Ma 2020. 1 18.
Margit, Piroska napja van.
Látogatók száma : 44217764    


















































Honlapkeszites

Dr. Papp Attila: Forradalmak, népbíróságok…

1956. október 23. Ez az évszám örökre és kitörölhetetlenül belevésõdött a magyar történelembe, csakúgy, mint 1848. március 15. Azt a forradalmi, majd véres õszt nem lehet elfelejteni. Nem lehet, mert akkor egy kis ország polgárai Európa szívében egyszerre mondták azt, hogy elég volt. Elég volt az elnyomásból, a diktatúrából, a népnyúzásból, a félelembõl. De nemcsak felemelte a szavát, hanem fegyvert is fogott, mégpedig úgy, hogy a világ beleremegett. Aztán a túlerõ gyõzött, és a forradalom elbukott, csakúgy, csak azért, mint ’48-ban. És következett a megtorlás, úgyszintén, mint 1848-ban. Errõl szeretnék mesélni egy picit… Az unalmasnak tûnõ részeket, vagy éppen jogi hivatkozásokat egyszerûen ugorja csak át a Tisztelt Olvasó, de úgy gondolom, helyesen tettem, hogy az írásom hitelessége és a témakör komoly tartalma miatt attól, azoktól – most – nem tekintettem el.


Az 1956. évi magyar szabadságharc forradalmárai felett rögtönítélõ bíróságok és népbíróságok ítélkeztek. De e népbíróságok köszönõ viszonyban sem voltak az egy évtizeddel azelõtt létrehozott népbíróságokkal, éppen ezért, a magyar népbíráskodás rövidke történetét alapvetõen kettõ korszakra kell bontani. Az 1945 és 1950 között mûködõ magyar népbíróságok a háborús és népellenes bûncselekményeket elkövetõ személyeket vonták felelõsségre, míg az 1957 és 1961 között ítélkezõ népbíróságok pedig kizárólag az 1956-os magyar forradalmárok elszámoltatását intézték.
Azonban az 1945 és 1950 között mûködõ népíróságaink egyes ítéletei, majd a Rákosi-féle terror idõszaka egyértelmûen hozzájárult ahhoz, hogy 1956 õszén egy ország mondta azt: elég volt. Elég volt a terrorból, az elnyomásból, az ígéretekbõl, a félelembõl. Az õszi eseményeket, a harcot, a következményeket ismerjük. Nézzük meg hát ehhez a jogtörténeti elõzményeket is, illetve az írásom végén be szeretném vezetni a Tisztelt Olvasót a „halálra szóló” népbírósági ítélet-végrehajtások világába. Sokkoló lesz, de legalább annyira érdekes is. Mintegy fél évszázaddal ezelõtt történtek a következõ események hazánkban, Magyarországon.

A népbíróságok megjelenése a magyar igazságszolgáltatásban


Az elsõ népbírósági szervezetrendszerünk nemes célt szolgált: elszámoltatta a II. világháború magyar bûnöseit. Az 1945. január 20. napján Moszkvában, a szövetséges hatalmakkal megkötött, és késõbb törvénybe is iktatott (1945. évi V. törvény) magyar fegyverszüneti egyezmény (elõzetes békeszerzõdés jellegû volt, 20 cikkének többsége politikai és gazdasági szabályokat tartalmazott. A békeszerzõdést a szövetséges hatalmak 1947. február 10. napján írták alá Magyarországgal Párizsban) 14. pontja kimondta: „Magyarország közre fog mûködni a háborús bûncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett.” (1945. évi V. törvény 2. § 14. pont). Ennek szellemében kezdõdött meg a magyar jogtörténetben forradalmi újdonságnak számító magyar népbíróságok megszervezése is.
A magyarországi népbíróságok és népügyészségek a Debrecenben kiadott 81/1945. (II. 5.) ME sz. népbírósági rendelet (a továbbiakban Nbr.) értelmében alakultak meg. E jogszabály rendelkezései 5 külön csoportra osztották a háborús bûnösöket. Az elsõ csoportba azokat sorolták, akik vezetõ állású tisztviselõként a második világháború Magyarországra való kiterjesztését, illetve az ország háborúba sodródását elõsegítették. A második csoportba kerültek a szélsõjobboldali, nyilas, fasiszta pártokat és mozgalmakat támogatók, valamint azok, akik a háborúban való részvétel, a hadviselés fokozását szorgalmazták, illetve ezt szóban vagy tettekkel elõsegítették. A harmadik csoport az 1944. október 16. napján, német segítséggel hatalomra jutott pártok vezetõit, elsõsorban a nyilas kormány tagjait, illetve a vezetõ hivatalnokait tartalmazta. A negyedik csoport a háború kiterjesztése mellett agitáló újságírókat, publicistákat, színészeket stb. foglalta magába. Az ötödik csoportot, azok a katonák, csendõr- és honvédtisztek alkották, akiket Magyarországon, vagy a megszállt orosz területeken a polgári lakossággal, illetve a munkaszolgálatosokkal vagy a hadifoglyokkal való kegyetlenkedéssel és gyilkosságokkal vádoltak. Az így csoportosított háborús bûnösökrõl aztán már 1945 februárjában készült egy lista, amelyet április 3. napján a sajtóban is közzétettek. E – több száz nevet tartalmazó – lajstrom mellett 1945-ben még négy további lista is készült.
Az Nbr. elsõ – alapvetõ és lényeges szabályokat tartalmazó – paragrafusai a következõket deklarálták. Kifejezték, hogy az Ideiglenes Nemzetgyûlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott felhatalmazás alapján az Ideiglenes Nemzeti Kormány attól a szükségtõl vezettetve, hogy mielõbb elnyerjék büntetésüket mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, rendeletet bocsát ki az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában. Rendelkeztek arról, hogy a népbíráskodásról szóló rendeletben körülírt bûncselekmények az esetben is büntethetõk voltak, ha a cselekmény a rendelet életbeléptekor már befejeztetett s a cselekmény befejezésének idõpontjában fennállott törvényes rendelkezések alapján az egyébként büntethetõ nem volt. A rendelet szerint a népbíróság jogköre kiterjedt a polgári egyénekre és a fegyveres erõ tagjaira, ideértve a rendõrséget és a csendõrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. A magyar állam területén kívül elkövetett bûncselekmények tekintetében, valamint a netán kiadatás alá kerülõ bármely bûntettessel szemben pedig, a népbíróság jogköre mindaddig fennállt, amíg a tettes kiadásának elrendelése be nem következett. Bûnvádi eljárás a szökésben levõ terhelt ellen is lefolytatható volt az 1921. évi III. törvénycikk 12. § 2. bekezdésében foglalt korlátok között, mégis azzal, hogy a terheltet nem kellett hirdetmény útján megidézni, de a tárgyalás kitûzését a terhelt utolsó lakhelyén 30 nappal elõbb szokásos módon meg kellett hirdetni. Ennek elmulasztása viszont az eljárás megsemmisítésének okául nem szolgálhatott. Fontos volt még a népbírósági rendelet 51. paragrafusa, miszerint mind a népbíróság, mind pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban NOT) ítéletét „A magyar nép nevében” hozta. Az Nbr. a továbbiakban részletesen meghatározta és szabályozta a népbíróságok felállításának módját, joghatóságukat, hatáskörüket, illetékességüket, az eljárásuk módját, valamint az alkalmazható büntetéseket és a népbíróságok egyéb eljárásait.
A népügyészségrõl az Nbr. 24 – 36. §-ai tartalmaztak rendelkezéseket. Az egyik legfontosabb momentum, és egyben újdonság és sajátosság az volt a népbírósági jogszabályban, hogy egyszerre tartalmazott mind anyagi jogi, mind pedig eljárásjogi elemeket. Addig ugyanis a büntetõeljárások menetét, az alakiságot az 1896. évi büntetõ perrendtartás (1896:33. tc.) és az 1912. évi katonai bûnvádi perrendtartás (1912:33. tc.), míg az anyagi büntetõjogot az 1878. évi büntetõtörvénykönyv (1878:5. tc.), valamint az 1930. évi katonai büntetõtörvénykönyv (1930:2. tc.) határozta meg.
A népbíróság által kiszabható legsúlyosabb büntetõ szankció, a halálbüntetés a rendelet alapján, kegyelmi úton, életfogytiglani vagy 10-15 évig terjedõ, határozott tartamú fegyházbüntetésre volt átváltoztatható. A kegyelmezés joga a Nemzeti Fõtanácsot illette, ami e határozatát az igazságügyminiszter javaslatára hozta meg. Az Nbr. értelmében elsõsorban azon háborús bûnösöket lehetett halállal (Nbr. 12. §) is büntetni, akik elõsegítették Magyarország háborúba való belesodródását, megakadályozták a fegyverszünet megkötését, vezetõ szerepet töltöttek be a nyilas mozgalomban, a megszállott vagy a visszacsatolt területek lakosságával, illetve a hadifoglyokkal kegyetlenkedtek, azokat ok nélkül kivégeztették, vagy megkínoztatták. Ezek voltak a háborús fõbûnök, de emellett a nem vezetõ szerepet betöltõ személyek is sújthatóak voltak ezzel a szankcióval [Nbr. 14. § (3)-(4) bek.], azok, akik magyar állampolgár létükre a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS., Gestapo stb.) kötelékébe léptek (Nbr. 12. § 4. pont), ha e cselekményük, illetve az e szervekben való szolgálatuk eredményeképpen magyar állampolgár halálát okozták, a magyar honvédség ellen harcoltak, avagy egyes személyeknek vagy csapatoknak a Vörös Hadsereghez való átállását megakadályozták. Továbbá azok is, akik rendszeresen vagy jutalom ellenében valamilyen német alakulatnak „a magyarság érdekeit sértõ” adatokat szolgáltattak, vagy részükre besúgóként mûködtek közre (Nbr. 12. § 5. pont).
A népbíráskodásról szóló alaprendeletet aztán 1945. április 27-én módosította az 1440/1945. (V. 1.) ME sz. rendelet (a továbbiakban Nbr.nov), amely május 1. napján lépett hatályba. Az új rendelet kiterjesztette a háborús és népellenes bûnösök körét, bevezette a büntetési nemek között a kényszermunkát, a népbírósági tanácsokban pedig az 5 koalíciós párt kiküldöttei mellett helyet biztosított a szakszervezetek kiküldötteinek is. Ez a rendelet azonban már szûkítette a nemzeti bizottságok befolyását a népbírósági tanácsok személyi összetételére. Megmaradt ugyan a javaslattételi joguk a népügyész személyére, de eztán a népbírákat már a nemzeti bizottságok és a fõispán kikapcsolásával közvetlenül a pártok jelölték. Az Nbr.nov módosította és kiegészítette a népellenes deliktumok körét is, valamint engedélyezte a halálbüntetés kiszabását fiatalkorúak esetében, ha a tettük elkövetésekor már betöltötték a 16. életévüket (Nbr.nov 15. §). Másrészt kibõvítette a halállal is büntethetõ háborús bûntettek körét (Nbr.nov 7. §), valamint módosította és kiegészítette a népbíróságok eljárására vonatkozó processzuális szabályokat is.
A népbíráskodással összefüggésben deklarált további rendelkezéseket az 5900/1945. (VIII. 5.) ME rendelet (ez a rendelet 1945. augusztus 5. napján lépett hatályba, és pusztán a távollévõ terhelt elleni eljárást szabályozta), valamint a 6750/1945. (VIII. 16.) ME sz. rendelet (a közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában kibocsátott rendelet) is. A most bemutatott rendeleteket az Ideiglenes Nemzeti Kormány hozta, és az Ideiglenes Nemzetgyûlés az 1945. évi VII. törvénnyel emelte törvényerõre, méghozzá 1945. szeptember 16. napi kihirdetéssel. A törvény sajátos kodifikációs technikája szerint a jogszabály az alaprendeletet nem foglalta egységes szerkezetbe az utóbbi módosításokkal és kiegészítésekkel, hanem a törvényerõre emelés külön-külön, tudniillik az 1945. évi VII. törvénycikk I – IV. mellékleteiként történt.
Lényeges módosításokat tartalmazott még a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló 1947. december 31. napján kihirdetett 1947. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban T.), valamint az ezt módosító, a katonai titok tekintetében elkövetett hûtlenségre vonatkozó hatásköri rendelkezésekrõl szóló 1948. évi XLVII. törvény is.

A népbíróságok megszervezése – az „elsõ felvonás”


1945 januárja és májusa közt a budapestin kívül 24 népbíróságot állítottak fel (idõben az elsõ a Szegedi Nemzeti Bizottság január 9. napi rendeletére felállított szegedi volt), de például a Berettyóújfalui Népbíróság csak létrejött, de nem mûködött. Makón és Hódmezõvásárhelyen pedig egy ideig népbírósági kirendeltségek tevékenykedtek. Az igazságügy miniszter feladata volt annak eldöntése, nyilván elsõsorban az ügyek számától függõen, hogy egy-egy népbíróságon belül hány népbírósági tanács mûködjön. Az Nbr. szerint minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani. Az igazságügyminiszter ugyanazon népbíróság keretén belül több tanács felállítását is elrendelhette. A konkrét népbírósági tárgyalásokra azonban mindig az adott törvényszék vezetõje jelölt ki alkalmas helyiségeket.
Minden népbíróság mellé (ha csupán egy tanács is mûködött) egy népügyészséget kellett szervezni. Így a népbírósági tanácsok száma országosan 50-60 lehetett, azonban pontos adat errõl nem maradt fenn. A Budapesti Népbíróság hivatalosan 1945. március 6-án kezdte meg a mûködését. Debrecenben, tehát a kormányszékhelyen csak 1945. március 29-én, a Déri Múzeum elõadótermében tárgyalt elõször a Debreceni Népbíróság. 1945. március 14. napja a Szegedi Népbíróság elsõ tárgyalási napja, Kecskeméten március 26. napján ültek össze elõször a népbíróság tagjai, a Népbíróságok Országos Tanácsa pedig március végén alakult meg, dr. Bojta Ernõ Béla miniszterelnökségi államtitkár szervezésével, aki elõbb a NOT bírája, majd késõbb pedig az elnöke lett.
Tehát látható, hogy a szervezési nehézségek miatt nem egyszerre, nem egy idõben kezdték meg mûködésüket a népbíróságok. De mivel a népbíróságok felállítása a fegyverszüneti egyezmény alapján Magyarországnak nemcsak joga, hanem egyenesen a kötelessége is volt, ezért még a SZEB (Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság) is besegített az indulásnál, egyrészt logisztikai, de fõként anyagi értelemben is. Ahol pedig nem kezdték meg idõben a mûködésüket a népbírósági tanácsok, ott a SZEB minden esetben sürgette ezek felállítását, amihez teljes mértékben joga volt, hiszen a fegyverszüneti egyezmény szerint a háború bûnösei felett ítélkeznie kellett hazánknak.
Zala vármegyében a Budapesti Népbíróság vezetõ bírája segített az elsõ lépéseknél. A Zalaegerszegi Nemzeti Bizottság 1945. április 26. napján tartott ülést a Zalaegerszegi Népbíróság megalakítása tárgyában, amelyen a fõvárosi vezetõ bíró, mint igazságügyminiszteri küldött tartott tájékoztatást. Elõször ismertette a népbíróságokról szóló rendeletet, majd pedig felkérte a nemzeti bizottságot, hogy a Zalaegerszegi Népbíróság vezetõ bírájára, a népügyészre, valamint a népbírósági tanács tagjaira – a vonatkozó rendelet (Nbr.) értelmében – tegyenek javaslatot. Az ülésen jelen voltak meghívottként a leendõ népbírák és egyéb jelöltek, akik rögtön nyilatkoztak a felkérés elfogadásáról és még aznap letették a hivatali esküjüket is. Ezután a küldött, dr. Egyed Lajos visszatért a fõvárosba, és részletes jelentésben számolt be a történtekrõl, valamint javaslatot tett a felesküdött jelöltek kinevezésére is. A jelentésben – többek között – részletezte a zalaegerszegi állapotokat, az általános helyzetet is: „Az épülettömb tetõzete és a fogházépület falazata több találattól elég súlyosan megrongálódott. A tetõzet kijavítását az államépítészeti hivatal közmunka keretében pár nap múlva megkezdi. Jelenleg az épülettömbbõl csak a fogházépület sértetlen része áll az igazságügyi hatóságok rendelkezésére, mert a törvényszék, ügyészség és járásbíróság elhelyezésére szolgáló épületrészeket a Vörös Hadsereg elfoglalta és ott tábori kórházat rendezett be. Az elfoglalt épületrészekben az igazságügyi hatóságok vezetõit nem engedik belépni. Közbenjárásomra kivételesen megengedték, hogy a polgármesterrel és a törvényszéki elnökkel a kórház céljára elfoglalt helyiségeket megtekintsem. Szemlém eredménye a következõ: A berendezési tárgyakat pár darab kivételével összetörték és nagy részét eltüzelték… az iratokat, valamint a telekkönyvi betéteket kidobálták az udvarra… Írógépek és irodaszerek ugyancsak összetörtek, elpusztultak. Ilyképpen a munkáját a Népbíróság a törvényházban nem tudja megkezdeni. Közbenjártam a város polgármesterénél, aki ideiglenesen lakást utalt ki a Népbíróság részére… Az ügyészség 25 holdas gazdaságában 1 ló és 4 tehén maradt. Dr. Barthodeiszky Emil ügyész fogházõrökkel a földet megmûveltette úgy, hogy a foglyok élelmezése biztosítottnak mondható.” Ezután a jelentés szólt még a köztörvényes ítélkezés beindításának szükségességérõl, ugyanis a rendõrség több olyan személyt is az õrizetében tartott, akiket emberölés, rablás miatt tartóztattak le. Dr. Egyed legalább egy büntetõtanács felállítását tartotta ezért indokoltnak, és beszámolt arról is, hogy mivel a Zalaegerszegen maradt igazságügyi dolgozókat még nem igazolták, ezért a munkát olyanokkal kezdték meg, akiknek igazolása valószínûnek látszott.

A népbíráskodás mibenléte


A súlyos szervezési nehézségek ellenére az ország 24 városában kezdték meg mégis a népbíróságok a munkát, úgymint: a Tiszántúlon – Nyíregyházán, Debrecenben, Szegeden és Gyulán; a Duna-Tisza vonala között – Balassagyarmaton, Egerben, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen, Szolnokon, Kecskeméten, Kalocsán és Baján; a Dunántúlon pedig Sopronban, Gyõrben, Esztergomban, Székesfehérváron, Veszprémben, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Kaposváron, Pécsett és Szekszárdon, valamint természetesen – az országban a legtöbb népbírósági tanáccsal – Budapesten is.
A népbíróságok nem tartoztak a rendes bírósági szervezetbe, a törvényszéki székhelyeken a rendes bíróságok mellett mûködõ külön bíróságokként, helyesebben tanácsokként állították fel õket, így egy ideiglenes különbíróságnak tekinthetõk inkább, létrehozásuk egyetlen célja a háborús bûnösökkel, fasisztákkal, nyilasokkal, a régi rend híveivel való leszámolás, illetve azok elszámoltatása volt. Az Nbr. preambuluma emígy fogalmaz: „az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtõl vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielõbb elnyerjék büntetésüket, - az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következõket rendeli.”
Egyébiránt a témával foglalkozó kevés jogász szakember is megosztott a népbíróságok pontos definiálása, a bírósági rendszerünkben való elhelyezésének megfogalmazása kérdésében, pláne úgy, hogy némelyikük az egypártrendszer árnyékában fogalmazta meg álláspontját. Fûrész Klára szerint a népbíróság egy rendkívüli bíróság: „… a népbíróság rendkívüli bíróság volt…” Lukács Tibor, a témakör egyik legjobb ismerõje, rendkívüli különbíróságokként említi õket. Moór Gyula, 1945. június 17-én tartott, „A népbíróságról és az esküdtszékrõl” címû elõadásában – figyelemmel az Nbr. preambulumára – azt fogalmazta meg, hogy a népbíróság nem esküdtbíróság. A két intézményt összehasonlítva a különbséget abban látta, hogy a népbíróság tulajdonképpen egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása, míg az esküdtbíróság – esküdtszék egy politikai gondolatnak (tudniillik annak, hogy a bírói hatalomban a nép is részesedni tudjon) az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása. Lukács szerint ez a megállapítás tetszetõs ugyan, de nem kellõen alapos. Szerinte ugyanis bizonyos mértékig az esküdtbíróságról is elmondható ugyanaz, amit Moór a népbíróságról mondott, vagyis egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása. Viszont a népbíróságra is érvényes az esküdtbíróságról tett megállapítása, azaz egy politikai gondolatnak az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása. Lukács szerint a népbírósági jog arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy a népbíróság rendkívüli különbíróság.
Én a magam részérõl dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság elõ tanácsvezetõ bírája okfejtését érzem a legtalálóbbnak, vagyis a preambulum helyett inkább magában a rendeletben, annak paragrafusai között, illetve azok elemzésével kell keresni a megoldást. Major, aki több háborús fõbûnös bírája is volt, az 1945. november 2. napján, dr. Bárdossy László volt miniszterelnök büntetõügyében meghozott és kihirdetett halálos ítélet indokolásában a lényeget tekintve a következõket fejtette ki. A magyarországi népbíróságokat a fentebb már említett, Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény 14. pontja alapján, e szerzõdésben vállalt nemzetközi kötelezettség teljesítése céljából kellett megvalósítani. A törvényerõre emelt Nbr.-ben meghatározott háborús és népellenes bûncselekmények feletti ítélkezés a népbíráskodás elé tartozik, amelynek jogköre kiterjed a polgári egyénekre és a fegyveres erõ tagjaira is, ideértve a rendõrséget és a csendõrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott, vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. Major megfogalmazta, hogy a törvényhozó intenciója szerint az összes háborús és népellenes bûncselekmény elbírálása, függetlenül a tettes személyétõl, beosztásától vagy rangjától, kizárólag (!) a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis jogköre kiterjedt a miniszterekre is, szemben az 1848. évi III. törvénycikk rendelkezéseivel, ami ekkor egyébként még hatályában fenntartott volt. Azaz a népbírósági rendeleteket törvényerõre emelõ jogszabály (1945. évi VII. törvény) kivételes erejû és speciális (amely kivételes történelmi idõben, helyzetben és módon keletkezett) volt, amely specialitása révén különleges hatásköri szabályokat állapított meg. Ezért az általa konstruált sui generis bûncselekményekre (azaz a háborús és népellenes bûncselekmények) nézve az 1848. évi III. tc. kivételezõ szabályai sem voltak alkalmazhatók. A háborús vagy népellenes bûncselekményt elkövetõ bármely személy fölött csak és kizárólag a népbíróság ítélkezhetett. Vagyis az elkövetõ személye, vagy bármely más szempont egyáltalán nem jött figyelembe akkor, ha az elkövetett bûncselekmény háborús vagy népellenes bûntett volt. Ugyanis ebben az esetben minden az 1945. évi VII. törvénynek volt alárendelve. A népbírósági jog és ítélkezési gyakorlat mindvégig következetes volt abban, hogy a háborús és népellenes bûncselekményeket elkövetõ miniszterekre a kivételes szabályok nem vonatkoztak e bûncselekményeik elbírálása tekintetében, ugyanis õk éppen a háborús és népellenes bûncselekményeik okán (értsd: miatt) tartoztak a népbíróságok hatáskörébe, hiszen az e bûncselekmények elkövetõi felett kizárólag a népbíróságoknak volt hatásköre és illetékessége. Vagyis az egységes népbírósági álláspont szerint a volt kormánytagok esetében valóban élt az 1848. évi III. törvénycikk, kivétel az általuk elkövetett háborús és népellenes bûncselekmények eseteit. A hatályos népbírósági jog is egyértelmûen megfogalmazta, hogy az összes háborús és népellenes bûntettesek, akár polgári, akár katonai személyek, a népbíróság ítélkezési körébe vonattak {Nbr. 11. § 2.}. Nem kivétel tehát ez alól az az eset sem, ha a mondott cselekményeket valaki, mint a kormány tagja követte el, annál kevésbé, mert a népbírósági jogban a háborús és népellenes bûntettek alanyaként több esetben szerepelt a kormány tagja. A tekintetben is részletes volt a népbírósági rendelet, hogy megjelent „a nyilas kormányzatban” {Nbr. 11. § 4.} meghatározás is, holott valójában a nyilas hatalomátvételt nem tekinthetjük legitimnek, sõt, már a német megszállás után megalakuló kormányokat sem.
Egy népbírósági ítélet ezek alapján vonta le a következõ megállapításokat: „A népbíróság tehát törvény által felállított külön (kivételes) bíróság, melynek hatáskörét, idõbeli és területi hatályát új jogszabályok határozzák meg, úgy azonban, hogy csak az ezekkel ellenkezõ anyagi jogi és eljárásjogi szabályok helyeztettek hatályon kívül a népbíráskodás körében, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelõen alkalmazandók. (…) Az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 6. §-ától eltérõleg a 81/1945. M. E. számú rendeletben a miniszterek büntetõjogi felelõsségre vonásáról szóló 1848. évi III. törvénycikk 32 – 36. §-ai nem tartattak fenn, ebbõl is arra kell következtetni, hogy a népbíróság a háborús és népellenes bûntettek tekintetében a minisztereket illetõen is hatáskörrel bír.” (Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945-11. (1945. november. 23. Az ügyet a Nagy-féle tanács tárgyalta, valamint ide lásd még: NOT. 304/1946. 18.)
Tehát a vádlottak azon kétkedésére, hogy a népbíróságoknak van-e illetékességük velük szemben eljárni, a büntetõtanácsok általános érvénnyel fogalmazhatták meg, hogy a háborús és népellenes bûntettesek ügyeinek elbírálása kizárólag a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis nem az elkövetõ személye volt a döntõ, hanem az elkövetett cselekmény. Ha az ugyanis háborús vagy népellenes bûntett volt, akkor az elkövetõje felett csakis a népbíróság ítélkezhetett. Ezen indokok miatt volt a népbíróságoknak hatásköre minden háborús és népellenes bûntettes vádlott felett. Ehhez én a következõ megjegyzést fûzném még hozzá. Az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerõre emelt Nbr. illetve az azt módosító és kiegészítõ rendeletek egyértelmûen, és kivételt nem tûrõen a népbíróság ítélkezése alá vonták az e rendeletekben szabályozott háborús és népellenes bûntettek elkövetõit. Hogy e háborús és népellenes bûntetteket a terheltek mily minõségben követték el, az véleményem szerint már abszolút közömbös, és ez szerintem vitás annál kevésbé sem lehet, minthogy az Nbr. 11. § 2. pontjában meghatározott háborús bûntettnek, de ugyancsak a 15. § 1. pontjában részletezett népellenes bûntettnek tényállási eleme éppen az, hogy tudniillik az elkövetõ a magyar kormány tagja kellett, hogy legyen. Vagyis a rendelet megalkotói úgy döntöttek, hogy a népbíróság útján vonnak felelõsségre mindenkit, aki háborús vagy népellenes bûntettet követett el, arra tekintet nélkül, hogy mi volt az elkövetõ elkövetéskori közjogi állása.
A témakör lezárásaként idézném még dr. Major Ákos nagyon érdekes megjegyzését arra a vádlotti kijelentésre nézve, hogy a bíróság tagjai nem tagjai a Nemzetgyûlésnek, ezért szintén nem lehetnek illetékes bírái a vádlottnak, méghozzá a már ismertetett 1848. évi III. törvénycikk értelmében. Major elõször a vádlott észrevételére reagálva ismételten kifejtette, hogy a háborús bûnösök felett csak a népbíróság jogosult ítélkezni a népbírósági jog szerint, ezért itt az 1848. évi III. törvénycikk egyáltalán nem eshet latba. De utána azt is kifejtette, hogy mivel az ítéletet kimondó népbírák a Nemzetgyûlésben és a kormányzatban képviselt öt koalíciós politikai párt kiküldöttjei, ezért tulajdonképpen jelen van a tárgyalóteremben a törvényhozó Nemzetgyûlés is.
Ezek után valóban elmondható, hogy a népbíróság a törvény által felállított külön, illetve kivételes bíróság, amelynek jogkörét, hatáskörét stb. új jogszabályok határozták meg oly módon, hogy a népbíráskodás körében az ezekkel ellenkezõ anyagi és eljárási szabályok hatályon kívül helyeztettek, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelõen alkalmazandók voltak. Ehhez képest a népügyészség pedig tehát, egy csak a népbíróság mellett mûködõ, illetve csak ahhoz, mint viszonyítási alaphoz képest vizsgálandó, különös, kivételes és ideiglenes vádlói szerv volt.
A vizsgált kérdést még egy picit tovább kutatva nézzünk meg az alábbiakban a népbíróságok jellegérõl is egy tetszetõs, korabeli jogászi okfejtést a Magyar Jogászok Szabad Szakszervezetének Büntetõjogi Bizottságától, amely bizottság a megállapításait 1945. november 2. napi ülésén határozatba is foglalta. Az ülés napirendjén elsõsorban a Bárdossy perben elõtérbe került miniszteri büntetõjogi felelõsség, valamint a népbíróságok hatáskörének problematikája szerepelt ugyan, de ezzel párhuzamosan helyet próbált keresni a népbíróságoknak a magyar jogrendszerben, és amelynek résztvevõiben, szerkesztõiben az Nbr. preambulumának ellenére fel sem merült az esküdtbíróság gondolata, fogalmi problematikája.
A határozat a lényegét tekintve a következõket állapították meg a jogász bizottság tagjai. A népbíróság a nemzetközi büntetõhatalom delegált fóruma. Figyelemmel a krími és a potsdami konferenciák megállapodásaira, valamint a moszkvai fegyverszüneti egyezményre, megállapítható, hogy a népbíróság természetesen magyar bíróság, de nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése körében, mint az államközi büntetõhatalom delegált fóruma végzi mûködését. Nemcsak a magyar háborús bûnösök ügyében ítélkezhetik, hanem a forum delicti commissi elve alapján mindazok ügyében is, akik magyar területen követtek el háborús vagy népellenes deliktumot, akiket itt fogtak el, vagy akiket a Szövetséges Hatalmak nekünk kiszolgáltattak. Érvként fogalmazták meg azokat a lényeges különbségeket, ami a háborús bûncselekmény és a politikai bûncselekmény klasszikus fogalma között felismerhetõ. A korabeli, illetve a régi értelemben vett politikai bûncselekmény valamely állam fennálló politikai rendjét, alkotmányos, társadalmi berendezkedését, állami fõszerveit támadta, illetve akarta megváltoztatni. Ebbõl következik, hogy ez a bûncselekményfajta más államokat nem érintett. Ezért is szoktak a politikai bûncselekmények elkövetõinek más államok politikai menedékjogot adni. A háborús bûncselekmények viszont nemzetközi jellegûek, amelyeknek kollektív jogtárgya az emberiség békés együttélésének rendje, amelyet a támadó háború alapjaiban rendít meg. Mivel e bûncselekmények kriminális tartalma abszolút és univerzális, valamennyi államot érinti közvetve vagy közvetlenül, ezért tehát a politikai menedékjogosultság helyébe az ilyen bûntettesek elleni közös küzdelem, a kölcsönös kiadatási kötelezettség lép (a határozatot lásd: Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 1. szám (1945. november 8.) 13 – 15. o.).

A népügyészség


A vád képviseletében a népbíróság elõtt népügyész (mint közvádló), valamint politikai ügyész (azaz laikus ügyész, õ nem a vádat, hanem a „magyar népet” képviselte a tárgyalásokon, ugyanis sértettnek tekintették az egész magyar népet is, tehát a magyarságot, mint közösséget) járt el. A Budapesti Népügyészség vezetõje a Rákosi-féle tisztogatások alatt kivégzett dr. Szebenyi Endre, majd pedig dr. Molnár Sándor lett. Ismertebb népügyészek voltak dr. Fenesi Ferenc, dr. Krasznai Antal, dr. Ambrus József, dr. Somogyi Ödön és dr. Szabó Ferenc.
A népügyészeket és azok vezetõit az igazságügyminiszter nevezte ki a bírói és ügyvédi vizsgával vagy szükség esetén jogtudori oklevéllel rendelkezõ egyének közül, a helyi nemzeti bizottság ajánlása, illetve meghallgatása után. Az igazságügyminiszter azonban a népügyészeket bármikor felmenthette. A népügyész más keresõ foglalkozást nem folytathatott. A népügyész alkalmazása ideiglenes volt. Felmentésekor, amennyiben az igazságügyminiszter ügyésszé nem nevezte ki, háromhavi fizetést kapott végkielégítésül. A népügyész az általa aláírt határozatokért a felelõsséget saját személyében viselte.
Az Nbr. 31. §-a szerint a népügyész feljelentést csak abban az esetben vehetett figyelembe, ha abban a feljelentõ pontos lakcímét feltüntette és azt alá is írta. A hiányos vagy hamis név alatt tett, illetve nyilván alaptalan feljelentést figyelembe venni nem volt szabad. Szóbeli feljelentésrõl a népügyész jegyzõkönyvet vett fel, amely a feljelentõ nevét és lakcímét, a feljelentés alapját képezõ tényeket, és a vonatkozó bizonyítékokat tartalmazta. A jegyzõkönyvet a feljelentõvel alá kellett íratni.
A népügyészségekkel foglalkozó paragrafusokat az 5900/1945. M. E. számú rendelet 2. § egészítette ki, ami létrehozta a népügyész mellett a megbízott közvádló intézményét. Ez a közvádlói funkció a népügyészség szervezetén kívül állt, ugyanolyan jogokat biztosítva számára, mint a népügyésznek.
A politikai ügyész hatáskörére nem volt jogszabály, azt a gyakorlat alakította ki. Jogállása megegyezett a sértett jogállásával, hiszen az egyetemes sértettet, a magyar népet képviselte, amelynek jogai minden egyes háborús vagy népellenes bûncselekmény sértettje révén külön is sérültek. A közvádló a népügyész volt, õt illették meg a váddal kapcsolatos jogok, a politikai ügyészt, mivel nem volt vádhatóság, csak annyi jog illette, mint ami a sértettet általában megillette. A politikai ügyészi tisztségre esetenként kértek fel olyan személyeket, akik ellenállási múltjuk, munkásságuk, politikai-közéleti tevékenységük miatt köztiszteletnek örvendtek.
A Népbíróságok Országos Tanácsa elõtt a vádat kizárólag a népfõügyész vagy helyettese képviselhette. Népfõügyész vagy helyettesei csak bírói és ügyvédi vizsgát tett egyének lehettek, akiket az igazságügyminiszter javaslatára a kormány nevezett ki. A kormány az elsõ népfõügyészt 1945. március 29. napján nevezte ki. Groteszk, és egyben a kor kezdeti zavaros közállapotát tükrözi az a tény, hogy ezt a személyt hamarosan beosztásából elmozdították, mert kiderült, hogy korábban a Sztójay-kormány propagandaminisztériumában dolgozott.
Említésre méltó még, hogy 1945 júliusától az Igazságügyminisztérium X. számú népbírósági osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntetõ határozatot, a népbíróság pedig minden felmentõ ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. 1946-tól fokozatosan gyakorlat lett, hogy a rendõrség bírált felül egyes népbírósági ítéleteket.

A népbírósági büntetõtanácsok


Az Nbr. 39. §-a alapján a népbírósági büntetõtanácsok általában állandó tagokkal, kezdetben ötös tanácsokban ítélkeztek. Nagyon lényeges, hogy az öt fõ népbírót a koalíciós pártok delegálták (mindegyik egyet-egyet), és ezen felül az Nbr. 42. §-a értelmében minden népbírósági tanács mellé az igazságügyminiszter által egy tanácsvezetõ jogász-bíró is volt kirendelve, aki tehát nem volt népbíró! Míg a népbírák az igazságszolgáltatási tapasztalatukat és képzettségüket tekintve laikusok voltak, addig a tanácsvezetõ bíró szakképzett jogász volt, viszont õ nem (!) rendelkezett szavazati joggal (mivel nem volt népbíró), csak a tárgyalás vezetése, a jogszabályok betartatása, a népbírák jogi felvilágosítása és kioktatása volt a feladata. Mind a bûnösségrõl, mind pedig a büntetésrõl és annak mértékérõl kizárólag a népbírák dönthettek. Vagyis amikor népbírósági tanácsról beszélünk, akkor azon csak a népbírókat értjük, de a tanács további, elengedhetetlen része volt a tanácsvezetõ jogász-bíró is (csak 1948-tól rendelkezett szavazati joggal), aki viszont, mint olyan, nem volt a népbírósági tanács tagja, azaz nem úgy, mint a népbíró. Azonban, amikor a vádlott a népbírósági büntetõtanács elé állt, akkor õ ott egy komplett tanácsot láthatott, ahol általában középen ült a tanácsvezetõ jogász-bíró, aki azonban – jogi értelemben véve – nem volt tehát a népbírósági tanács tagja, csak fizikális értelemben. A népbírósági tanácsok a tanácsvezetõ jogász-bíróról kapták „beceneveiket” is, így például a Budapesti Népbíróság legismertebb büntetõtanácsai a Tutsek-, a Major-, a Jankó-, a Pálosi- és az Ortutay- tanácsok voltak. A Budapesti Népbíróság tanácsainak száma az évek folyamán egyre nõtt, a végén már megközelítette a húszat.
A népbírósági büntetõtanácsok kezdetben csak akkor tanácskozhattak és ítélkezhettek, ha minden tagjuk jelen volt, és ez a momentum számos ügy elhúzódását eredményezte, ugyanis a laikus népbírák sokszor hiányoztak.
A népbírósági büntetõtanácsokba kezdetben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt (Demokratikus Polgári Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunistapárt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) delegálhatta a népbírókat. Õk valóban népbírák voltak, hiszen a legtöbbször egyszerû ácsokról, asztalosokról, kõmûvesekrõl, földmûvesekrõl, napszámosokról volt szó. A népbírók megbízatása 3 hónapra szólt, ami azonban megismételhetõ volt. A kijelölt népbíró a kijelölést nem utasíthatta vissza. A népbíróság tagja vagy póttagja három hónapi mûködés után felmentését kérhette a fõispántól. A népbírák a folyamatban lévõ ügyekben a felektõl, képviselõiktõl vagy harmadik személytõl magánértesítést, információt nem fogadhattak el, ugyanis ellenkezõ esetben az igazságügyminiszter a népbíró megbízásának a megszüntetése felõl intézkedhetett. Ezen kívül a népbíró minden illetéktelen befolyásolási kísérletrõl haladéktalanul tartozott jelentést tenni a büntetõtanácsa vezetõjének.
Nem volt kinevezhetõ népbírónak az, akit bûntett, nyereségvágyból elkövetett vétség, vagy fasiszta jellegû cselekmény miatt már elítéltek. A népbírósági rendelet alkalmazása szempontjából nem volt büntetett elõéletûnek tekinthetõ az, akit fasisztaellenes cselekmény vagy a zsidótörvényekben meghatározott valamely cselekmény miatt ítéltek el. A politikai pártok által beterjesztett névsorhoz csatolni kellett a jelöltek írásbeli nyilatkozatát, amelyben büntetõjogi felelõsségük mellett kijelentették, hogy e rendelkezések értelmében büntetlen elõéletûnek minõsülnek. Az ítélethozatal, melyben minden tagot egyenlõ jog illetett meg, két szakaszból állt. Az elsõ szakaszban döntöttek (egyszerû szótöbbséggel) a bûnösség kérdésében, illetve abban, hogy ha a vádlott bûnös, akkor pontosan milyen bûncselekmény róható a terhére. A terhelt bûnössége esetén a második szakaszban pedig (ugyancsak egyszerû szótöbbséggel) arról döntöttek, hogy vele szemben milyen szankciót kell alkalmazni. A rendelet szerint a szavazást kötelezõen a legidõsebb népbíró kezdte, és a legfiatalabb fejezte be.
Az Nbr. nov 19. § -val a népbírósági tanács tagjainak száma hatra módosult, ugyanis az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervei is népbíróküldési jogot kaptak, a tanácsvezetõ jogász-bíró azonban továbbra sem rendelkezett szavazati joggal. Ez a helyzet 1948-tól változott csak meg, ugyanis a T. 12. § (2) -vel ekkor ötre redukálódott a népbírósági tanácstagok száma. Tudniillik megszûnt ekkor a szakszervezetek, valamint a koalícióból kivált Polgári Demokrata Párt népbíróküldési joga, amivel a népbírósági tanács tehát öttagúvá vált, ugyanis a négy politikai párt küldötte mellett ekkor már a szakbíró is teljes jogú, ítélkezõ tag lett. A T. 14. § (1) bekezdése az Nbr. 57. §-a elsõ és harmadik bekezdésében is változásokat eszközölt. E paragrafus értelmében, ezentúl csak a Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Pártnak, a Magyar Kommunista Pártnak, a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak lett joga arra, hogy a NOT minden tanácsába egy-egy bírói (ügyvédi) képesítéssel rendelkezõ, büntetlen elõéletû (az Nbr.nov 19. §-ának harmadik bekezdéséhez képest), állandó tanácstagot delegáljon. A beküldõ párt a tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejû beküldése mellett bármikor visszavonhatta. A NOT tanácsainak elnökét – a bírói (ügyvédi) képesítésû személyek sorából – hat hónap tartamra az igazságügyminiszter jelölte ki.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány bocsátotta ki a közalkalmazottak igazolásáról szóló 15/1945. ME sz. rendeletet, amelyet 1945. január 19. napján követett a 77/1945. ME sz. rendelet. A rendeletek azzal a célkitûzéssel születtek, hogy alkalmazásuk folytán csak olyan emberek maradjanak az államapparátusban, akik alkalmasak arra, hogy a „demokratikus népi Magyarországban közszolgálatot teljesítsenek.”. Az igazolási eljárás tulajdonképpen egy „nélkülözhetetlen politikai szükségszerûség” volt a II. világháború után, hiszen ki kellett szûrni, el kellett távolítani a végrehajtó hatalomból, a közigazgatási és más – elsõsorban vezetõi – pozíciókból azokat, akik korábban a Horthy-rendszer, illetve a Szálasi-rezsim politikáját teljes mértékben kiszolgálva azon rendszerek mûködését nagymértékben elõsegítették, fenntartották. Vagyis itt az volt a lényeges kérdés – 1945-ben – hogy az igazolási eljárás alá vont a hivatali kötelesség körében megkövetelt ténykedésénél többet is megtett-e? Tisztázni kellett az igazolás alá vont felszabadulás elõtti magatartását, hogy az sértette-e a magyar nép érdekeit, valamint azt is, hogy az illetõ egyébként alkalmas-e arra, hogy az új, immár demokratikus Magyarországon közszolgálatot teljesítsen, hivatalt viseljen.
Az elsõ fokú igazoló bizottságok az eléjük kerülõ egész magatartását megvizsgálták, majd pedig a szabad belátásuk szerint dönthettek, döntöttek. Az igazoló bizottságok a felszabadulás után tulajdonképpen rögtön megkezdték a mûködésüket, csak „Nagy-Budapesten” több mint 600 bizottságot állítottak fel. Az igazolási eljárások elsõ idõszakában egy-egy igazoló bizottság összetétele hasonlóan alakult, mint az elsõ fokú népbírósági tanácsoké, azzal, hogy az igazoló bizottságokba plusz egy-egy tagot delegálhatott az adott személy eljárásában érintett, illetékes nemzeti bizottság, hivatal vagy üzem, stb. Az igazoló bizottság azonban már 3 fõ jelenléte esetén is határozatképes volt, feltéve, hogy e három tag a politikai pártok és a szaktanács delegált tagjai közül került ki.
E bizottságok mûködése ellen egyre több és több kifogás érkezett, és tulajdonképpen e helyzet megoldására, orvoslására vezette be az Ideiglenes Nemzeti Kormány az igazolási fellebbezési eljárást, ami kétfokúvá tette magát az igazolási eljárást, oly módon, hogy a másodfokú, fellebbezési fórum az adott közigazgatási terület illetékességgel rendelkezõ Népbírósága, pontosabban népbírósági tanácsa lett. Az igazolási ügyekben így, másodfokon eljáró népbírósági tanácsok az elsõfokú igazoló bizottságok határozatait tehát bármely módon megváltoztathatták, azaz, akár egy marasztaló határozat hatályon kívül helyezésére, és az igazolás utólagos megadására is volt hatásköri jogosultságuk. Csak mintegy „mellékesen” jegyzem meg, hogy ez a hatásköri jogosultság aztán a késõbbiek során megint csak a politikai támadások kereszttüzébe állította a népbíróságokat.
Tehát 1945. június 27-én Dálnoki Miklós Béla aláírta a 4080/1945. ME. számú rendeletet (1945. július 1. napján jelent meg a Magyar Közlönyben), és ezzel a népbíróságok lettek az igazolási eljárások másodfokú hatóságai, és így például a Budapesti Népbíróság, mint igazolási fellebbezési hatóság csak az 1945. évben már 5625 ilyen ügyben hozott határozatot. Érdekeségként megemlíthetjük, hogy e rendelet az igazolási ügyekben eljáró népbírósági tanács összetételén egy módosítást vezetett be. Ha a megfellebbezett igazolási eljárás egyetemi nyilvános rendes tanár és nyilvános rendkívüli tanár vagy magántanár ellen folyt, akkor a népbírósági tanácsot ki lehetett egészíteni. A népbíróság értesítette ugyanis az illetõ egyetem tanácsát, és az a bírósági tanácsba egy, már igazolt egyetemi tanárt delegálhatott.
Az igazolási fellebbezési eljárások komoly munkaterhet jelentettek a már amúgy is leterhelt népbírósági tanácsok számára. 1945 végére, egy kommunista párti felmérés szerint az igazoló bizottságok elé került köztisztviselõk 3,1%-át távolították el. Ez egy országos adat, Budapesten ennél „radikálisabb” határozatok is születtek, már csak a százalékos számarányok tekintetében (közel 2000 alkalmazottat mozdítottak el valamilyen módon eredeti állásából) is. Az igazoló bizottságok marasztalásai következtében sokan vesztették el állásukat vagy iparengedélyüket, a szerencsésebbeket csak kényszernyugdíjazták.

A következõ évben életbe lépett az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében alkotott 5000/1946. ME. sz. rendelet, amely egy teljesen újfajta bizottságokat is felállított, méghozzá a már igazolt személyek magatartásának felülbírálására annak tisztázása végett, hogy vajon az ismételten vizsgálat alá vont – egyszer már igazolt – személy hivatali mûködése „Magyarország demokratikus szellemû újjáalakítását” ténylegesen és tevõlegesen szolgálja-e vagy éppen ellenkezõleg, a hivatali kötelességét és feladatait – például a szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt – nem tudja a megfelelõ, megkívánt mértékben ellátni. Ezeket az újfajta szûrõbizottságokat nevezték B-lista – bizottságoknak. A B-lista – bizottságok 3 tagból álltak, egy tagot a Szaktanács (szakszervezet), egyet a miniszterelnökség és egyet pedig a szakminisztérium küldött ki. Itt már egyértelmûen a politikai szempontok domináltak, a „B-listázás” célja az igazolt, de politikailag mégis megbízhatatlan, vagyis a régi, Horthy-rendszer hívének tekintett személyek közigazgatásból való eltávolítása volt.

A külön, ötös büntetõtanácsok


A magyarországi népbíróságok mûködési gyakorlatának kialakításában nem kis szerep jutott a koalíciós pártoknak, de külön is igyekeztek a pártok – fõleg a kisgazdapárt, illetve a Magyar Kommunista Párt vezetõsége – a politikai céljaiknak az elérésére felhasználni a népbíróságokat. Fõleg a demokrácia és a köztársaság védelme érdekében alkotott 1946. évi VII. törvény adott aztán lehetõséget arra, hogy a népbíróságok koncepciós pereket is tárgyalhassanak az eddigi háborús és népellenes bûnügyek mellett. Tehát elõtérbe került immár a politikai jelleg, megjelentek a politikai deliktumok, és ez egyértelmûen – összekapcsolódva az egyre élezõdõ pártpolitikai harcokkal, a kommunisták egyre nagyobb és erõszakosabb térnyerésével – rossz fényt vetített a népbíróságokra, hiszen mindenképpen eltértek ezzel (nem önnön hibájukból!) az eredeti irányvonaluktól. Pedig már a Horthy-rendszer alatt világossá vált, hogy „az anyagi büntetõjognak nincs kényesebb, bizonytalanabb és tisztázatlanabb kérdése, mint a politikai bûncselekmény fogalma.” (Finkey Ferenc: A politikai bûncselekmények és a büntetõtörvénykönyv. Budapest, 1927. 1. o.).
1946. március 23. napján hirdették ki, tehát az 1946. évi VII. törvényt „a demokratikus államrend és köztársaság büntetõjogi védelmérõl”. A hatályába esõ eseteket az ítélõtáblák székhelyén mûködõ népbíróságokon belül alakuló külön tanácsokhoz utalták. Ezek a tanácsok ötös beosztásokban ítélkeztek. A törvény kihagyta a külön tanácsokból a Polgári Demokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács küldöttjét is (1946. évi VII. törvény 11. §), így tehát a népbírósági különtanács elnöke egy, az igazságügyminiszter által kinevezett ítélõbíró, tagjai pedig a négy koalíciós párt képviselõi voltak. Egyre jobban élezõdtek ekkorra már az ellentétek a pártok között, úgyhogy e törvény vitája kapcsán közvetlenül támadták már a népbíróságokat is. Pedig itt tulajdonképpen nem a már megismert népbíróság, hanem az annak a kebelében alakuló külön (ötös) tanácsok ítélkeztek. És nagyon lényeges az a tény is, hogy népbíróságokkal kapcsolatban elõfordult koncepciós perek is mind ezekhez a külön népbírósági tanácsokhoz voltak köthetõk.
Az ötös különtanácsok Budapesten (elnöke dr. Major Ákos), Debrecenben (elnöke dr. Eõry Kálmán), Gyõrött (elnöke dr. Horváth Endre), Pécsen (elnöke dr. Kocsis Mihály) és Szegeden (elnöke dr. Bozsó Ferenc) mûködtek. Összesen 10 878 fõ került e tanácsok elé. 5 861 marasztaló, 2 304 felmentõ ítélet született, 713 ügyet egyéb módon fejeztek be. A marasztaló ítéletek közül 11 halálbüntetést mondott ki.
A korabeli pártharcok közepette – a „demokrácia hajnalán” – tehát még nem volt egyértelmû, hogy az 1946. évi VII. törvényt, azaz a „hóhértörvényt” a pártkoalíció melyik szárnya tudja majd felhasználni a másikkal való leszámolásra, de az ilyen „gumiparagrafusok” törvénybe foglalása elõre vetítette, hogy ezek nem a jogállam megteremtését és megvédését, hanem éppen ellenkezõleg, annak a felszámolását fogják majd okozni. Az mindenképpen megállapítható, hogy legelõször az FKGP volt az, amely szorgalmazta egy ilyen típusú törvény megalkotását és elfogadását, azért, hogy ez egyrészt védelmet jelentsen a kommunisták ellen, másrészt a velük való leszámolás esetleges eszköze is legyen. Groteszk, de a bekövetkezõ politikai események azt igazolták, hogy éppen ezek a paragrafusok tették lehetõvé a Magyar Kommunista Párt vezetõségének azt, hogy a többi párttal, de mindenekelõtt a kisgazdákkal, majd eztán már a saját pártjukon belüli ellenségeikkel is „törvényes” keretek között számoljanak le. A törvény elsõ, „látványos” alkalmazására tehát az 1947. január 5. napján nyilvánosságra hozott „Magyar Testvéri Közösség” összeesküvés vélt tagjai elleni ügyben került sor. A fõ vádpont a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés volt. Ma már ismert tény, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése ezzel az üggyel („támadásával”) igyekezett szétverni a többségi pártot, belekeverve az összeesküvésbe Nagy Ferencig bezárólag a kisgazdapárt valamennyi, kommunistaellenesnek vélt tagját. Annyi azonban az „összeesküvésbõl” – vádlottak beismerése szerint is – igaz volt, hogy dr. Donáth Györgyék az orosz csapatok akkor még várható kivonulása után egyértelmûen a jobboldali blokkot akarták hatalomra juttatni. Ez volt a szervezkedés maximuma, míg a minimum pedig egy befolyásolható, tisztán kisgazdapárti kormány elérése lett volna. A londoni Times is így írt: „Nehezen lehetett elképzelni, hogy Magyarországon összeesküvést szõnek abból a célból, hogy megragadják a hatalmat, de most határozottan megállapítható, hogy történt ilyen összeesküvés.”. Hogy ezért például dr. Donáthnak kötél járt-e, vagy ez egyáltalán bûn volt-e, meghaladta-e egy szokásos politikai tömörülés céljait (érdekeit), nos, erre mindenkinek magának kell megadni (megtalálni) a választ, de én azt hiszem, hogy a jó válasz a nem. De a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ítélték el 1949 februárjában Mindszenty József hercegprímást, 1949 szeptemberében ezzel a váddal ítélték kötél általi halálra Rajk Lászlót, Szõnyi Tibort és Szalai Andrást majd októberben Pálffy Györgyöt és három társát. De ez a törvény jó indokul szolgált a továbbiakban Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György és Szakasits Árpád félreállításához is.
Az így egyre jobban a politika befolyása alá került ítélkezésben fordulatot jelentett 1948 tavasza, amikortól az amerikaiak már egyáltalán nem adtak ki háborús bûnösként „Nyugatról” kikért személyeket, éppen a megváltozott politikai viszonyok miatt. Azonban már 1946. november 4.-tõl is csak bizonyos feltételekkel adtak ki háborús vagy népellenes bûncselekményekkel megvádolt és kikért személyeket. Szintén ide kapcsolódó adat, hogy már egy évvel korábban, 1947-ben is mintegy 470 fõ, háborús bûnösként kiadni kért személy kiadatását tagadta meg az amerikai katonai fõparancsnokság.

Annyit jegyeznék meg még ide, hogy a népbíróságokat a továbbiakban még két (!) további hatáskör-telepítés „fenyegette”. A kormány 1945. október 18-án kelt 9600/1945. ME. számú rendeletével – elsõsorban a tömegesen jelentkezõ, erõszakos jellegû bûncselekmények megfékezése érdekében az egész ország területére, elrettentésként – kihirdetett rögtönbíráskodást is szerették volna elõször a népbíróságok hatáskörébe utalni. Az Igazságügyminisztérium Népbírósági Osztályának heves tiltakozása után azonban döntéshozók elálltak ettõl a tervtõl. Az ezután felállított budapesti és más illetékességû rögtönítélõ tanácsok – a már megismert, „klasszikus” öttagú szaktanácsok – a köztörvényes erõszakos ügyekben bizony egyre-másra hozták meg a halálos ítéleteket, ami viszont – viszonylag – rövid idõn belül a közbiztonsági helyzet javulását eredményezte.
A másik hatásköri „fenyegetés” az új magyar fizetõeszköz, a forint bevezetése után jelentkezett. Elsõsorban a kommunisták szerették volna a hatályba esõ eseteket a népbíróságok hatáskörébe utalni. A kisgazdák tiltakozása nyomán azonban a forint védelme, illetve a hasonló esetek elbírálása az uzsorabíróságok hatáskörébe került, pontosabban az újonnan felállított uzsorabírósági különtanácsok, az ún. „munkásbíróságok” hatáskörébe.

Sokszor igazságtalan, sokszor hazug, veszélyes és veszedelmes idõk jártak akkortájt, a Rákosi-rendszerben… A zsarnok végül is kénytelen volt elmenekülni 1956-ban, és soha többé nem léphetett saját hazájának földjére. Megérdemelte? Megérdemelt volna ennél sokkal nagyobb büntetést is, de azt hiszem, a sors jól döntött, „stílusosan”…

Népbíróságok Országos Tanácsa


Az illetékes népbíróság ítélete ellen (ami tulajdonképpen az elsõfokú ítéletként fogható fel) az Nbr. 53.§-a szerint jogorvoslatra, tudniillik fellebbezésre (ami itt perorvoslatot jelent) volt lehetõség, ami jogosultság nem volt automatikus és teljes körû. A fellebbezéseket, és a kegyelmi kérelmeket a Népbíróságok Országos Tanácsához, mint az egyfokú fellebbezési lehetõség elbírálására jogosult szervhez kellett benyújtani. A NOT tulajdonképpen a népbíróságok másodfokú, fellebbviteli szerve volt, és öttagú tanácsokban (amely tanácsok az öt koalíciós párt országos vezetõsége által delegált, bírói és ügyvédi képesítéssel is rendelkezõ, állandó tagságú hivatásos szakbírákból álltak), legtöbbször a Parlamentben ülésezett, székhelyeként is a Kossuth teret lehet megjelölni. A Budapesti Népbíróság központja kezdetben a Conti utcában, a volt Legfelsõbb Honvédtörvényszék épületében volt, majd pedig átköltözött a Markó utcába, csakúgy, mint a Budapesti Népügyészség. Mind a NOT, mind pedig általában véve a népbírósági tagság társadalmi elõnyökkel is járt, mind a lakhatást, mind a fizetést, az élelmezést vagy például a közmunka alóli kötelezettséget tekintve. Lényeges, hogy míg az Nbr. nov 19. §-a a Szakszervezeti Tanács küldöttjével bõvítette ki a népbírósági tanácsokat, addig viszont a NOT tanácsokban õk nem kaptak helyet. A NOT tanácselnökeit az öt kiküldött közül az igazságügyminiszter bízta meg. A NOT elnöke egyben a Választási Bíróság elnöke is volt. Alapvetõ jelentõséget ez 1947-ben kapott, az országgyûlési választások idején, a „kékcédulák idõszakában”.
Másodfokon tehát a NOT hat tanácsa mûködött. 1947-ben az I. számú tanács élén dr. Bojta Béla /SZDP/ (1945-ben és 1946-ban, államtitkári rangban), a II. élén dr. Sarlós Márton /MKP/, a III. élén dr. Téglás István /parasztpárt/, a IV. élén dr. Boglutz László /FKGP/, az V. élén dr. Szabó Zoltán, míg a VI. tanács élén pedig dr. Várady Sándor állt.
A NOT ítélkezõ tanácsainak azonban csak egyik feladata volt a konkrét bûnügyekben való másodfokú eljárás. Elvi jelentõségû, a népbíróságok számára iránymutató döntések meghozatala volt a másik jelentõs feladata, amely döntéseket rendszeresen közzétették a hivatalos lapban (Népbírósági Közlöny), ezzel biztosítva azt, hogy arról az összes népbíróság tudomást szerezzen. Így a NOT rövid idõn belül túlnõtte a számára az Nbr. által elõírt szerepet, tudniillik, hogy „a népbíróságok jogorvoslattal megtámadott ítéleteit a Népbíróságok Országos Tanácsa bírálja felül” (Nbr. 56. §), és egyszersmind az ítélkezési gyakorlat irányítójává is vált. Mondhatjuk azt, hogy hasonló szerepet töltött be a népbírósági rendszerben, mint ma a Kúria a magyar igazságszolgáltatás rendszerében.
A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló törvény – miután a jogszabály megszüntette a fellebbviteli korlátozásokat – a népbírósági eljárásban is meghonosította a perorvoslatot a jogegység érdekében, a NOT pedig jogegységi és teljes ülési döntvényeket hozhatott. Jogegységi döntést a NOT jogegységi tanácsa akkor hozhatott, ha a rendes tanácsok elvi kérdésben eltérõ határozatokat hoztak, és a NOT elnöke vagy az igazságügyminiszter a vitás elvi kérdés egyöntetû eldöntését a jövõre nézve szükségesnek tartotta. Rajtuk kívül még a népfõügyész volt az, aki bármely népbíróságnak jogerõs határozata vagy egyéb intézkedése ellen (ideértve a NOT rendes tanácsa által hozott határozatokat vagy tett intézkedéseket, úgyszintén az igazolási ügyekben a fellebbviteli eljárás során hozott határozatokat is), amely jogszabályt sértett, a Népbíróságok Országos Tanácsánál a jogegység érdekében perorvoslattal élhetett. Ez a perorvoslat nem volt határidõhöz kötve és nem volt felfüggesztõ hatálya. Igazolási ügyekben hozott határozat ellen azonban ily perorvoslatnak csak abban az esetben volt helye, ha a határozat az igazoló eljárás alá vont személyt állásától vagy jogosítványaitól megfosztotta, illetõleg foglalkozásától eltiltotta (abból elmozdította).
A jogegységi tanács elnöke tehát a NOT elnöke volt, tagjai pedig a NOT elnöke által kijelölt két tanácselnök és nyolc bíró. A kijelölés a szerint történt, hogy a bírósági tanácsokat alakító négy párt 2-2 tagja képviselve legyen. Ha valamelyik tanács a jogegységi döntvénytõl el kívánt térni, vagy a NOT elnöke, a népfõügyész, illetve az igazságügyminiszter valamely jogegységi döntvény megváltoztatását tartotta szükségesnek, akkor a teljes ülés határozott. A jogegységi döntvényeket és a teljes ülési határozatokat közzétették a Magyar Közlönyben, és annak követése kötelezõ volt. Azonban csak a NOT tanácsainak kellett e döntvényeket követniük, az alsóbíróságokra (azaz a népbíróságokra) nem voltak kötelezõek, viszont nyilvánvalóan hatottak azok ítélkezési gyakorlatára.
Megemlítendõ még a NOT mûködéséhez, hogy amennyiben az Országos Tanács a halálraítéltet egyhangúlag nem találta kegyelemre javaslatba hozhatónak, akkor joga volt a kegyelmi kérvényt továbbterjesztés nélkül elutasítani. Ez történt Szálasi Ferenc és társai esetében is. A kegyelmezés tárgyában egyébként az igazságügyminiszter javaslatára a Nemzeti Fõtanács határozatban döntött (Nbr. 7. §), 1946. február 1. napjától az államfõ.

A népbíráskodás elsõ felvonásának vége – az 1945 és 1950 között mûködõ népbíróságok mûködésének befejezése


Amint azt már korábban láthattuk, Magyarországon ténylegesen huszonnégy népbíróság mûködött, ugyanis minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani (Nbr. 37. §). A fontos politikai pereket (például a háborús fõbûnösökét) azonban mindig a Budapesti Népbíróság tárgyalta. Az idõ elõrehaladtával azonban a népbíróságok egyre több ügyet tárgyaltak le, és a kisebb, csak egy népbírósági tanáccsal rendelkezõ bíróságokon már 1947-re lezárták az eléjük utalt ügyek többségét. Így legelõszõr Esztergomban fejezõdött be a népbírósági ítélkezés, a megye területére a Budapesti Népbíróság illetékességét terjesztették ki a 11.660/1946. ME. számú rendelettel. Az ügyek száma fokozatosan csökkent, így az igazságügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy „a kellõ ügyforgalommal nem rendelkezõ népbíróságokat rendelettel megszüntesse és a megszüntetett népbíróság területére más szomszédos népbíróságok illetékességét kiterjessze.” (1947. évi XXXIV. törvény 11. §). Az ügyek többségének 1945 és 1947 közötti lezárulását igazolja az is, hogy 1948 januárjában a megszervezett 24 népbíróságból már 15 befejezte a mûködését.
Az 1948. január 14-én kihirdetett 3800/1948. IM számú rendelet megszüntette Balassagyarmat, Eger, Székesfehérvár, Szolnok, Kalocsa, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Sopron, Veszprém, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Szekszárd, Baja és Gyula népbíróságait és népügyészségeit. Aztán a 88.100/1948. (VIII. 26.) IM számú rendelettel megszûnt a Kaposvári Népbíróság is, 1948 augusztusában. Még ugyanazon év õszén, októberben a kecskeméti és a szombathelyi népbíróságok és népügyészségek is befejezték a mûködésüket. A Kecskeméti Népbíróság és Népügyészség a 108.672/1948. (X. 6.) IM számú rendelet, míg a Szombathelyi Népbíróság és Népügyészség a 113.900/1948. (X. 15.) IM számú rendelet értelmében fejezte be a munkáját.
A Miskolci Népbíróságon a 4100/1949. (I. 16.) IM számú rendelettel, 1949-ben fejezõdött be az ítélkezés. A leghosszabb ideig mûködõ Budapesti Népbíróság (4281/1949. (X. 15.) M. T. számú rendelettel) 1950. január 1-én (a tényleges bíráskodás 1949. október 31-én), a Szegedi Népbíróság (4312/1949. (XI. 12.) M. T. számú rendelettel) pedig 1950. április 1-én fejezte be végleg a mûködését. A megszûnõ népbíróságok mellett mûködõ népügyészségek az illetékes népbíróság megszûnésével automatikusan megszûntek. A Szegedi Népbírósággal egy idõben szûnt meg a Népbíróságok Országos Tanácsa is. A megszûnt népbíróságok hatásköre átszállt a rendes bíróságokra, a népügyészség feladatait pedig az államügyészség vette át.

1957 – Az újjáalakított népbírósági különtanácsok – a második felvonás, most már a terror, a megtorlás eszközeként…


Az 1956 után lefolytatott politikai jellegû büntetõeljárások alapja a BHÖ-be (Hatályos Anyagi Büntetõjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása) ágyazott 1946. évi VII. törvény – a demokratikus államrend és a köztársaság büntetõjogi védelmérõl (a hóhértörvény) – volt.
Erre az alapra épült rá a megtorlás rendszere, vagyis az 1956. évi 28. és 32. törvényerejû rendeletek (a továbbiakban tvr.) a rögtönítélõ bíráskodás bevezetésérõl (1956. december 11. és december 13.), valamint a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról szóló 6/1956. (XII. 11.) Kormányrendelet. Ide sorolandó továbbá az 1957. évi 4. tvr. a gyorsított büntetõeljárásról (1957. január 15.), az 1957. évi 25. tvr. a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról (1957. április 6.), illetve az 1957. évi 34. tvr. a népbírósági tanácsok és a bírósági szervezet, valamint a büntetõ eljárás egyes kérdéseinek a szabályozásáról (1957. június 15.) is.
1956 után nem hoztak létre önálló, különbíróságként funkcionáló népbíráskodási szervezetet, mint 1945 után, hanem a népbíráskodással kapcsolatos feladatok ellátását a rendes bíróságok keretében mûködõ népbírósági különtanácsokra bízták. Így tehát nem állítottak fel népügyészségeket sem, azaz e szerv valóban a második világháború bûnöseivel (a koncepciós pereket nem számítva) kapcsolatos külön vádlói fórumként vonult be a magyar ügyészségek történetébe. 1956 õszének véres eseményei után a megyei (fõvárosi) bíróságokon, az elsõfokon eljáró népbírósági tanács egy hivatásos bíróból, mint tanácsvezetõbõl, és két laikus népbíróból, míg a fõszabály szerint másodfokon eljáró Legfelsõbb Bíróságon (Legfelsõbb Bíróság népbírósági tanácsai) pedig a hivatásos tanácsvezetõ mellett négy népbíróból állt.
A népbírákat a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa választotta határozatlan idõre a 30. életévüket betöltött, büntetlen elõéletû, laikus magyar állampolgárok közül, akiknek ítélkezési jogaik és kötelességeik a tanácsvezetõével voltak azonosak. A katonai büntetõeljárásban is bevezették a „népbíráskodást”, ugyanis itt a katonai bíróságoknál valamint a Legfelsõbb Bíróság katonai kollégiumánál alakított különtanácsok jártak el, amelyeknek a hivatásos katonai tanácsvezetõ bíró mellett nem laikus népbírák, hanem a NET által választott, ám a joghoz ugyancsak nem értõ laikus katonai ülnökök voltak a tagjai. E katonai („népbírósági”) különtanácsok a népbírósági tanácsokra érvényes szabályok szerint jártak el.
Ha a jogerõs ítéletet a Legfelsõbb Bíróság népbírósági tanácsai vagy az LB katonai kollégiumának külön tanácsa hozta, akkor az ellene egyedüliként „alkalmazható”, rendkívüli jogorvoslati eszközként bejelentett törvényességi óvások elbírálását a Legfelsõbb Bíróság négy szakbíróból és hét népbíróból álló Elnökségi Tanácsa intézte. Ez az elnökségi tanács bírálta el a Legfelsõbb Bíróság más büntetõtanácsának jogerõs határozata ellen irányuló törvényességi óvást is, ha a legfõbb ügyész vagy a Legfelsõbb Bíróság elnöke az óvást oda nyújtotta be.
A népbírósági tanács hatásköre nem érintette a katonai bíráskodás hatálya alá tartozó személyt, ennek bûnügyét tehát csak katonai bíróság vagy a Legfelsõbb Bíróság katonai kollégiuma bírálhatta el. Itt viszont, mint azt az elõbb már említettem, nem „rendes” katonai tanácsok, mint hadbíróságok, hanem laikus katonai ülnökökbõl álló, katonai különtanácsok ítélkeztek olyan ügyekben, ami nem katonánál, vagy nem a katonai bíróság elé tartozó deliktum esetében a népbírósági tanács elé tartozott volna.
A népbírósági tanácsok mind gyorsított eljárásban ítélkeztek, ami a fellebbezési perszakra is érvényes volt. Tehát a megyei népbírósági tanácsok, illetve a Legfelsõbb Bíróság népbírósági tanácsai elõtti eljárás a gyorsított eljárás szabályai szerint folyt, mégpedig ugyanazon bûncselekmények miatt, mint amelyek elkövetõivel szemben az 1957. évi 4. tvr. szerint a gyorsított eljárást egyébként alkalmazni lehetett. Tulajdonképpen a népbírósági tanácsokról szóló törvényerejû rendelet a gyorsított büntetõeljárás szabályozásáról szóló tvr. utódjának is tekinthetõ, amire a legvilágosabb bizonyíték az, hogy utóbbit éppen az 1957. évi 34. tvr. helyezte hatályon kívül. Az 1957. évi 34. tvr. ugyan már 1957. június 15. napján hatályba lépett, ám a népbírósági tanácsokról szóló I. fejezetet (1-26. §§) a 41/1957. (VI. 29.) kormányrendelet 1. §-a csak 1957. július 3. napján léptette hatályba.
A forradalmárok elleni büntetõeljárásokat általában a megyei népbírósági tanácsok folytatták le, de a Legfelsõbb Bíróság népbírósági különtanácsai jártak el már elsõ fokon is, akkor, ha az LB elnöke az ügyet ennek hatáskörébe vonta, illetve akkor is, ha a legfõbb ügyész ott emelt vádat. A népbírósági tvr. végrehajtására kiadott 5/1957. (VI. 29.) igazságügyminiszteri rendelet, mely a törvényerejû rendelettel együtt, 1957. július 3. napján lépett hatályba, hat bíróságot hatalmazott meg a népbíráskodás jogával: a Fõvárosi Bíróságot, valamint a Pest, a Borsod-Abaúj-Zemplén, a Csongrád, a Baranya, és a Gyõr-Sopron megyei bíróságokat.
Az újból életrehívott, és az 1956-os magyar forradalom szabadságharcosaival leszámolni hivatott népbírósági tanácsokat aztán 1961-ben szüntették meg. A róluk szóló törvényerejû rendeletnek konkrétan a népbírósági tanácsokra vonatkozó részét 1961. április 16. napjával az 1961. évi 7. tvr. helyezte hatályon kívül. Majd 1962. július 1. napján hatályba lépett a második, egységes és átfogó, a bûntetteknek immáron teljes körét szabályozó büntetõ törvénykönyvünk, az 1961. évi V. törvény (a hatálybalépésrõl az 1962. évi 10. tvr. rendelkezett). Az új Btk. hatálybalépésével hatályukat vesztették mindazon jogszabályok, melyek külön törvényekben nyilvánítottak bármely magatartást büntetendõnek, illetve írtak elõ bármely cselekményre büntetõjogi szankciókat. Egyetlen kivétellel, méghozzá az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerõre emelt 81/1945. (II. 5.) ME népbírósági rendelettel, tudniillik amelynek egyes, háborús és népellenes bûncselekményekre vonatkozó rendelkezései hatályban maradtak, azzal, hogy az azokra eredetileg lehetõvé tett életfogytig tartó kényszermunka és életfogytig tartó fegyházbüntetés a továbbiakban nem alkalmazható [1962. évi 10. tvr. 2. § (3) bek.].

Nagy Imre népbírái…


Dr. Vida Ferenc, a Nagy Imre per késõbbi tanácsvezetõ bírája 1911. május 4. napján született, Csongrádon. 1932-ben és 1933-ban részt vett a cionista mozgalomban, majd 1934-ben, miután elvégezte a szegedi jogi akadémiát, még ugyanabban az évben, Tel-Avivban, a helyi Palesztinai Kommunista Párt megalapításában mûködött közre. 1935-tõl visszatért Magyarországra és ügyvédjelöltként dolgozott. Közben az illegális kommunista mozgalomban is részt vett. Ekkor vált ismertté „Tunisz” fedõnéven, mivel jellegzetesen arabos külseje volt. Schõnherz Zoltánnal együtt tevékenykedett, próbálták a munkásosztály tagjait a fennálló Horthy-féle hatalom ellen hangolni.
Lebukásuk után, 1942 augusztusában, a Margit körúti katonai fogházban kezdték tárgyalni az ügyüket. A vád szerint a Szociáldemokrata Pártba és szakszervezetekbe tömörült munkásságot a független, szabad és demokratikus Magyarország jelszavával befolyásolták, tengelyellenes propagandát folytattak, és Szovjet-Oroszország gyõzelmét hangoztatták. Az ügyész a VI. rendû Vidára is halálbüntetés kiszabását kérte, de csak Schõnherzet ítélték halálra. Vidát az illegális kommunista szervezkedésért, valamint a Függetlenség Mozgalom-beli tevékenységéért életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Megkezdte büntetése letöltését, majd Magyarország német megszállása után átadták az SS-nek. Megjárta a dachaui, majd a buchenwaldi haláltáborokat, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.
Visszatért Magyarországra és ügyvédként kezdett dolgozni. 1945 júliusában a kommunista párt budapesti, V. kerületi pártbizottságának titkára, 1946 februárja és 1949 februárja között a Belügyminisztérium tanácsosa, majd a Magyar Dolgozók Pártja Központi Ellenõrzõ Bizottságának alosztályvezetõje lett. 1949 júniusától az Állami Ellenõrzési Központban volt osztályvezetõ. 1951 decemberétõl az Igazságügyminisztériumban dolgozott, majd 1953. november 8.-tól 1972. október 31.-ig volt a Legfelsõbb Bíróság bírája. Legmagasabb beosztása a kollégiumvezetõ-helyettesi volt.

1958 februárjában a Nagy Imre-féle népbírósági pert meg kellett szakítani, mert a tanács vezetõje, dr. Radó Zoltán infarktust kapott. Az õ helyét vette át Vida. A pervezetési technikája egészen más volt, mint Radóé, vagy a „mosolygó hóhérként” elhíresült dr. Borbély Jánosé. Lendületes, indulatos, némelykor agresszív is volt, szánalmat, megértést nem mutatott, uralta a tárgyalást, szenvedélyesen, érezhetõ gyûlölettel beszélt a vádlottakhoz. A koncentrációs táborokat megjárt, fiatal korától kezdve elvhû kommunista esetén – szerintem – ezen nem is lehet csodálkozni. Valószínû, hogy már az új bíró kijelölésének kérdésekor, tudatosan keresték meg õt erre a feladatra éppen a nehéz sorsú kommunista múltja, valamint e pervezetési technikája miatt.
Az eljáró népbírósági tanács öttagú volt: dr. Radó, majd dr. Vida elnökökön kívül tagok voltak Bíró Mihály, Fehér Kálmán és Lakatos Péterné laikus ülnökök, valamint dr. Sulyán György hadbíró. A vádat dr. Szalai József és dr. Béres Miklós képviselte, míg a védelmet dr. Bárd Imre látta el. Lakatos Péterné esetében említésre méltó az a tény, hogy férjét a Köztársaság-téren verték agyon 1956 õszén, tehát esetében Nagy Imre joggal hivatkozhatott volna elfogultságra, de ezt nem tette meg (lásd: Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. II. kötet. 1956-os Intézet, 1999. 414. o. 16. jegyzet).

Nézzünk meg pár emlékezetes mondatott a perbõl:
Nagy Imre: „Igyekezni fogok tisztázni.”
Dr. Vida Ferenc: „Én Önt figyelmeztetem arra, hogy a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsa semmi másért, mint amit elkövetett, nem ítéli el.”
Nagy: „Ebben bízom, igen tisztelt elnök úr!”
(...)
Dr. Vida: „Hogy összefüggõen elkezdjen hát szónokolni, erre nincsen mód. Hát bocsánatot kérek, észrevételek, az azt jelenti, hogy kérem, Gimes Miklós ezt és ezt állítja, én pedig ezt és ezt állítom. Ez az észrevétel. Tehát tessék tartani a tárgyalás rendjéhöz magát!”
(...)
Dr. Vida: „Na most álljon meg, álljon meg! Kérem, kérem, tessék egyet megtanulni. Itt a tárgyalást én vezetem, és nem Ön. Az azt jelenti, hogyha én szót adok, akkor tessék beszélni. Most rendreutasítom.”
Nagy: „Igen, tudomásul veszem.”
Dr. Vida: „Azért, mert a bíróságot megsértette.”
Nagy: „Bocsánatot kérek.”
(…)
Dr. Vida: „A hazánk függetlenségének a védelmében jöttek ide a szovjet csapatok november 4-én, és ennek az országnak a függetlensége semmivé vált volna, hogyha nem jönnek be. Ezt tessék tudomásul venni! Kérem, tessék ezt tudomásul venni, és itten tessék az ilyen nyilatkozatoktól tartózkodni! Megértette?”
(...)
Dr. Vida: „Itt azt, hogy mi a tisztességes hang és mi a tiszteletlen hang, én határozom meg. És hogyha Ön nem tud rendesen viselkedni, tisztességesen viselkedni, megtanítom! Értse meg végre!”
A „Nagy Imre per” anyagát lásd: Magyar Országos Levéltár XX-5-h alatt. A vádirat 07092/1957. szám alatt, míg az ítélet MNL LFB TB.NB. 003/1958/18. szám alatt található. A kegyelmi tanácskozás jegyzõkönyve pedig Tb.Nb. 003/1958/19. szám alatt szerepel.

1958. június 15-én, a Legfelsõbb Bíróság Vida által vezetett Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét bûnösnek találta a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bûntettében valamint hazaárulás bûntettében, és ezért halálra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intézõ Bizottságának volt tagját 12 évi fegyházra, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 6 évi fegyházra, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a Nemzetõrség helyettes parancsnokát életfogytiglani fegyházra, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófõnökét pedig 5 évi fegyházra ítélte.
Fellebbezésre nem volt mód, a kegyelmi kérvényekrõl pedig az ítéleteket meghozó népbírósági tanács azonos tagjai, rögvest döntöttek – nem kegyelmeztek…
Dr. Vida Ferenc haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetõi, vagy Biszku Béla illetve maga Kádár János utasította volna õt a halálos ítéletek meghozatalára. A halála elõtt készült interjúban kifejtette, hogy Nagy bûnös volt, ezért újra csak elítélné, de hogy ismét halálra-e, azt már nem tudná megmondani:
„Én nagyon sok embert halálra ítéltem. Nem bosszúból. Éntõlem távol áll a bosszú. Én nem vagyok a halálos ítéleteknek a nagy híve, de a törvényeket tisztelem.”
(...)
„Radó Zoltán nem tudta vezetni a tárgyalást. Radó-féle tárgyalás alatt nem volt több mint a vádlottak kihallgatása. A vádlottak vezették a tárgyalást, a Radó pedig futott utánuk, képtelen volt összefogni az ügyet.”
(...)
„Aki rosszhiszemû, aki áruló, aki összejátszik az ellenséggel, és aki nagyon tudatosan és nagyon következetesen harcol a szocializmus ellen, azt halálra kell ítélni.”
(...)
„Én a legtisztább lelkiismerettel ítélkeztem.”
(...)
„Ma is elítélem. Az, hogy halálra ítélném-e, azt nem állítom.”

Nevéhez fûzõdik még többek között Déry Tibor és társai; Erdõs Péter; Haraszti Sándor és társai; Kardos László és társai; Lõcsei Pál; Mérei Ferenc és társai; Zsámboki Zoltán és társai; a Corvin közi felkelõk fegyveres parancsnoka, Iván Kovács László és társai; a csepeli felkelõk, Szente Károly és társai ellen lefolytatott perek vezetése is. Az 1956-os eseményekben való részvételük miatt összesen húsz embert végeztetett ki. Az ellenforradalom leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként a kádári vezetés kitüntetette a Magyar Szabadság Érdeméremmel. A Legfelsõbb Bíróságról vonult nyugdíjba. Még megérte a rendszerváltást, utána hunyt el, 1990. november 7. napján. Egy kötete jelent meg, amiben – mint társszerzõ – élményeirõl is írt, ennek címe: Máté György – Vida Ferenc: Hûség és hûtlenség. Kossuth, Budapest 1979. Vida késõbb sem mutatott megbánást, helyesnek érezte azt, amit tett, ahogy ítélkezett. Nem így dr. Szalay József ügyész. A Nagy Imre-féle per vádlója a rendszerváltás hajnalára, 1989-re vallási fanatikussá vált, és felkereste az utolsó, még életben maradt VI. rendû vádlottat, Kopácsi Sándort, akitõl „Krisztus nevében és Krisztus zászlaja alatt” bocsánatot kért (lejegyezte ezt Tamási Miklós történész).

Rögtönítélõ bíróságok a szabadságharcosok ellen (is)…


A statáriumot 1956. december 11. napján az 1956. évi 28. törvényerejû rendelet hirdette ki, a hatályba lépését annak 1. §-a határozta meg, ami 1956. december 11. nap, 18 óra volt (ennek alapján pedig négy nappal késõbb Miskolcon már meg is hozták, és végre is hajtották az elsõ halálos ítéleteket, azokon a személyeken, akik az októberi, Bartók-téri utcai lincselések „fõkolomposai” voltak). A jogszabály a hivatalos szóhasználat szerint az ellenforradalom megtorlásának jegyében született. A tvr. preambuluma szerint: „Az a körülmény, hogy nagy mennyiségû lõfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bûnözõk, felelõtlen zavartkeltõk és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában, akadályozza a rend helyreállítását és veszélyezteti az állampolgárok személyi, valamint vagyonbiztonságát. Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétõl sem riadnak vissza, és megfélemlítik azokat a becsületes dolgozókat, akik békés alkotó munkájukkal egész népünk érdekeit kívánják szolgálni. A becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket ennek a tûrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében. ”A tvr. tehát a gyilkosságra, a szándékos emberölésre, a gyújtogatásra, a rablásra, a fosztogatásra, a közérdekû üzemek és a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bûntettekre, mindezen deliktumok kísérletére, valamint lõfegyver, lõszer, robbantószer vagy robbanóanyag engedély nélküli tartására, továbbá mindezen bûntettek elkövetésére létesült szövetségre illetve az ezekre irányuló szervezkedésre írt elõ rögtönítélõ eljárást.
A statáriális eljárások döntõ többségét, 438-ból 339-et, robbantószer vagy robbanóanyag engedély nélküli tartásával megvalósított bûncselekmény miatt folytatták le (lásd: Markó György: A katonai bíróságok statáriális ítéletei 1956. december – 1957. október között. Hadtörténelmi Közlemények 1996. 3. szám 117. o. Idézi ezt még: Horváth Miklós: A forradalmat követõ megtorlás a katonai igazságügyi szervek tevékenységének tükrében. Katonai perek a kommunista diktatúra idõszakában 1945–1958. Szerkesztette: Okváth Imre. Történeti Hivatal, Budapest 2001. 218. o.). Ezt a bûntettet követte el egyébként az is, aki, habár tudott arról, hogy más személy ilyen eszközöket tart, de azt a hatóságnak, mihelyt lehetséges volt, nem jelentette fel. Az ilyen bûntettessel szemben is alkalmazható volt a statáriális eljárás.
Az 1956. évi 32. törvényerejû rendelet 1956. december 13. napján azzal a rendelkezéssel egészítette ki ezt az elõbb idézett jogszabályt, hogy „a rögtönítélõ bíróság, ha a terheltet a rögtönítélõ eljárás alá tartozó valamely bûncselekményben bûnösnek nyilvánítja, ítéletében halálbüntetést szab ki”, vagyis itt mérlegelést nem engedve, csak a halálbüntetés jöhetett szóba [1956. évi 32. tvr. 1. §, illetve 1956. évi 28. tvr. 3. § (3) bek.].
Fõszabály szerint a rögtönítélõ bíróságok a katonai bíróságok voltak, de a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa más bíróságokat is megbízhatott statáriális eljárások lefolytatásával. A rögtönbíráskodásról szóló törvényerejû rendelet a kormányt hatalmazta fel mind a statárium kihirdetésére, mind az arra vonatkozó egyes szabályok kialakítására (a rögtönítélkezés elrendelésének és megszüntetésének a joga az Elnöki Tanács döntési jogosultságai körébe tartozott), amely feladatot a Kádár vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, ismertebb nevén a „Szolnoki Kormány” a 6/1956. (XII. 11.) Korm. rendelettel végzett el. A 6/1956. (XII. 11.) Korm. rendelet formálisan is hatályon kívül helyezte a rögtönítélõ eljárást addig szabályozó 8020/1939. ME. számú rendeletet. A korábbihoz képest új rendelkezésnek számított például a rögtönítélõ bírósági tanács összetétele. Ugyanis a korábbi öt hivatásos bíróból álló tanács helyett háromfõs, egy hivatásos bíróból, mint elnökbõl, és két népi ülnök tagból álló tanács járhatott el. Ezen kívül a kegyelmi kérelemnek az ítélet azonnali (két órán belüli) kivégzést eredményezõ elutasítását csak egyhangúan lehetett kimondani. Azaz, ha legalább az egyik bíró a kegyelmi kérelmet támogatta, azt az igazságügyminiszter útján fel kellett terjeszteni a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához. Ellenkezõ esetben volt csak lehetõség a halálos ítélet 2 órán belüli végrehajtására.
A rögtönbíráskodást az 1957. évi 62. tvr. szüntette meg 1957. november 3. napi hatállyal. Eddig az idõpontig a rögtönítélõ bíróságok összesen 70 halálos ítéletet hoztak. Ezek közül 20 halálos ítéletet köztörvényes bûncselekmények elkövetése miatt hoztak, amely ítéletek mindegyike végre is lett hajtva, 50 ítélet pedig ellenforradalmi bûntettek miatt született, ezek közül azonban ténylegesen csak 26-ot hajtottak végre. 1 ítéletet a törvényesség érdekében használt perújítás folyamán fegyházbüntetésre változtattak, 23 halálra ítéltnek pedig megkegyelmeztek.

Néhány gondolat a rögtönbíráskodásról


A rögtönítélõ bíróság ítélkezése tehát egy rendkívüli bírósági eljárás volt, amelynek során a bûnüldözés érdekében figyelmen kívül hagyták mind a büntetõeljárás garanciális szabályait, mind pedig a büntetéskiszabás törvényi elõírásait is. A rögtönítélõ, más néven statáriális eljárást Magyarországon elsõ ízben II. József szabályozta, aki a súlyos bûncselekmények elszaporodása esetén lehetõvé tette – az egyébként eltörölt – halálbüntetés kiszabását is. Statáriumra kezdetben az uralkodó, 1800-tól kezdve pedig a nádor adhatott engedélyt.
1848. június 12. napján a nádor jóváhagyásával kiadott rendelet a rögtönítélõ bíróság hatáskörét „az ország békéjének s a törvényes közrendnek erõszakos kitörésekkel kísért lázadás, lázítás, lázadásra bujtogatás s annak következtébeni gyilkosságok, rablások és gyújtogatások” eseteire terjesztette ki. „ A rögtönítélõ hadi s polgári vegyes bíróságok felállítása, szerkezete, eljárása – s ítéletek alá tartozó esetek meghatározása tárgyában” meghozott 1849. évi I. törvénycikk kiemelte, hogy az eljárás nyilvános, a vádlott önmagát védheti, védõt nevezhet, az eljárás közvetlen és szóbeli. Kimondta, hogy „a rögtönítélõ bíróság ítéletétõl sem fellebbvitelnek, sem kegyelemért folyamodásnak helye nem leend.”
A statáriális eljárásról aztán számos rendelkezés született, a legrészletesebb az 1868. évi 6400. számú igazságügy-miniszteri rendelet volt. Eszerint a rendkívüli eljárás alá estek a rablók, rablógyilkosok, orgazdák és gyújtogatók, akikkel szemben egy külön bíróság a rendes eljárás alakszerûségének mellõzésével, az elfogatás után közvetlenül megtartott tárgyaláson azonnal ítéletet hozott. A büntetés halál, kivételesen szabadságvesztés volt. A statáriális bíráskodást az 1897. évi XXXIV. törvénycikk szüntette meg.
A Tanácsköztársaság idejében a forradalmi törvényszékek korábbi, statáriális jellegû eljárási szabályai a forradalmi törvényszékektõl elkülönített (vagyis az azoktól elválló, külön, önálló szervezeti formát felvevõ) rögtönítélõ bíróságok mûködésére vált jellemzõvé. Egyes bûncselekmények miatt az ország egész területén, vagy bármely bûncselekmény miatt az egyes forradalmi törvényszékek területén elrendelhette a Forradalmi Kormányzótanács a rögtönbíráskodást. Hadmûveleti területen ezt a hadsereg fõparancsnoksága is elrendelhette. Ebbõl a célból vagy különbíróságot küldtek ki, vagy a területileg illetékes forradalmi törvényszéket bízták meg a rögtönbíráskodással.
A rögtönbíráskodás legfõbb szabályai az I. világháború alatt született 1915. évi 9.550. I. M. E. számú rendelet, illetve az ezt késõbb felváltó 8.020/1939. M. E. számú rendelet értelmében a Horthy-korszakban a következõk voltak: a statáriumot mindig külön el kellett rendelni, és azt ki kellett hirdetni, e hirdetménynek pedig tartalmaznia kellett egyrészt azon bûntetteknek megjelölését, amelyek miatt a rögtönbíráskodást elrendelték, másrészt azt a felhívást, hogy az ilyen bûntettek elkövetésétõl mindenki óvakodjék, harmadrészt azt a figyelmeztetést, hogy mindenki, aki a kihirdetés után ilyen bûntettet követ el, rögtönítélõ eljárás alá kerül, és halállal bûnhõdik.
Terhes nõk, elmebetegek és súlyos betegségben szenvedõ egyének nem voltak rögtönítélõ bíróság elé állíthatóak. Az eljárás ott, ahol a statáriumot kihirdették, bárhol és bármikor, akár az éjszakai órákban és a szabad ég alatt is lefolytatható volt, melyre a bíróság elé állítástól számítva mindössze három nap állt rendelkezésre, és ez a határidõ „jogvesztõ” volt, azaz ennek eltelte után, rögtönbíráskodás hatálya alá a terhelt már nem volt vonható. A rögtönbíráskodás öttagú tanácsban, a fellebbezés kizárásával történt. A rögtönítélõ bíróság ítéletéhez egyhangú szavazatra volt szükség, és ha ez a bûnösséget mondta ki, akkor a büntetés csak halál (kivételes esetben fegyház) lehetett, amelyet a halálra felkészülés és a végrehajtásra való elõkészülés végett adott megfelelõ határidõ letelte után, de rendszerint két órán belül kellett végrehajtani, hacsak a bíróság az elítéltet kegyelemre nem ajánlotta.
Nagyon fontos szabályok voltak még a következõk:
- ha a rögtönítélõ bíróság magát illetékesnek nem tartotta,
- ha büntetõítélet csak abból az okból nem volt hozható, mert egyhangú határozat nem jött létre,
- ha a terhelt ellen súlyos gyanúokok forogtak fenn arra nézve, hogy a terhére rótt bûncselekményt elkövette ugyan, de bûnösségének bebizonyítása a törvényes határidõn belül lehetetlen volt,
- ha csak a tárgyalás alatt derült ki, hogy a terhelt terhes, elmebeteg vagy súlyos betegségben szenved,
- és végül, ha a törvényes határidõn belül ítéletet hozni egyáltalán nem lehetett, a rögtönítélõ bíróságnak úgy kellett határoznia, hogy további rögtönítélõ eljárásnak nincs helye, és ilyenkor a rendes büntetõ per indult meg. Ha pedig a rögtönbíráskodás elrendelésének oka megszûnt, fõleg ha a halálbüntetésnek egy vagy több bûnösön foganatosított végrehajtásával az elrettentõ példa már megadatott, a rögtönbíráskodás megszüntetését azonnal ki kellett mondani.
A rögtönbíráskodás alá vonható bûncselekmények körének kiterjesztésérõl szóló 1920. évi XXXVIII. törvénycikk 1. §-a felhatalmazta a minisztériumot arra, hogy az 1912. évi LXIII. törvénycikk („a háború esetére szóló kivételes intézkedésekrõl”) 12. §-ának a) pontjában felsorolt bûncselekményeken felül az ott megjelölt feltételek esetében s az ott megjelölt büntetés alkalmazásával kivételesen elrendelhesse a rögtönbíráskodást:
1. a felségsértésnek az 1878. évi V. törvénycikk (az ún. Csemegi-kódex, azaz az elsõ magyar büntetõtörvénykönyv) második rész I. fejezetében meghatározott bûntettére;
2. a hatóságok büntetõjogi védelmérõl szóló 1914. évi XL. törvénycikk rendelkezéseibe ütközõ, csoportosulás útján vagy felfegyverkezve csoportosulás esetén kívül elkövetett bûntettekre;
3. a magánosok elleni erõszaknak a Btk. 175. és 176. §-ába ütközõ bûntettére;
4. a magánlaksértésnek a Btk. 331. §-ának 1. vagy 3. pontja szerint minõsülõ bûntettére;
5. a zsarolásnak a Btk. 353. §-a szerint minõsülõ bûntettére.
Az elõzõ pontokban megjelölt bûntetteknek a katonai büntetõjogban megfelelõ bûncselekmények a katonai büntetõbíráskodás alá tartozó egyénekkel szemben a rögtönítélõ eljárás szempontjából – amennyiben nem tartoztak az 1912. évi XXXIII. törvénycikk 433. vagy 434. §-ai értelmében rögtönítélõ eljárás alá vonható bûncselekmények közé – az idézett törvénycikk 435. §-ában felsorolt bûntettekkel estek egy tekintet alá (1920. évi XXXVIII. törvénycikk 2. §). Végül meg kell állapítanunk azt is, hogy sokat elárul a Horthy-korszakról nemcsak e törvény, hanem az a tény is, a jogszabályt a kihirdetésének napján azonnal életbe léptették (1920. évi XXXVIII. törvénycikk 3. §).
Tovább tágította a rögtönbíráskodás körét a honvédelemrõl szóló 1939. évi II. tc. is. Az így sterilizált eljárási jog most már tág lehetõségeket biztosított a bírói önkénynek, és megszüntette a személyes szabadságnak a Bp.-ben (1896. évi XXXIII. törvénycikk, az akkor hatályos büntetõ perrendtartás) körülírt formális biztosítékait is. Ekkor a statáriális eljárás lefolytatásának módját a 8020/1939. M. E. sz. rendelet szabályozta. Ennek 13. §-a például emígy rendelkezett: a „tettestársak és bûnrészesek kipuhatolását is szem elõtt kell ugyan tartani, de emiatt a vádlottak ellen az ítélet meghozását elhalasztani nem szabad.” Annyit fontos ide még megemlíteni, hogy a rögtönítélõ bíróság az ügyész indítványához kötve ugyan nem volt, de vádelejtés esetében mégis megszüntetõ határozatot kellett hoznia.
Az 1939. évi II. törvénycikk az imént elmondottakon kívül pedig felhatalmazást adott a kormánynak statárium hirdetésére a „civil” büntetõbíráskodás körében is. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhetett el bármely bûntettre, akár civilek felett is, „ha az ország épségének vagy belsõ rendjének megóvása végett elrettentõ példaadás szükséges.” (1939: II. tc. 221.§). az 1939. évi II. törvénycikk egyébként „A honvédelemrõl” címet viselte és 235 § alkotta. A törvénycikk részletesen szabályozta a honvédelemmel, sorozással, leventékkel, munkaszolgálattal stb. összefüggõ kérdéseket. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1938. december 7. napján terjesztette a Képviselõház elé a törvényjavaslatot, melynek indoklása leszögezte: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy háború vagy háborús veszély esetén az ország valamennyi polgára mind személyes szolgálatával, mind vagyonával kötelezõen résztvegyen a haza védelmében.” Erre az alapelvre támaszkodva kért és kapott a kormány szinte példátlan mértékû felhatalmazást a 141. § -ban, amely kimondta, hogy „háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegetõ háborús veszély esetén” a kormány – kivételes hatalom alapján – „a fennálló törvényektõl eltérõ rendelkezéseket állapíthat meg.”

1945 után a rögtönbíráskodás eljárási szabályai a Horthy-korszakéhoz képest nem változtak, és bár az 1945. december 5. napján meghozott és december 13-án kihirdetett és hatályba lépett 11.800/1945. ME. rendelet módosította ugyan a statárium processzuális rendelkezéseit, sok érdemi változtatást azonban nem hajtott végre. A legfontosabb érdemi változtatás talán az volt, amely kimondta, hogy a halálra ítéléshez ugyan továbbra is a bíróság tagjainak egyhangú állásfoglalására van szükség, ám a minõsítés és a büntetés kérdésében való döntéshez már az is elegendõ, ha a határozat szótöbbséggel létrejön (11.800/1945. ME. rendelet 2. § (2) bek.).
Ami az anyagi jogi normákat illeti, azok jellege tekintetében sem találkozhatunk sok újdonsággal, a néhány évvel azelõtti szabályozáshoz képest, eltekintve természetesen attól a ténytõl, hogy a háborúval összefüggõ rendelkezések, mint például a légiriadó, elsötétítés, légitámadás stb. ideje alatt vagy azokkal összefüggésben elkövetett bûncselekmények, a hadmûveleti területre feladott postai küldeményekre elkövetett bûntettek stb. ebben a korszakban a statárium alá vonható deliktumok körébõl már értelemszerûen hiányoztak.
A rögtönbíráskodás háború utáni újbóli bevezetésére még az Ideiglenes Nemzeti Kormány által, 1945. október 18. napján került sor. Ekkor hirdették ugyanis ki a 9600/1945. ME. számú rendeletet, amely mind a polgári, mind a honvéd büntetõbíráskodás körében az ország egész területére elrendelte a statáriumot a gyilkosság, a szándékos emberölés, a rablás, és a betöréses lopás (dolog elleni erõszakkal elkövetett lopás) meghatározott eseteire {dolog elleni erõszakra akkor, ha azt, tudniillik az épületben, bekerített helyen vagy hajón, illetve betörés, bemászás vagy zár és a megõrzésre szolgáló egyéb készülék feltörése által, éjjel, felfegyverkezve vagy csoportosan (több személy együttmûködve, közösen) követték el}, valamint a robbantószer és robbanóanyag elõállításával, beszerzésével, tartásával és használatával elkövetett bármely bûncselekmény (1924. évi XV. tc. 1. §), ezek kísérlete, továbbá a gyilkosság elkövetésére irányuló szövetség vonatkozásában is.
Az ezt követõ kormányrendeletek ezt a kört fokozatosan egyre több és több deliktumra kiterjesztették, mégpedig kivétel nélkül mind a polgári, mind pedig a honvéd büntetõbíráskodás körében is, és nemcsak a befejezett bûncselekményre, hanem azok kísérletére, valamint nem pusztán a tettesekre, hanem a részesekre is. E kormányrendeletek körébe tartozott az 1946. január 2. napján kihirdetett és hatályba lépett 50/1946. (a rendelet a közforgalmú közlekedési vállalatokhoz bármilyen módon köthetõ ingóságok ellopására terjesztette ki a rögtönítélõ bíráskodást), az 1946. február 22. napi 1830/1946., az 1946. június 4.-i 6330/1946. (ez a gyújtogatás és a gyújtogatásra való szövetkezés bûntettére rendelte el a statáriumot), az 1946. június 22.-i 7200/1946. és az 1946. november 30. napi 23.700/1946. kormányrendeletek. A 23.700/1946. kormányrendelet rögtönbíráskodás alá vonta az árdrágító visszaélések és a közellátás érdekét veszélyeztetõ cselekmények mindazon eseteit, amelyek a 8800/1946. ME. számú rendelet 9. § (4) bekezdése értelmében halállal voltak büntetendõk, továbbá a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének bûntettét (9480/1945. ME. számú rendelet).
Az 1830/1946. Kormányrendelet szerint rögtönítélõ eljárás alá tartozott a vízáradás okozásának bûntette (1878. évi V. tc. 429 – 431. §); az árvíz- és belvízvédelem céljára szolgáló bármilyen mûtárgy, berendezés, anyag, felszerelés stb. megrongálásával elkövetett közveszélyû cselekmények (1820/1946. ME. számú rendelet 1. §, 1939. évi II. tc. 208. §), illetve az ilyen dologra nézve elkövetett lopás (1820/1946. ME. számú rendelet 2. §); a vasúti vagy közúti közlekedés célját szolgáló tárgyak, berendezések stb. megrongálásával vagy ellopásával elkövetett közveszélyû bûncselekmények [3780/1945. ME. számú rendelet 1. § (1) bek., 1878. évi V. tc. 434. §]; a postai, távbeszélõi vagy távírói üzem céljára szolgáló tárgy stb. megrongálásával vagy ellopásával elkövetett közveszélyû deliktumok [3780/1945. ME. számú rendelet 1. § (2) bek.]; hajók, légi jármûvek és ezekhez tartozó tárgyak megrongálása által megvalósított közveszélyû bûncselekmények (1878. évi V. tc. 434. és 444. §, 1939. évi II. tc. 209. §); a villamos energia fejlesztésére, vezetésére és elosztására szolgáló berendezések és tartozékaik megrongálása, használhatóságuk félbeszakítása vagy gátlása által elkövetett közveszélyû cselekmény bûntette (1931. évi XVI. tc. 61. §, 1939. évi II. tc. 208. §); valamint a vízáradás színhelyén vagy közelében elkövetett lopás bûntette.
A 7200/1946. Kormányrendelet azokkal szemben írta elõ a rögtönítélõ eljárást, akik a jogszabályi rendelkezések megszegésével vagy kijátszásával állítottak elõ, szereztek be, tartottak, adtak át másnak vagy hoztak forgalomba lõfegyvert vagy lõszert, illetve akik bejelentési vagy beszolgáltatási kötelezettségüknek nem tettek eleget [7150/1946. ME. számú rendelet 2. § (1) bek.].

Az 1948. szeptember 29. napján kihirdetett és hatályba lépett 9700/1948. kormányrendelet viszont az addigiakhoz képest korlátozta a statáriális eljárások körét. Ugyanis egyrészt hatályon kívül helyezte a 23.700/1946. ME. számú rendeletet, így az ott elrendelt bûntettekre a rögtönbíráskodás többé nem volt alkalmazható, másrészt megszüntette a statáriumot a dolog elleni erõszakkal elkövetett (betöréses) lopás minden, addig ilyen eljárás alá tartozó – a 9600/1945. ME. számú rendeletben meghatározott – esetére is.

A rögtönbíráskodás a tényleges ítélkezésben tehát 1945 és 1951 között létezett, 1953-ban „hivatalosan” is megszüntették, de az 56’-os, forradalmi események hatására 1956 és 1957 között még egyszer visszaállították. Azóta a statáriális eljárás – remélhetõleg örökre – eltûnt a magyar jogrendszerbõl.

A „halálra szóló” népbírósági ítéletek végrehajtásáról


Az 1945 és 1950 között mûködõ magyar népbíróságok halálos ítéleteinek a végrehajtása mindenben megfelelt a korszak más államai büntetés-végrehajtási rendszerének és módszereinek. A 20. századra eltûntek Európából az elrettentõ halálbüntetés-végrehajtási módok, bár még 1907-bõl is van feljegyzés arról, hogy Havasalföldön és Moldvában karóba húzással büntette a román királyi törvénykezés az ott kitört parasztfelkelés vezetõit. Az Nbr. és az Nbr.nov a népbíróságok ítélkezésében a legsúlyosabb kiszabható fõbüntetésként jelölte meg a halálbüntetést, amit vagy kötéllel, vagypedig golyó által kellett végrehajtani. A két végrehajtási „módozat” kiszabása közötti különbséget elsõsorban a cselekmény súlya és a bûnösség foka határozta meg. Golyó általi halálbüntetés-végrehajtást általában abban az esetben rendelt el az eljáró népbíróság, ha valamely nagyon csekély, de mégis érzékelhetõ, enyhítõ körülmény fennállott a háborús vagy népellenes bûncselekmény elkövetésével vádolt személy bûnelkövetõi magatartásában. Azonban a kegyelem megadására jogosult Nemzeti Fõtanács, majd késõbb a köztársasági elnök is megváltoztathatta a kivégzés módját – mintegy kegyelembõl – az enyhébbnek tekinthetõ, azaz golyó által történõ „irányba”, mint ahogy történt ez például Bárdossy László volt miniszterelnök esetében. A különbség mind erkölcsi, mind pedig fizikai értelemben is jelentõs volt. Ugyanis a történelem folyamán, kötél által általában a közönséges bûnözõket volt szokás kivégezni, míg a golyó általi halál még egy katona számára is dicsõséges lehetett. De fizikai értelemben véve is jelentõs volt a különbség, hiszen a kivégzõosztag puskái azonnali halált, míg a hóhér kötele rendszerint nem kis szenvedést jelentett a halálraítéltnek. A golyó általi halálra ítéltet a kivégzése napján – amire a háború utáni idõszakban általában még a kora délutáni órákban került sor – elõállították a börtönudvarra, Budapesten ez rendre a Markó utcában történt meg. Itt már várta az elítéltet a kirendelt – a legtöbb esetben a halálos ítéletet meghozó népbíróság tanácsvezetõje – bíró, a vádat képviselõ népügyész, valamint a „nyilvánosság”. Ugyanis, az Nbr.nov 1. §-a szerint „a halálbüntetést kötél vagy golyó által, zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül kell végrehajtani”. Ez a gyakorlatban, fõként az elsõ években, a háborús fõbûnösök ítélet-végrehajtása esetében egészen odáig fajult, hogy a beléptetésre és a rend fenntartására több rendõrszázadot kellett a helyszínre vezényelni, míg a Budapesti Népügyészség pedig belépõjegyeket volt kénytelen kibocsátani. Csak a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló 1947. évi XXXIV. törvény (T.) írta elõ konkrétan azt, hogy a halálbüntetést elsõdlegesen kötél által, ha pedig a kötél általi végrehajtás akadályokba ütközik, golyó által kell végrehajtani, vagyis a kivégzés két megengedett módja közül a népügyész tetszõleges indítványozási, valamint a népbírósági tanács tetszõleges választási lehetõségét korlátozta, és az akasztás metódusának primátusát mondta ki. A kivégzésrõl pedig kizárta a nyilvánosságot, bár azt lehetõvé tette, hogy a Népügyészség bármely felnõtt személynek, konkrétan megnevezett és igazolt okból, engedélyezze a kivégzésnél való jelenlétet. A golyó által kivégzendõ elítéltet az elsõ hónapokban még csak a börtön fala elé embermagasságban felhalmozott homokzsákok elé állították, késõbb viszont már – a mellkasánál fogva – egy oszlophoz kötözték, majd a szemét bekötötték, kivéve akkor, ha az elítélt azt nem engedte. Négytagú – általában a foglárokból álló – kivégzõosztag sorakozott fel ekkor az elítélttel szemben, attól mintegy 2 méterre, majd parancsra sortüzet lõttek a halálraítélt mellkasára, így a halál a legtöbb esetben azonnal beállt. Ha nem, akkor a tüzet vezénylõ börtönparancsnok pisztolyával adta meg a „kegyelemlövést”, mint például Bárdossy esetében is, aki, a sortûz elõtt elkiáltotta magát: „Isten mentse meg az országot ezektõl!” Némileg különbözött a most ismertetettõl a kötél általi ítélet-végrehajtás. Magyarországon nem akasztófát, hanem bitófát használtak a kivégzésekhez. A különbség abban állt, hogy az akasztófa esetében egy emelvényre kísérték az elítéltet, ahol egy akasztófához rögzített kötél hurkát tették a nyakába, majd a hóhér egy kar megrántásával megnyitotta a halálraítélt lába alatt lévõ csapóajtót, aki mintegy méteres zuhanást követõen kitörte a nyakát. A bitófás kivégzésnél viszont nem a gravitáció, hanem a hóhér volt az, aki ezt a „feladatot” elvégezte. Az 1940-es évek második felében – a mai fogalmaink szerint – igazi „celebnek” számított Bogár János állami ítéletvégrehajtó, aki állandó résztvevõje lett a háborús fõbûnösök utolsó perceinek. A Markó utcai börtönudvarra elõállított halálraítéltnek a kiküldött bíró felolvasta az ítéletet, valamint – ha volt ilyen – a kegyelmi kérvénye elutasítását, majd pedig az elítéltet az ítélet végrehajtása céljából a népügyésznek átadta, aki pedig az elítéltet az ítéletvégrehajtónak adta át, azzal a felszólítással, hogy az teljesítse kötelességét. Ekkor a hóhér és segédei a kivégzést megkezdték. Elõször elöl összekötözték az elítélt kezét, majd a mintegy 2,5 – 3 méter magas, öles bitófához vezették. Egy lépcsõs dobogóra léptették fel, majd a segédek összekötözték a lábait a boka magasságában. Ekkor a hóhér egy, a bitófának támasztott létrán felmászott annak tetejébe, majd egy nagyjából egy méter hosszú, mindkét végén kis hurokkal rendelkezõ, ujjnyi vastag kötelet vetett az eközben a dobogón, immár a bitófának háttal álló elítélt nyakába. A kötél egyik végén lévõ kis hurkot a másikon átvezette, szorosra húzta a kötelet a kivégzendõ nyakán, majd jelzett a kétoldalt álló segédeknek, akik erre az elítéltet a lábainál fogva megemelték. A hóhér ekkor a kötél szabad végén lévõ hurkot beleakasztotta a bitófa tetejéhez rögzített vaskampóba, miközben az egyik segéd tartotta az elítéltet, míg a másik a dobogót a bitófa tövébõl eltolta. A hóhér újabb jelzésére az elítéltet tartó segédek elengedték a halálraítéltet, majd teljes erejükbõl lefelé kezdték húzni az immár akasztott embert, aki erre rögtön fuldokolni kezdett. A test megfeszült, majd a létrán, az elítélt feje fölött álló hóhér a kötél meg-, illetve a fej oldalra rántásával kitörte a halálraítélt nyakát. A bitófán lógó kivégzett lábait a bitóhoz kötözték, majd a fejét egy zsák- vagy rongydarabbal letakarták, ingét pedig szétnyitották, hogy az orvos megvizsgálhassa, vannak-e még életjelek. Ezután a népügyésznek jelentették az ítélet végrehajtásának a befejezését. A kiküldött bíró ekkor felszólította a jelen lévõ orvosokat, hogy a halál beálltáról gyõzõdjenek meg. Az orvosok vizsgálata és jelentése után az ítélet végrehajtásánál hivatalból jelenlévõk fél órára visszavonultak, majd ennek eltelte után a kivégzés színhelyén ismét megjelentek és a kiküldött bíró felhívására az elítéltet újra megvizsgálták. Miután az orvosok jelentették, hogy az elítélt meghalt, a kiküldött bíró az ítélet végrehajtási eljárást befejezettnek nyilvánította, a kivégzettet a bitófáról leemelték, a „nyilvánosságot” pedig a börtönudvar elhagyására szólították fel. Érdekességként említem meg, hogy az elsõ néptörvényszéki halálos ítéleteket az Oktogonon hajtották végre, 1945. február 4. napján, miközben Buda még ostrom alatt állott. Itt jobb híján a két elítélt, 124 rendbeli gyilkosságban bûnösnek kimondott keretlegényt, Rotyits Pétert és Szivós Sándort egy lámpavasra akasztották, amirõl a népbírósági tanács elnöke, a neves színmûvész testvére, dr. Major Ákos emígy írt: „Elsõnek Szivós Sándor került a lámpavasra (…) az elítéltet székre állítottuk, azután az egyik õr kirántotta alóla a széket, a zsineg azonban elszakadt. Össze kellett csomózni, és Szivóst visszasegíteni a helyére. A második kísérlet sikerült… A végrehajtás után a teret megtöltõ felszabadult tömeg megéljenezte az újfajta igazságszolgáltatást, azután botokkal, ernyõkkel nekiesett a lámpavason himbálódzó hulláknak, és ütlegelni kezdte azokat. Amikor ez ellen hivatalos minõségemben tiltakoztam, leverték a fejemrõl a kalapot. Kivergõdtem a tömegbõl. A németek a várból felfedezték a tömegcélpontot, és lõni kezdték a teret. Hamarosan csak a két hulla maradt az Oktogonon.”

A Rákosi-féle terror évei alatt alakult ki aztán a bitófás kivégzés késõbbi mikéntje, éppen a politikai okokból halálra ítéltek kivégzésénél. Akkoriban az elítéltet egy körülbelül 3 méter magas, általában combvastagságú facölöphöz vezették, aminek a lábához egy kétlépcsõs zsámolyt helyeztek. Az elítélt száját általában kipeckelték, kezét elöl összekötözték, majd a halálos ítélet felolvasása után a hóhér két segédje felléptette a zsámolyra. Lábait összekötözték, a csuklóit összehurkoló, szorosra húzott kötelet pedig egy, az oszlop lábához rögzített csigán átvezetett másik kötélhez rögzítették, miközben a hóhér az oszlophoz támasztott létrán felmászva az áldozata mögé került. A hóhér a bitófa tetejébõl kiálló vaskampóba akasztott kötélhurkot az elítélt nyakába vetette és szorosra húzta. Ekkor az egyik segéd megfeszítette a halálra ítélt csuklójához rögzített hosszú kötelet a csiga segítségével, míg a másik segéd kirántotta a lába alól a zsámolyt. Az így, az összekötözött csuklójánál fogva oldalra és lefelé kifeszített, már a hurkon lógó és fuldokló áldozatnak aztán a hóhér törte ki a nyakát, méghozzá a fej erõs oldalra rántásával. A forradalmárainkat ehhez képest úgy ölték meg, hogy a csigát és a kivégzettnek a keze által történõ megfeszítését némely esetben elhagyták, helyette pedig az elítélt lábait általában a boka vagy a térd fölött összekötözték, majd így, ezzel a kötéllel – a zsámoly kirántása után – húzták a testet lefelé és oldalra, míg a hóhér elvégezte a feladatát. Több feljegyzés is van arról, hogy a hóhér nem minden esetben tudta kitörni úgy az áldozata nyakát, hogy az azonnal meghaljon, bizony jó néhány 56-os szabadságharcos szenvedett még percekig, míg aztán érte jött az ekkor már kegyes halál.

A Kádár-rendszerben alakult ki aztán a kivégzések rendszerváltásig tartó,”végleges” változata. Az elítélt kezeit a hóhér elõl összekötözte a kegyelmi kérvényének elutasításáról szóló elnöki tanácsi döntés felolvasása után. A két hóhérsegéd felléptette a lépcsõs zsámolyra, miközben egy vastag kötél hurkába kellett belelépnie a zsámoly tetején. Háttal fordították a bitófának, azt a kötélhurkot pedig, amelybe belelépett, közvetlenül a térdei fölött szorosra húzták, amitõl az elítélt kissé meggörnyedt. Ekkor a hóhér, aki eközben a bitófához támasztott létrán felmászott az elítélt háta mögé, a nagyjából egy méter hosszú, mindkét végén kis hurokkal rendelkezõ, ujjnyi vastag kötelet átvetette az elítélt nyakán. A kötél egyik végén lévõ kis hurkot a másikon átvezette, szorosra húzta a kötelet a kivégzendõ nyakán, majd – általában egy pisszenéssel – jelzett a segédeknek, akik közül az egyik az elítéltet combjánál fogva megemelte, míg a hóhér a nyakára hurkolt kötéllel felfelé húzta, hogy a hurok felsõ, szabad végét a bitófa tetejébõl kiálló vaskampóba beakaszthassa. A másik segéd eközben a zsámolyt tolta ki a halálraítélt alól. Amint a hóhér a kampóba beleakasztotta a kötelet, ismét jelzett a segédeknek, akik az elítéltet elengedték, majd a bitófa alján lévõ csigába illesztették azt a kötelet, amivel a halálraítélt lábait a térd fölött összekötözték. Ennek a segítségével húzták a testet lefelé és oldalra. A kötél az elítélt nyakába vágott, és fuldokolni kezdett, miközben az egész teste megfeszült. A hóhér ekkor fordította erõteljesen oldalra a fejet, és törte ki az elítélt nyakát tulajdonképpen. A gerincvelõ elszakadt, és a halálraítélt kiszenvedett. A fejét egy zsákkal letakarták, az orvosok megvizsgálták, majd még egy félórányit a bitófán hagyták lógni. Az újabb orvosi vizsgálat után lehetett aztán levenni a holttestet a bitóról.
Az udvaron rendszerint állt egy teherautó is készenlétben, hogy ha a kivégzendõ esetleg õrjöngeni vagy kiabálni kezdene, akkor a motort bekapcsolhassák, és azt „túráztatva rejtsék el” a halálraítélt kiáltásait.

Magyarországon az utolsó akasztás 1988 júliusában történt a Budapesti Fegyház és Börtön akasztóudvarán.

Köszönettel a Tisztelt Olvasónak a kitüntetõ figyelemért
 

Dr. Papp Attila



2012-10-22 15:14:00


További hírek:


JEGYZET ROVAT >>>
FRISS HÍREK
05:10 - Emlékül