. A nagyreményû ardenneki offenzívája eddigre már jórészt összeomlott, a Vörös Hadsereg Németország kapujában állt. Hitler Varsó térségébõl Magyarországra rendelte a IV. SS páncéloshadtestet 180 páncélossal és páncélozott jármûvel, hogy 1945 januárjának legelején Tata-Tóváros körzetébõl támadást indítsanak a szovjetek ellen, és sikerüljön egy folyosót nyitni Budapest irányába. Eközben az oroszok december végéig zömmel birtokba vették a budapesti külvárosokat.

A reménytelen helyzetben lévõ védõket a szovjetek kapitulációra szólították fel. A magyaroknak – megadásuk esetére – kihallgatás utáni szabad elbocsátást helyeztek kilátásba. A német katonák pedig megtarthatták volna rangjelzésüket, kitüntetéseiket, használati tárgyaikat és értékeiket, a törzstisztek és a tábornokok pedig még a szúrófegyvereiket is. A Vörös Hadsereg valóban nagyvonalú ultimátumát a németek elutasították. A két szovjet parlamenter pedig, az ultimátum átadásának – 1944. december 29. – napján hõsi halált halt. Steinmetz Miklós százados, kapitány hadikövet jeepje, még a magyar vonalak elõtt, Kispesten aknára futott, I. A. Osztapenko százados, kapitány hadikövet pedig a dudai oldalon lelte halálát aknatûzben.


A Budapestet védõ magyar és német erõk a következõ alakulatokból álltak:

MAGYAROK:

- 10. honvéd gyaloghadosztály (6., 8. és a 18. gyalogezred) [7 500 fõ]
- 12. honvéd tartalékhadosztály (36., 38. és a 48. gyalogezred töredékei) [4 000 fõ]
- 1. honvéd páncéloshadosztály részei [5 000 fõ]
- 1. honvéd huszárhadosztály részei [1 000 fõ]
- Billnitzer vezérõrnagy rohamtüzércsoportja (1., 6., 7., 10., 13., 16. és 24. rohamtüzérosztály részei) [2 000 fõ]
- Kozma-csoport (Budapesti légvédelmi tüzércsoport: 1., 201., 204., 206., 207. és 208. légvédelmi tüzérosztály részei, 52. önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúszászlóalj) [2 000 fõ]
- 4. huszárezred
- Veresváry-harccsoport (alárendeltségében harcolt a Budapest-õrzászlóalj, egy csendõrzászlóalj és néhány rohamlöveg)
- Kalándy Imre nyugállományú altábornagy karhatalmi csoportja (öt csendõrzászlóalj valamint a budapesti rendõrség)
- Budapest-õrzászlóalj [800 fõ]
- 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj [1 000 fõ]
- Mûszaki csapatrészek Sodró ezredes parancsnoksága alatt (VIII., IX. utászzászlóalj, IV. utászzászlóalj részei, VI/2. utászszázad, VII/2., IX/1., 110., 112., 153. kerékpáros utászszázad, VII., VIII. tábori pótutászszázad, 72/101., 72/106. nagyfeszültségû villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop, I/1., I/2., III/1., III/2. honi építõszázad, 101., 102. rohamcsónakszázad, 201., 202., 203. különleges mûszaki zászlóalj, 102. fogatolt vegyiharc-zászlóalj, 101. helyreállító zászlóalj, 101., 102., 104. vasútépítõ zászlóalj, 107., 110., 111. vasútépítõ század, 101., 109. üzemszázad, 104. vasútépítõ szeroszlop, 101. fõvezérség-közvetlen villamos üzemszakasz) [7 000 fõ]
- Öt csendõrzászlóalj (besztercei, galántai, pécsi, székelyudvarhelyi és a zilahi) [3 240 fõ]
- Rendõr-rohamzászlóalj [1 630 fõ]
- Vannay-zászlóalj [638 fõ]
- Budapest I. és II. rohamzászlóalj [1 000 fõ]
- Budapest Karhatalmi Zászlóalj [300 fõ]
- Különbözõ, Budapesten szervezett egyéb harccsoportok (Berend-, Korányi-, Déri-, Morlin- és Viharos-féle harccsoportok) [2 000 fõ]
- Budapesten rekedt tüzéralosztályok (12 különféle üteg) [500 fõ]
- Budapesti honvédintézetek és vonatalakulatok [3 000 fõ]
- Nyilas harccsoportok [1 500 fõ]
- Kisegítõ karhatalmi alakulatok (KISKA) [7 000 fõ]

Összesen, mintegy 51 100 fõ



NÉMETEK:

- 8. "Florian Geyer" SS-lovashadosztály [kb. 8 000 fõ]
- 22. "Maria Theresia" SS-önkéntes lovashadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [11 345 fõ]
- 13. páncéloshadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [4 983 fõ]
- "Feldherrnhalle" páncélgránátoshadosztály részei (néhány alakulata a bekerítésen kívül) [7 255 fõ]
- 271. népi gránátoshadosztály kisebb részei [kb. 1 000 fõ]
- 1. SS-rendõrezred [kb. 700 fõ]
- 12. SS-rendõr páncélosszázad [kb. 100 fõ]
- 12. légvédelmi rohamezred [kb. 1 000 fõ]
- 40/I. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 500 fõ]
- 239. rohamlövegdandár
- 573. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 200 fõ]
- Bataillon Europa (Európa-zászlóalj) [kb. 300 fõ]
- Különbözõ harccsoportok [kb. 1 500 fõ]
- Bataillon z.b.V.500 (500. különleges zászlóalj) [kb. 200 fõ]
- Egyéb német csapattöredékek [kb. 2500]
- Az SS IX. hegyihadtestének közvetlen alakulatai [kb. 1 500 fõ]

Összesen, mintegy 41 080 fõ

A Budapestet támadó szovjet és román alakulatok:

Pesti oldal:

2. Ukrán Front 7. gárdahadserege
- 30. lövészhadtest (25. gárda-, 151., 155. lövészhadosztály)
- román VII. hadtest (2., 19. gyaloghadosztály, 9. lovashadosztály)
- 18. önálló lövészhadtest (66. gárda-, 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály)

 

Budai oldal:

3. Ukrán Front 46. hadserege
- 75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály)
- 37. lövészhadtest (108. gárda-, 326., 320. lövészhadosztály, valamint 1945. január 20. napjától e hadtest alárendeltségében harcolt a 83. tengerészdandár is)

Megerõsítõ erõk:

- 36. és 25. önálló gárda-lövészhadosztályok
- 37. gárda-harckocsidandár
- 30. gárda-nehézharckocsi-ezred
- 1505. rohamlöveg-ezred
- 12. és 14. mûszaki dandár
- 5. áttörõ tüzérhadosztály
- 5. légvédelmi tüzérhadosztály
- 105. önálló nehéztarackos tüzérosztály
- 22. önálló páncéltörõ tüzérdandár
- 152. önálló ágyús tüzérdandár
- 7. áttörõ tüzérhadosztály
- 114. önálló nehézaknavetõs dandár
- 90. önálló nehéztarackos tüzérdandár

Összesített becsült létszám: 157 000 fõ

Magyar részrõl a szovjet csapatok oldalán különbözõ budapesti partizáncsoportok, és a Budai Önkéntes Ezred harcolt a fõvárosban, kb. 3000 – 4000 fõ.



1945 januárjának elsõ felében a fõ harc Pest elfoglalásáért folyt, a szovjetek Budán nem nagyon indítottak támadásokat. Január elsején a frontvonal Soroksáron, Pestszenterzsébeten, Kispesten és Sashalmon át Újpestig húzódott a pesti oldalon. Budán a Római fürdõtõl indult az arcvonal, és Óbudán át Hûvösvölgy, János-hegy, Budaörs vonalat követve egész Albertfalváig nyújtózkodott. Ezekben a napokban, szinte minden éjjel jól hallható volt a Pilis felõl jövõ csatazaj. Itt Herbert O. Gille SS tábornok, a IV. páncéloshadtest parancsnoka az Óbuda irányába való áttöréssel próbálkozott. Január 9. napján a frontvonalat Budán az Óbuda – Rózsadomb – Zugliget – Farkasréti temetõ – Kelenföld vonal jelentette. Pesten pedig az oroszok már az Angyalföld – Zugló – Kõbánya vonalig jutottak. 1945. január 11-én Malinovszkij és Tolbuhin a Budapest erõd gyors bevételére megalakította a szovjet csapatok budapesti csoportját, ennek parancsnoka pedig Ivan Mihajlovics Afonyin vezérõrnagy lett. Másnapra az Óbuda felé áttörni akaró IV. páncéloshadtest elsõ Tigris páncélosai elérték Pilisszentlélek térségét. A németek észrevették, hogy az orosz ellenállás lankadt, és Gille úgy vélte, hogy ebben az ütemben haladva 2 nap alatt Óbudánál megtörheti a szovjet ostromgyûrût. Mindössze 21 kilométer választotta el a támadó német páncélos ékeket a katlantól, amikor váratlanul azonnali visszavonulásra kaptak parancsot. Ugyanis Tolbuhin észlelte a veszélyt, és átcsoportosításokat hajtott végre, majd Gille páncélosainak a hátában offenzívát kezdett, így a Waffen-SS erõit a bekerítés fenyegette.



1945. január 15. napjára a pesti oldalon a román VII. hadtest már a Keleti pályaudvart is maga mögött hagyta, az oroszok pedig a Nyugatin, a Városligeten, a Kerepesi temetõn és a Népligeten át egészen a Nagykörútig nyomultak elõre. A román parancsnokot, Nicolae Sova tábornokot ekkor érte a letaglózó hír, hogy azonnal vonuljon el a városból Szlovákiába, és csatlakozzon az ott harcoló román hadsereghez. Sova majdhogynem idegösszeroppanást kapott, hogy a gyõzelem kapujából küldik vissza, de Malinovszkij hajthatatlan volt. Sovának január 17. napján, a Baross utcából, valamint a Rákóczi út – Nagykörút keresztezõdésébõl kellett visszaparancsolnia a katonáit, és észak felé elvonulnia. Ezután a románok Vác fölé, Mohora térségébe kerültek pihenõbe.

A román VII. hadtest katonái, Nicolae Sova tábornok, hadtestparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfõtõl egészen a budapesti Keleti pályaudvar környékéig törtek elõre. 1945. január 15. napjára a pesti oldalon a román VII. hadtest már a Keleti pályaudvart is maga mögött hagyta, az oroszok pedig a Nyugatin, a Városligeten, a Kerepesi temetõn és a Népligeten át egészen a Nagykörútig nyomultak elõre. A románok még 1944 novemberében érték el Budapest keleti elõvárosait. Mátyásföldért nagyon kemény csatát kellett vívniuk. Harcoltak a Lóversenypályáért, amelyet a németek szükségrepülõtérnek használtak, a Központi Postáért, a Ferenc József laktanya hatalmas épületkomplexumának bevételekor különösen érzékeny veszteségeket szenvedtek el, de nagy bátorsággal küzdöttek, majd eljutottak egészen a Baross térig is. Veszteségeik óriásiak voltak. Sova hadteste Szolnoknál még kb. 30 000 fõbõl állott. 1945. január 15-én a hadtest mintegy 25%-os veszteséget számlált (a 36 348 katonából 10 708 fõt). A Lóversenytér elfoglalásánál még az orosz csapatokkal is tûzharcba keveredtek. Ugyanis a finn – karél frontról friss szovjet erõsítés érkezett feltöltésre az orosz parancsnokhoz, Malinovszkijhoz. Ezeket a marsall, a Lóversenytérnél folyó óriási küzdelem miatt, minden eligazítás nélkül, azonnal harcba vetette. Ezek az új szovjet csapatok azonban a románok egyenruháját nem ismerték. Azt hitték, hogy németek, és a beérkezésük után azonnal rátámadtak a románokra. Többórás tûzharc után rendezõdött csak a helyzet, és a román hadtest a baráti tûzben közel 100 embert vesztett, köztük – a Keleti pályaudvarnál – egy ezredest is. Ekkor kapta meg Sova az elvonulási parancsot. A háború végén Sovát nyugdíjazták, majd 1946 januárjában, az Antonescu-kormány még szabadlábon lévõ többi tagjával együtt letartóztatták, és eljárást indítottak ellene az NKVD hathatós instrukciói alapján. 10 év börtönre ítélték, „figyelembe véve a hazáért tett szolgálatait” is. 1956-ban szabadult a hírhedt nagyenyedi börtönbõl, és még egy évtizedet élt. 1966. március 12. napján temették el teljes katonai tiszteletadás mellett Bukarestben, a Ghencea katonai temetõben. (Lásd ezt: Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok – kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás, 5. évfolyam 2. szám /2012. február/. 30. o.)

Véleményem szerint tisztelet jár azoknak a hõsöknek, akik a vérüket adták és az életüket áldozták fel Magyarország felszabadulásáért, a náci – nyilas megszállók kiûzéséért, a magyar szabadságért. Gondoljunk csak bele, hogy ezek az egyszerû emberek, katonák már sosem térhettek haza a saját földjükre, hazájukba a családjukhoz, a szeretteikhez. Sokszor jeltelen sírban nyugszanak most már örökre egy számukra idegen földben… Néhány gondolat, egynehány emlékezõ szó – igen, úgy gondolom, az a véleményem, hogy legalább ennyi jár nekik.

Eközben, 1945. január 16-án, Hitler végre szabad kezet adott Pfeffer-Wildenbruchnak a katonai döntés terén, éppen idõben, hiszen másnapra a pesti oldal védõit a szovjetek már-már a Dunába szorították. Január 17. napjának éjszakáján a német tábornok az utolsó harcoló csoportokat is Budára rendelte, majd a Duna hídjait egytõl-egyig a levegõbe repítették, még a csonka Margit-híd számára sem volt kegyelem. Január 18-án Afonyin kezében volt Pest, és az így felszabaduló orosz egységeket mind Budára irányította. A pesti oldalon, csak a rakparton helyezett el kisebb tüzér egységeket, akik onnan lõtték folyamatosan tábori ágyúkkal, tarackokkal Budát. Ez a Budát védõk számára újabb problémát jelentett, ugyanis a meglehetõsen pontos tûzvezetéssel mûködõ ütegek komoly károkat okoztak, és állandó zavaró hatást fejtettek ki, életveszélyt jelentettek a budai oldalon lévõkre.

1945. január 18-án a déli hadseregcsoport alárendeltségében harcoló 6. német hadsereg egységei Várpalota és Berhida térségébõl még egy kísérletet tettek a német kézen maradt Buda elérésére. Gille SS tábornok egyszerre 4 páncéloshadosztállyal tört kelet felé a Duna irányába. A támadó ékek jobbszárnyát fedezõ 3. páncéloshadosztály katonái, 65 kilométeres elõretörés után, Dunapentelénél (ma Dunaújváros) el is érték a Dunát január 20. napján. A balszárnyon támadásba lendült 1. páncéloshadosztály eközben a Velencei-tavat elhagyva éles fordulót tett északi irányba, a támadó csoport közepén harcoló SS hadosztályok pedig Ercsi térségéig törtek elõre. Január 26. napjára a támadó német páncélos él délnyugati irányból mintegy 18-20 kilométernyire közelítette meg Dél-Budát, úgy, hogy a kelenföldi védõállásokban harcoló német Dörner-harccsoport ekkorra közvetlen rádióösszeköttetést tudott teremteni Philipp alezredessel, a páncélos él parancsnokával. A védõk kitörõ öröme azonban nem tartott sokáig, ugyanis még az est beállta elõtt visszavonultak a német páncélosok. Miért? Malinovszkij erõsítést küldött Tolbuhin csapatainak, így a támadó német páncéloscsoportot délrõl, a Mezõkomárom – Dunaföldvár vonal irányából szovjet offenzíva fenyegette. A déli hadseregcsoport új parancsnoka, Otto Wöhler gyalogsági tábornok, aki korábban a 8. német hadsereg parancsnoka volt (Friessner vezérezredest 1944. december 21. napjával leváltották, és parancsnoki várakozási állományba helyezték a Margit-vonal elvesztése miatt), felismerte a veszélyt, hogy az oroszok Gille hátába kerülve katlanba zárhatják a Buda elé ért német felmentõ sereget. Így parancsot adott a visszavonulásra, ami gyors ütemben egész Székesfehérvár környékéig tartott, magát a várost pedig egy német-magyar katonákból álló helyõrséggel biztosította.



Az egyre reménytelenebb helyzetben lévõ budai védõk január végén ugyancsak szívós ellenállást tanúsítottak, még maga Afonyin vezérõrnagy is megsebesült, miközben az elsõ vonalakat látogatta a Déli pályaudvar környékén. Helyét I. M. Managorov altábornagy vette át. Január legvégén már öt szovjet hadtest 12 hadosztálya támadta folyamatosan Budát. Eközben a Vérmezõ is az oroszok kezére került január utolsó napjaiban. Ezzel megszûnt a német légi híd is, most már vitorlázógépeken sem tudtak lõszert és élelmet a budai erõdbe juttatni. A sebesültek száma 10 ezer fölé emelkedett. 1945. január 30. napján megkezdõdött a csata a Várhegyért. Másnap Hindy törzse jelentette a kritikus helyzetet a Kõszegre menekült nyilas kormánynak: „Buda-Észak, Margit körút, Kékgolyó utca és Istenhegyi útig a Margit-szigettel együtt elveszett. A Vár és a Krisztina romokban. (…) A csapatok fáradtak és kimerültek.” Február 5-én elesett a Sas-hegy is. Az Erzsébet híd budai hídfõjénél pedig szovjet tengerészgyalogos egységek gyülekeztek a gellérthegyi ostromra, nekik kellett megmászni a Gellérthegyet, és kézitusában elfoglalni a Citadellát. A védõk kezén ekkora már csak a királyi vár és a Gellérthegy maradt. A Déli pályaudvar környékén Managorov altábornagy válogatott tisztekbõl alakított különleges harccsoportokat, amiknek feladata a kiserõdökké alakított tömbházak elfoglalása volt. 1945. február 9. napján orosz kézre került a Nap-hegy, majd február 11. napján a Gellért-hegy is.

Az ostrom utolsó napjaiban magyar katonák is harcoltak a szovjet hadsereg oldalán. Fõként önkéntesek, hadifogságból ismét a frontra jelentkezettek. Létszámuk elérte a 2500 fõt Buda ostromának utolsó heteiben. 1945. február 13-a körül, a komoly veszteségeket szenvedett magyar századokból külön egységet hoztak létre, ez lett a Budai Önkéntes Ezred. Parancsnoka Variházy Oszkár alezredes, a 10. gyaloghadosztály egyik tisztje lett.

Február 10. napján már csak a Várhegy volt a védõk kezén, a Citadella is elesett, a védõk létszáma mintegy 26 ezer fõt tett ki, a magyarok létszáma ebbõl nagyjából 4 ezer fõre tehetõ (Lindenau közlése). Nagyszámú nyilas pártszolgálatos is az ostromgyûrû szorításában rekedt. A fõvárosi nyilas pártszolgálatosok irányítását jórészt Vajna Ernõ közlekedési tisztviselõ látta el. Vajna 1938-tól volt a nyilas párt tagja, Szálasi Ferenc közvetlen munkatársa. 1944 decemberétõl a miniszterelnökség nyilas pártmegbízottjává nevezték ki, majd 1945 januárjában lett Budapest védelmének pártmegbízottja. Még az ostrom idején életét vesztette.

Február 11. napjára a védõk helyzete tarthatatlanná vált, elfogyott szinte minden szükséges hadianyaguk, élelmiszerük, orvosi felszerelésük, így a IX. SS hegyihadtest parancsnokság a Várból való kitörést aznap 20 órára rendelte el. Pfeffer-Wildenbruch csak a kitörés elõtt két órával jelentette le rádiótávírón annak tényét a parancsnoksága felé, majd felrobbantatta az összes rádió-vevõkészüléket, így akadályozva meg, hogy megtiltsák neki a kitörést.

A Várból való kitörés teljes kudarc volt, mészárlássá változott. Elõször is Hindyéket csak az utolsó órákban (16 óra 30 perckor) értesítették a németek, mert nem bíztak a magyarokban. A Szálasi által frissen vezérezredessé elõléptetett Hindy azonnal nekilátott a Szentháromság téren összeállítani az elsõ kitörõ harccsoportokat, de a sietség mindenre rányomta a negatív bélyegét. A Hegyalja útnál lévõ Döbrentei térrõl a Litteráti – Loótz csoport indult el elõször 18 órakkor, és a Duna vonalát követve, a Vár alatti Fõ utca - Vitéz utca útvonalon jutott el 20 óra tájékában a Margit körútig. Az innen továbbjutni próbálkozó harccsoport jó részét azonban géppuskákkal lekaszálták a már lesben álló oroszok, az erõs zárótûzben Sónyi Hugó pc. százados, a harccsoport parancsnoka is életét vesztette, valamint elkezdtek tüzelni a szovjet ütegek is, célpontjuk az egész Vár volt. Ugyanis Managorov altábornagynak valakik – valószínûleg a magyar partizánok közvetítésével – elárulták a kitörés részleteit, így az oroszok felkészülten várták a védõket. A Litteráti – Loótz csoport megmaradt részének vissza kellett mennie a Bécsi kapu elé, és itt csatlakoztak a 21 órakkor meginduló védõkhöz. A német-magyar katonák zöme a Várból a Bécsi kapun özönlött kifelé a Széll Kálmán (késõbbi Moszkva) tér, és a Széna tér irányába. A IX. SS hegyihadtest törzse és Hindy törzse pedig a Várhegy alatti kazamatákban igyekezett eljutni az Ördög-árok csatornájáig, majd onnan a budakeszi erdõkbe. Ahogy a két téren megjelentek a várbeliek, az orosz tüzérség megszólalt, és valóságos rendeket vágott a menekülõk soraiban. Az Olasz fasort és a Városmajort elérõ védõkre további pusztító pergõtûz zúdult, az embertömeget Sztálin-orgonákkal is lõtték. A kisszámú túlélõk a Budakeszi út irányába, valamint a Kissváb-hegy mellett, a Fogaskerekû vasúti pályáján keresztül jutottak ki a halálos csapdából. A Fogaskerekû felé jutott ki Wolff német ezredes csoportja is, õk az Attila út – Vérmezõ – Krisztina körút – Kékgolyó utca – Csaba utca érintésével jutottak el idáig, viszonylag kis veszteséggel, mivel az oroszok az Olasz fasorra koncentráltak elsõsorban. Hasonló módon sikerült kijutnia egy másik kisebb csoportnak a Marczibányi téren keresztül, az Olasz fasor túloldalán.

A kazamatákon át menekülõ tiszti törzsek sem jártak szerencsével. Az Olasz fasor, majd a Budakeszi úton befedett Ördög-árok csatornán keresztül a Bolyai Mûszaki Akadémiánál akarták elérni a budai hegyeket, de az oroszok az akadémiánál lévõ Ördög-árok csatorna torkolatánál már várták õket. Belelõttek a közeledõ tiszti csoportba, a törzsek nagy része itt is esett el. Dörner német rendõrezredes és nagyjából 200 ember a kézigránátok és géppisztolyok gyilkos tüzében lelte halálát. A túlélõk a még szabad szellõztetõlyukakon keresztül tudták elhagyni a halálos csapdát.
A budai hegyekben még február 13-án és 14-én is folytak a harcok. Magát a királyi Várat és a teljesen kiégett palotát 1945. február 12. napján Cseresnyés Árpád fõhadnagy, a felsorakozott százada elõtt adta át a szovjeteknek. Managorov altábornagy a Budai Önkéntes Ezred nagy veszteségeire való tekintettel – az utolsó pár nap alatt közel 600 fõ – mintegy jutalomképpen megengedte, hogy a királyi palota vasrácsos díszkerítésére a vörös zászló mellé a magyar lobogót is kitûzzék.

Az oroszok az elfogott magyarokkal – a nyilasoktól eltekintve – emberségesen bántak, holott komoly veszteségeket szenvedtek el. A szovjet csapatok vesztesége Budapest körzetében hosszú ideig titok volt. A legutóbbi idõkben a moszkvai katonai levéltárak anyagai alapján derült fény arra, hogy mintegy 72 000 elesett, 80 000 eltûnt és 240 000 sebesült vörös katona vérével fizettek a szovjetek Budapest bevételéért. A polgári lakossággal való bánásmódjuk ellen sem lehet különösebb kifogást emelni. Nem így a német véderõt fõként kitevõ Waffen SS katonákkal szembeni bánásmódjukat illetõen. A Vörös Hadsereg kevés foglyot ejtett. Fõleg az SS katonáira vadásztak. Ha ezek megadták is magukat kilátástalan helyzetükben, legtöbbjükkel a helyszínen végeztek. Ilyen tömeges kivégzésekre került sor a svábhegyi fogaskerekû adalaki megállójánál vagy a Szép Ilona villamosremíz környékén. De akik eljutottak Solymárra vagy Budakeszin keresztül Pilisvörösvárra, és ott futottak bele a szovjet csapatokba, azokra is hasonló sors várt. Budapest viszont óriási károkat szenvedett el. Az 51 napos ostrom alatt 32 753 ház teljesen elpusztult. Egész városnegyedek váltak lakhatatlan romhalmazzá. A hivatalos adatok szerint 19 718 polgári személy halt meg az ostrom alatt. A német-magyar védõk több mint fele, mintegy 30 – 35 ezer katona esett el.

A hivatalos szovjet nyilatkozatok szerint a Vörös Hadsereg a magyar fõvárost elfoglalta. A Szovjetunió Legfelsõbb Tanácsa Elnökségének 1945. június 9. napján adományozott emlékérmén is a Budapest elfoglalásáért felirat olvasható. Ezzel az érdeméremmel mintegy 300 ezer szovjet katonát tüntettek ki.

A kitörési kísérlet során mindössze 785 fõnek sikerült kijutnia az ostromgyûrûbõl, és elérni a német elsõ vonalakat. A két SS lovashadosztály (8. "Florian Geyer" és 22. "Maria Theresia") parancsnokai, Zehender és Rumohr SS Brigadeführerek (vezérõrnagy) öngyilkosok lettek. Pfeffer-Wildenbruchot február 12. napján fogta el Szripka szovjet õrnagy egy budai villában, amiért az õrnagy Vörös Zászló Érdemrendet kapott. Hindy is a volt parancsnokkal együtt esett fogságba. Pfeffer-Wildenbruchot 1955-ben engedték haza a hadifogságból, míg Hindyt, mint háborús bûnöst a Budapesti Népbíróság halálra ítélte, majd 1946. augusztus 29. napján felakasztották.

A „Tavaszi ébredés” („Frühlingserwachen”) hadmûvelet, vagy másképp a „balatoni csata” volt az utolsó nagy német-orosz összecsapás hazánk területén.
Az egykori három magyar hadsereg-parancsnokságból már csak kettõ mûködött 1945 februárjának közepén. Az 1. hadsereg-parancsnokság László Dezsõ vezérezredessel az élén a Dunától északra, szlovák területen, míg a 3. hadsereg-parancsnokság Heszlényi József vezérezredes vezetésével a Dunántúlon tevékenykedett. Az elmúlt fél évben a honvédség 14 hadmûveleti egységet, a harcoló alakulatok több mint 60 % -át vesztette el. Csak Budapestnél három teljes magyar hadosztály morzsolódott fel.

1945. március 5. napján a hadrend a következõ volt: a 2. német páncéloshadsereg alárendeltségében harcolt a magyar 7. és 8. póthadosztály. A 6. német páncéloshadsereg kötelékében volt a 25. gyaloghadosztályunk, míg a magyar 24. és 16. gyaloghadosztályok pedig a 8. német hadsereg alárendeltségébe tartoztak. A 3. magyar hadsereget a VIII. hadtest képezte az 1. huszárhadosztállyal és a 23. tartalék hadosztállyal. Az 1. magyar hadsereghez az V. hadtest tartozott az 1. hegyidandárral, a IX. hadtest az átszervezés alatt lévõ 27. gyaloghadosztállyal valamint a 9. határvadász-hadosztállyal. Krakkó térségébõl a morvaországi Kromìøí¾ irányába tartott a magyar 5. tartalék hadosztály, valamint feltöltésére várt és pihenõben volt a Szent László hadosztály. A harcoló magyar katonák létszáma mintegy 200 ezer fõ volt az 1944. szeptemberi, nagyjából 1 milliós létszámhoz képest.

Az állami hivatalokat és az intézményeket a nyilasok a Nyugat-Dunántúl határ menti városaiba telepítették át. A Nemzeti Bank Veszprémbe, az Országgyûlés Sopronba, a Belügy-, Külügy-, és a Pénzügyminisztérium Szombathelyre költözött, csakúgy, mint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. A Miniszterelnökség és a Honvédelmi Minisztérium Kõszegen kapott helyet, míg Szálasi Brennbergbányától nem messze, Velem község határában, a Stirling-villában tartózkodott.

Budapest elvesztése rendkívül negatívan hatott a közvéleményre és a hadseregre egyaránt. 1945 februárjában a front a Dunántúl nagy részén megrekedt, és egyre gyakoribbá váltak a magyar katonák által elkövetett szökések. Rendszerint a szembenálló szovjetekhez mentek át, a razziázó nyilas egységek miatt a még Szálasi uralma alatt lévõ területeken maradni kész életveszély volt. A német déli hadseregcsoport parancsnokságának adatai alapján például, csak az 1945. január 1. és 17. közötti idõszakban 930 honvéd szökött át a Vörös Hadsereghez.



1945 tele meglehetõsen zord volt. Rengeteg hó esett, és az égbolt szinte állandóan felhõs volt, ami a németeknek kedvezett, mert a szovjetek nem tudták kihasználni a légifölényüket. Hitlernek nagy tervei voltak a Dunántúlon. Vissza akarta azt foglalni Budapestig és a Dráváig, így biztosítva a nagykanizsai olajmezõket, valamint Bécs elõterét a várható szovjet offenzíva ellen.

Ezért 1945. január 17. napján a 6. német páncéloshadsereget, Joseph Dietrich SS vezérezredes parancsnoksága alatt a nyugati frontról Bajorországon át útnak indítatta a Dunántúl felé. A hadsereg 81 400 fõbõl állt, és 435 harckocsi és rohamlöveg alkotta a nehézfegyverzetû hadfelszerelését. 1945 februárjának végén a 6. páncéloshadsereg Pápa–Veszprém–Várpalota térségében már be is fejezte a jól álcázott gyülekezését. A parancs szerint március 6-án kellett megkezdeni az offenzívájukat a Balck-seregcsoporttal (amely a német III. páncéloshadtestbõl, a IV. SS páncéloshadtestbõl és a 3. magyar hadseregbõl állt, 11 hadosztály alkotta, ebbõl 3 volt magyar, az 1. huszárhadosztály, a 2. páncéloshadosztály valamint a 23. gyaloghadosztály) együttmûködve, a Balaton és a Velencei-tó közötti 50 kilométeres sávon támadva. Eközben a Balatontól délre álló 2. német páncéloshadseregnek Nagybajom – Kaposvár térségében kellett támadásba lendülnie. A német F hadseregcsoport alárendeltségébe tartozó fehér kozák hadtest alakulatainak pedig Donji Miholjac és Valpovo térségébõl a Dráván átkelve kellett offenzívát kezdeményeznie a szemben álló 1. bolgár és 3. jugoszláv hadseregek ellen, majd Mohács és Pécs irányába elõretörnie.



1945. március 6. napján, a Dunántúlon havas esõ esett, a hõmérséklet 0 Celsius körül mozgott. A terep nagyon erõsen felázott és rendkívül saras volt, ugyanis az enyhe idõ miatt nem tudott megfagyni. Így a támadásba lendülõ német nehézpáncélosok, például a 69 tonnás „Királytigrisek” (ebbõl 114 darab állt rendelkezésre), ha elhagyták a mûutakat, szinte rögtön a sárba ragadtak, ez pedig bekorlátozta lehetõségeiket és harci tevékenységeiket. A 6. páncéloshadsereg a Sárréten bontakoztatta ki offenzíváját, azonban már a második napon ki kellett vonni a támadásból a talaj állapota miatt a „Királytigriseket”. Eközben Székesfehérvár térségében megindult a német 6. hadsereg is. Ennek alárendeltségében harcolt az erõsen kivérzett magyar 2. páncéloshadosztály Zsedényi vezérõrnagy parancsnoksága alatt. A szovjeteket meglepte a német támadás, de szívósan védekeztek. Káloz községnél például, szó szerint méterrõl méterre folyó közelharc bontakozott ki. Elsõsorban a rossz terepviszonyok, valamint a vártnál keményebb szovjet ellenállás miatt az SS páncéloshadosztályok március 13-án még csak a Sió vonalánál jártak, a harcok Cece, Simontornya és Sárkeresztúr térségében folytak. A 25. magyar gyaloghadosztály visszafoglalta Siófokot, de megrekedt, és tovább már nem jutott. 1945. március 14. napján a németek még át tudtak kelni a Sión Ozoránál, de a támadásuk kifulladt, és március 15-én a Sárosdtól Balatonvilágosig húzódó, mintegy 90 kilométeres szakaszon mindenütt védelembe mentek át. A mindössze 30 kilométer mélységû térnyerésért 116 kilõtt páncélossal, 963 halottal, 628 eltûnttel és 4328 sebesülttel kellett fizetni. A szovjet veszteségek is magasak voltak, a németek elpusztítottak 47 db. rohamlöveget, valamint 63 db. T-34 –est, ezen kívül még 12 páncélost is zsákmányoltak. A németekkel szemben a Velencei-tónál a szovjetek 4. gárdahadserege, attól délre pedig a 133. lövész hadteste és a 9. gárdahadserege küzdött.

Eközben a német 2. páncéloshadseregnek nem sikerült elérnie Kaposvárt, március 6. és 15. között mindössze 10 kilométert tudtak csak megtenni. Itt magyar részrõl a Bakony gyalogezred és több tüzérosztály tevékenykedett a Nagybajom és Kutas közti szakaszon, nem sok sikerrel. A Dráván, Donji Miholjacnál átkelt német csapatok mintegy 20 kilométer ívû hídfõt képeztek a folyó északi partján (de Harkányt és Siklóst már nem sikerült elfoglalniuk), majd Drávapalkonyánál és Drávaszabolcsnál komoly csatába keveredtek a bolgár csapatokkal, de Pécs irányába nem sikerült az áttörési kísérlet. Március 10. napján szovjet erõsítést (beérkezett Szekszárd irányából a 133. lövész hadtest) kaptak a bolgárok, így a német támadás végleg elakadt, de a hídfõt nem adták fel, hanem március 19-én a németek azt maguk ürítették ki.

A Valpovonál támadásba lendülõ németeknek Mohács volt a célja, de azt szintén nem tudták elérni. A szemben álló jugoszláv partizánok keményen küzdöttek, így a német támadás itt is elakadt. A német támadók soraiban 2 fehérkozák ezred is harcolt (õk voltak a 15. SS Lovassági Hadtest), a jugoszláv partizánok között pedig sok magyar volt. Õk a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztály 15. „Petõfi Sándor” dandárjának katonái voltak. A dandár a szentistváni és beremendi erdõkben tartotta a frontvonalat. A Petõfi dandár a Vajdaságban alakult meg 1944. december 31. napján. 1200 magyar alkotta, a parancsnok Kis Ferenc partizán százados volt, aki Bolmány község visszafoglalása közben halt hõsi halált, 1945. március 21-én. A magyar dandár vörös csillagos magyar nemzeti zászló alatt harcolhatott. Tito marsall az elsõ, zászlóalj erõsségû magyar partizáncsoportot 1943 nyarán hozta létre Szlavóniában.

Március 11. és 17. között a németek megerõsítették hídfõállásukat, Drávaszabolcsról azonban beérkezett egy szovjet hadosztály március 18. napján a partizánok megsegítésére, és ez eldöntötte a támadás további sorsát. A német XCI. hadtestparancsnokság két nap múlva megkezdte a drávai hídfõ kiürítését, amit március 22. napjára be is fejezett, és ezzel itt is visszaállt az offenzívát megelõzõ hadi helyzet.

1945. március 16-án Tolbuhin marsall frissen feltöltött 3. Ukrán Frontja a Vértesben – Szár és Gánt községek között – megindította offenzíváját Bécs irányába. Másnapra a támadást kiterjesztette Bicske, Zámoly, valamint Székesfehérvár északi térségére is. A Vértesben álló magyar huszárhadosztály (ami valójában csak 2 leharcolt ezredbõl állt), valamint Gille SS egységei nem tudták megállítani az oroszokat, akik március 17. napján 10 kilométer mélységben benyomták, majd áttörték a frontot Mór és Tatabánya között. A szovjetek túljutottak a Vértesen, és rohamtempóban ûzték maguk elõtt a németeket és a magyar huszárhadosztály maradékát, amelyet Schell ezredes vezetett. A következõ pár nap alatt Tolbuhin csapatai az egész 3. magyar hadsereget leszakították a német fõerõrõl, és Esztergom – Lábatlan térségében bekerítették, és katlanba szorították õket.
Eközben Székesfehérvár és Seregélyes térségébõl kiindulva a szovjetek rátámadtak a 6. német páncéloshadseregre is, szintén március 17. napján. A szovjet 18. gárda-harckocsihadtest Seregélyesnél már másnap áttörte a gyenge német védelmet, és megindult Polgárdi irányába.

Ugyanekkor délrõl, Siófok térségébõl is megindultak az oroszok. Tolbuhin szerette volna bekeríteni, majd Berhida és Fûzfõ között az útját állni a 6. német páncéloshadsereg fõerõinek, akik ekkor még a Sió-csatorna térségében voltak. Ebben a néhány napban az egész német-magyar arcvonal mozgásba jött a Balaton északi partja és a Duna közötti szakaszon. A 6. német hadsereg aránylag kis emberveszteséggel tudott ugyan kicsusszanni a szovjet gyûrûbõl Fûzfõnél, de a páncélosainak nagy részét – elsõsorban a már állandósuló üzemanyaghiány miatt –, és ezzel az ütõképességét is elvesztette, ami végzetesnek bizonyult. „Sepp” Dietrich keserû gúnnyal idézte fel a háború után, hogy amikor 1945. április elején megérkezett Bécsbe, és az ottaniak megkérdezték tõle, hogy miért 6. páncéloshadseregnek hívják az egységét, azt felelte nekik, hogy azért, mert 6 páncélosuk maradt. Dietrich hadseregének még Gyõr térségében sem sikerült megkapaszkodnia, és új arcvonalat kialakítania. A megállíthatatlan Szovjet ûzte, hajtotta maga elõtt a németeket.
A magyar csapatok is mozgásban voltak hátrafelé. A Szent László hadosztály, amely kezdetben a Balaton északi partjának védelmére volt kirendelve, a Bakonyba szorult vissza. 1945. március 22-én felszabadult Székesfehérvár, másnap Veszprém. Eközben a Dunának háttal álló 3. magyar hadsereg roncsainak sikerült partot váltani a március 25-re virradó éjszakán, és Guta térségébe települtek át. Mintegy 22 ezer embert sikerült így a katlanból kimenekíteni. Még aznap délelõtt megindultak Malinovszkij csapatai is a Dunától északra. Két hadserege támadott Pozsony és Bécs irányába. A szovjetek már az elsõ napokban átkeltek és meg is kapaszkodtak a Garam folyó nyugati partján, több hídfõt is létrehozva. A támadás ezután folytatódott, a német 8. hadsereg és a magyar 3. hadsereg maradéka egészen Pozsony elõteréig szorult vissza.

Eközben a Balatontól délre álló 2. német páncéloshadsereg – parancsnoka a budapesti születésû de Angelis tábornok – március utolsó hetében 2 hadosztálynyi erõsítést kapott. Miközben 1945. március 28. napján Komárom és Gyõr is felszabadult a nyilas uralom alól, a Dráva és a Balaton között álló szovjet 57. hadsereg – Sarohin vezérezredes parancsnoksága alatt – megtámadta de Angelis hadseregét. A bolgár támogatással megállíthatatlanul elõretörõ Sarohin pár nap alatt elfoglalta Nagykanizsát, és ezzel a magyar olajvidék is elveszett a németek számára.
Nagykanizsán a Principális-csatorna mentén alakultak ki véres harcok, ugyanis a Nagykanizsa – Kiskanizsa határában húzódó csatornánál próbálták meg a németek feltartóztatni az oroszokat. Azonban a kiskanizsai oldalra telepített és megerõsített német géppuskafészkek hiába lõtték halomra a csatornán átjutni próbálkozó szovjet katonákat, végül az emberfölény itt is gyõzött.
Mivel a Rába vonalánál sem sikerült megállítani a szovjeteket, így a németek már osztrák földön, vagyis a Reich területén voltak kénytelenek tovább harcolni. Közben Pápa térségébõl egy újabb szovjet páncélostámadás bontakozott ki, ami a Harmadik Birodalom határához szorította az összes német-magyar egységeket.

A nyilas kormány március 28-án hagyta el Kõszeget, és ment át az akkori Harmadik Birodalom területére. Azonban Szálasi maga csak másnap ment át Velem térségében az osztrák oldalra. Még ugyanaznap bevonultak az oroszok Kõszegre, méghozzá harc nélkül, ugyanis Király Béla vezérkari százados, hogy a lakosságot és a várost megvédje az értelmetlen pusztítástól, felvette a kapcsolatot a közeledõ szovjetekkel és átadta nekik Kõszeget.

Eközben Tolbuhin páncélosegységei és kozák lovassága Szombathelyt rohanta le, mialatt innen délre, Vasvár és Körmend elfoglalása után, március 31-én Pinkamindszent térségéig hatoltak elõre a szovjet csapatok. Északon ezalatt Malinovszkij 2. Ukrán Frontja 1945. április 4-én foglalta el Pozsonyt.



Ezen a napon foglalták el az orosz csapatok Nemesmedvest is, és ezzel a szovjet parancsnokság 1945. április 4. napján Magyarország területét felszabadítottnak nyilvánította a fasiszta uralom alól. Valójában azonban Vas és Zala megyék határmenti vidékein nagyjából még egy hétig folytak kisebb összecsapások a szovjet csapatok és a német utóvédek között. Tornyiszentmiklóson április 8-án még voltak szórványos tûzharcok, amelyben legalább egy, ismeretlen honvéd esett el. Lovásziban 1945. április 12. napján ugyancsak egy ismeretlen elesett katonának állították ki a halotti anyakönyvét. Pinkamindszenten ugyanaznap heves gyalogsági tûzharc folyt. A községben már oroszok voltak, de a németek még tartották a falu határában húzódó védõállásokat. A németek aknavetõkkel is lõtték a falut, és egy akna az Orbán család Fõ utca 94. szám alatti portájának udvarába csapódott be. A 17 éves Orbán Anna lábát térdbõl elcsapta az aknagránát, aki a helyszínen elvérzett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy 1945 áprilisának közepére hazánk területérõl az utolsó német-nyilas, fasiszta egységeket is kiûzték a felszabadító szovjet–bolgár–jugoszláv–román seregek, és nem utolsósorban a magyar partizánok. Százezrek nyugszanak magyar földben, távol a hazájuktól, az otthonuktól, egy igaz ügyért áldozva fel életüket. Nyugodjanak békében a hõsök…



2013-04-11 16:22:00


További hírek:


SZÓRÓL SZÓRA ROVAT >>>
FRISS HÍREK
05:10 - Emlékül