Ma 2017. október 20. péntek,    
Vendel napja van.    
Látogatók száma : 34219329    






















































Honlapkeszites

Vári Éva kanizsai búcsúja a színpadtól

Titánia, a tündérkirálynő; Eliza Doolittle és Sarah Bernhardt – csak néhány ikonikus szerep Vári Éva repertoárjából. A Kossuth- és Jászai-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja március végén jelentette be, hogy – egyelőre – abbahagyja színészi pályafutását. Szülővárosa, Nagykanizsa közönségétől a Rose című monodrámával búcsúzott el.


– Martin Sherman 1999-es színművének főszereplője egy Ukrajnában született, zsidó származású asszony. A történet szerint Rose süvét ül – a zsidó hagyományoknak megfelelően gyászol –, s közben az életéről mesél. Bő másfél órás, 36 oldalnyi monológ vár Önre, hogyan telnek az előadás előtti utolsó percek?

– Sok-sok izgalommal. Már önmagában az is elég fárasztó, ha egyhuzamban ennyit kell beszélni, de ez a történet nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is megterhelő. Civil lélekkel egyszerűen nem lehet elmondani. Utoljára áprilisban játszottam ezt a szerepet, utána egész nyáron lázban tartott a gondolat, hogy a darabot még egyszer, Nagykanizsán is elő kell adnom.

– A mostani díszlet nagyon egyszerű, egyetlen padból áll, ezzel szemben az előadás eredeti változatában Rose szobája volt a helyszín. A darabot látva az ember akaratlanul is elgondolkodik azon, mennyi dráma szorulhat négy fal közé, amiről a szomszédok mit sem sejtenek.

– Rose sok mindenen ment keresztül. A történet szerint nyolcvan éves, tehát a két világháború között született - az ő élete majdnem teljesen lefedi a 20. századot. Sok öröm és sok gyötrelem jutott neki, de az a fajta ember, aki minden áron élni akar. Ez az élni akarás pedig arra tanít, hogy mindig előre kell tekinteni, és a rosszat hátra hagyni – ehhez persze azért nem árt némi empátia és humorérzék.

– Egyszer, egy Önről készült portréfilmben azt mondta, nem lehet a körülményekre fogni, kinek hogyan alakul az élete. Mi a helyzet Rose-zal, akinek a sorsát megpecsételi a származása és a zsidóüldözés?

– Ha a történelem felől közelítjük meg a kérdést, minden súlyos körülménynek számít. Hol háborúk, hol személyes tragédiák kavarják fel az ember életét. Pedig alapvetően nem kellene sok a boldogsághoz: együtt lenni a családdal, nagyokat sétálni, csokoládétortát enni – de a történelem mindig közbeszól, sokszor olyan döntésekkel, amiket a fejünk felett hoznak meg. Nagyon sok erő és élni akarás kell ahhoz, hogy ezeket a viharokat átvészeljük.

– Egy monodráma, a jellegéből adódóan, talán az átlagosnál több színészi szabadságnak enged teret. A Rose-t 2002-ben mutatta be a Budapesti Kamaraszínház, a címszerepet akkor is Ön alakította. Az eltelt időben mennyit változott a főhős?

– Ahogy az élet alakítja, formálja a színészt, úgy vele együtt változik a szerepe is – ehhez nem kell, hogy évek teljenek el, már hónapról hónapra is adódhatnak eltérések, persze, a színdarab kötöttsége mellett. Sok múlt azon is, milyen testi-lelki állapotban voltam az előadás napján, de azt mindig szem előtt tartottam, hogy a szerepemet teljes átéléssel játsszam, hogy a darab lényege ne változzon.

– A kanizsai előadás azért is különleges, mert ezzel búcsúzik az itteni közönségtől. Milyen tervei vannak a következő időszakra?

– Először is szeretném kialudni magam, utána pedig minél többet utazni. Úgy érzem, az élet eddig csak elszaladt mellettem: 18 éves korom óta a színpadon vagyok, 59 éve folyamatosan játszom. Szóval az idén elhatároztam, hogy abbahagyom a színészetet – persze soha nem szabad azt mondani, hogy soha. Ki tudja, egy év vagy akár pár hónap múlva mit fogok a gondolni? A pályatársak azt mondják, úgysem bírom majd sokáig a színpad nélkül – ha így lesz, akkor visszatérek, de most egyelőre úgy érzem, meg kell állnom. Pihenésre van szükségem, és arra, hogy új impulzusok érjenek. A pályámat illetően nincs hiányérzet bennem: csodás szerepekben teljesedhettem ki, mindenféle műfajban.

– Valahányszor Nagykanizsán lépett fel, mindig hangsúlyozta, szívesen tér ide vissza. Milyen emlékeket őriz a szülővárosáról?

– Amikor ide jövök, mindig jobban dobog a szívem, de az is igaz, hogy szinte alig ismerek rá a városra, olyan sokat változott! Például a Kórház utcai szülőház ma már nincs is meg. Ha az újságban vagy a tévében Kanizsáról van szó, mindig odafigyelek, mert – bár 18 éves koromban Kaposvárra költöztem – még mindig kötődöm a gyerekkorom és a diákéveim színhelyéhez.

– Sokan tudják Önről, mennyire szeret olvasni. Egyszer azt nyilatkozta, a színészi pálya előtt még azt is fontolgatta, hogy könyvtáros lesz, mert falta a könyveket. Mit olvasott utoljára?

– Mostanában Ljudmila Ulickaja könyveit szeretem. Ami eddig megjelent tőle magyarul, azt én mind olvastam, úgyhogy másoknak is bátran ajánlom.

Nemes Dóra



2017-09-23 12:36:00


További hírek:
A balatoni személyhajózás és a komp forgalma is nőtt
Indul a Filmklub
Egy gyújtogatót és egy verekedő bandát is bíróság elé állítanak holnap
Szabadidősport: a hangulatra sem lehetett panasz
Workania: a legrosszabbul fizetett ágazatokban nőttek a legjobban a bérek


KULTÚRA ROVAT >>>
FRISS HÍREK
05:10 - Emlékül

A nap vicce



állás Nagykanizsa, munka Nagykanizsa, Jooble
jooble