Ma 2019. február 23. szombat,    
Alfréd napja van.    
Látogatók száma : 39992110    




















































Honlapkeszites

Dr. Papp Attila: A lapátos hadsereg…

70 évvel ezelőtt, 1943 márciusában a tönkrevert 2. magyar hadsereg maradékával együtt hazaérkezett a „lapátos hadsereg”, azaz a munkaszolgálatra kötelezett magyarok – szó szerint – néhány túlélője is. Jelen tanulmányomban csak egy felületes, laikusoknak is jól „emészthető” betekintést próbálok nyújtani a „muszosok” kálváriájába, és ismertetni kívánom az ellenük elkövetett számtalan bűntett felelőseinek első népbírósági perét is. A főkolomposok elszámoltatásáról a következő tanulmányomban kívánok majd beszámolni.


BALJÓS ÁRNYAK…

A honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk nagyobb horderejű volt, mint először azt látszani engedte. Így nyilatkozott erről 1945. október 31. napján, a dr. Bárdossy László ellen folyó népbírósági per 3. tárgyalási napján dr. Rassay Károly, akkor már, mint nyugállományú államtitkár, ügyvéd, aki aktív ellenzéki politikus volt Bárdossy miniszterelnöksége idején: „Az a közvélemény, amelyről én beszélek, annak nem volt módja arra, hogy valamit elsöpörjön. Az ország gúzsba lett kötve. (…) Hiszen az 1939: II. tc., a honvédelmi törvénycikk az, ahol elbukott ennek az országnak a teljes szabadsága. (…) Amikor elfogadta a parlament azt, hogy polgári egyének felett is katonai bíróság dönthessen, és olyan bűncselekményeket állapított meg, amely minden szabad megnyilatkozást lehetetlenné tesz, akkor ebben az országban, különösen háború alatt, igazi közvéleményről beszélni nem lehet.” (Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság előtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991. 173. o.)
Az 1939. évi II. törvénycikk a „A honvédelemről” címet viselte és 235 § alkotta. A törvénycikk részletesen szabályozta a honvédelemmel, sorozással, leventékkel, munkaszolgálattal stb. összefüggő kérdéseket. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1938. december 7. napján terjesztette a Képviselőház elé a törvényjavaslatot, melynek indoklása leszögezte: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy háború vagy háborús veszély esetén az ország valamennyi polgára mind személyes szolgálatával, mind vagyonával kötelezően résztvegyen a haza védelmében.” Erre az alapelvre támaszkodva kért és kapott a kormány szinte példátlan mértékű felhatalmazást a 141. § -ban, amely kimondta, hogy „háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély esetén” a kormány – kivételes hatalom alapján – „a fennálló törvényektől eltérő rendelkezéseket állapíthat meg.”

Elöljáróban – a Horthy-rendszer világáról – egynehány adalékot engedjen meg a Tisztelt Olvasó nekem.
Fontos megemlíteni a „numerus clausus”-t, vagyis az 1920. évi XXV. törvénycikket, amely az egyetemekre, jogakadémiákra való bejutást, beiskolázást összhangba kívánta hozni az „egyes népfajok” össznépességen belüli arányával. Vagyis itt másfél évtizeddel a nürnbergi zsidóellenes törvények előtt beszélhetünk egy magyar zsidóellenes törvényről! E törvénnyel a keresztény középrétegek gyermekeinek továbbtanulási esélyeit akarták javítani a zsidó származású ifjúság rovására. De mivel a tehetősebb zsidó családoknak természetesen módjukban állt a gyermekeiket külföldre küldeni, és ott taníttatni, ezért a numerus clausus igazából a zsidó népesség szegényebb rétegeit sújtotta. A törvény hatására az ország lakosságán belül mintegy 5% -os arányt kitevő zsidóság gyermekeinek aránya az 1918 előtti 30-35% -ról, 8-11% -ra csökkent a húszas évek első felében.
A numerus clausus (Numerus Clausus = zárt szám) törvény egyik szellemi atyja Prohászka Ottokár volt. Európa első faji, náci szellemű törvényével, az 1920. évi XXV. törvénycikkel, a hírhedt numerus clausussal hazánk dicsekedhet, melynek alapján tehát a ’magyarországi nemzetiségek és népfajok’ tagjai csak statisztikailag kimutatható létszámuk arányában vehettek részt a felsőoktatásban. E jogszabályt pedig Horthy Miklós kormányzása alatt, Teleki Pál miniszterelnöksége idején hozták. „Ez a törvény elsőnek ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvén” – állapítja meg a holokauszt kutatója, Schmidt Mária.
Dr. Fenesi Ferenc népügyésznek a dr. Bárdossy László ellen folyó népbírósági büntetőperben elmondott vádbeszédében ez a tény, ez a törvény is felemlegetésre került, amikoris a népügyész a Horthy korszak elejét, a szegedi gondolatot a világfasizmus előfutárának nevezte (Pritz Pál: i. m. 198. o.) A törvény faji jellegét tekintve Fenesi gondolatmenete, ha túlzásokat észre is vehetünk benne, némileg mindenképpen megalapozottnak tekinthető.

A most elmondottakhoz hasonlóan voltak szégyenteljesek a szidó honfitársainkat szó szerint is megbélyegző „zsidótörvények”, valamint az 1939. évi IV. illetve az 1942. évi XVI. törvénycikkek is, amelyek alapján pedig az ún. zsidóbirtokok először nyilvántartásba, majd pedig állami tulajdonba kerültek.
Illyés Gyulának a Puszták népe című műve is megpróbált betekintést nyújtani Horthy Magyarországába. Babits Mihály ezt írja a könyv hátlapján olvasható ajánlóban: „Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjából azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népének is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék, egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele van számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem. Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez költő kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az, hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent. A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve.” (Illyés Gyula: Puszták népe. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest 1991. A mű először 1936-ban jelent meg.)
„S most Illyés Gyula (ismét) arra eszméltet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sőt majdnem rabszolga. Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke volt, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadhatott, vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje, ahol megvethetné lábát, teljesen ki van szolgáltatva, a lázadás lehetetlen és szökni hova szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé, akit nem is lát soha.” — írja még Babits, 1936-ban. Azonban a Horthy-féle korszakról nemcsak az mondható el, hogy sok baloldali, szocialista, kommunista vagy bolsevista meggyőződésű – lelkületű ember életét és szabadságát vette el, de elvette a gondolat szabadságát, elvette a mai napig az egyik legnagyobb hatással bíró gondolatközlő eszköz, a könyv szabadságát is. 1919. szeptember 20. napján a magyar fehérterror különítményesei közzétették „a közrendet és közbiztonságot veszélyeztető sajtótermékek beszolgáltatásáról” szóló rendeletet. Ekkor több bolsevista, kommunista és anarchista szerző – egyébként gyakran értékes – írásai mellett pótolhatatlan kordokumentumokat, valamint tudományos és szépirodalmi műveket is megsemmisítésre ítéltek. 3 év múlva Olaszországban lobbant lángra a máglya, ahol a Duce hívei melegedtek a fasisztaellenes művek tüzénél. 1933. május 10. napján pedig a világ történelmének legismertebb könyvégetésére került sor az akkor már hitleri Németországban. Joseph Goebbels parancsára 20 ezernél is több könyvet égettek el a nemzetiszocialista diákok az SA és az SS közreműködésével, Németország – egyik – örök szégyeneként. Babits a következő gondolatokat fogalmazta meg nem sokkal az események után. „Az idei magyar könyvnapot kevéssel előzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omar Kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betűnél, s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítő világmegváltását. Ha ennek a betű nem segít, vagy éppen ellene hat: pusztuljon a betű!” A berlini égetés után egyre-másra készültek a különböző tiltó-tiltott indexek, listák. Elsősorban a fajilag nem megfelelő írók műveit írták lajstromba, de készült lista a fajilag nem megfelelő tárgyú munkák szerzőiről is. Olyan kiválóságokról van itt szó, mint Shakespeare, Byron, Chaplin, Walter Scott, Defoe, James Joyce. 1820-ban ezt írta Heinrich Heine: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek.” Igaza lett…

Az 1930-as évek elején, az egész világot megrengető gazdasági világválság időszakában, Európában már csak 3 ország maradt, amelyek nem iktatták törvénybe a napi 8 órás munkaidőt: Albánia, Törökország és Magyarország. A munkáscsaládok kevéske jövedelmük 62 %-át költötték élelmiszerre, ami persze nem jelentett többet, mint a legszükségesebbeket: kenyeret, zsírt, tojást, krumplit, cukrot. Budapesten a munkáslakások 2/3 részében nem volt vezetékes víz és WC, ½ részében pedig még villany sem! A munkások gyermekei általában 4 évig jártak iskolába, esetleg a 6 elemit végezték el. Főként írni, olvasni és számolni tanultak meg, majd a szerencsésebbek tanonciskolába, míg a többség a gyárakba és a földekre kényszerült, dolgozni. Egy korabeli leírásban hű képet festettek az átlagos magyar munkás életszínvonaláról, életmódjáról: „A háztömb legtöbb lakója soha nem volt színházban. Egy harmincöt éves munkásasszony, aki ötvennek látszik, és tizennégy éves kora óta dolgozik, még nem ismeri a hangosfilmet. Rádió alig van a háztömbben. A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, a színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú házak lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak.” (Képes Történelem: Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend. A magyar munkásmozgalom története, 1918 – 1978. Írták Filyó Mihály, Kende János, Sipos Péter és Blaskovits János. A sorozatszerkesztő F. Kemény Márta volt. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1980. 61. o.)
Néhány gondolat a magyar könyvmegsemmisítésekről. Egy évtizeddel a nácik nagy könyvégetése után, Magyarországot is elérte ez a fajta – akkor már hivatalossá tett – barbarizmus (is). 1944-ben két jegyzékben, 243 magyar és 45 külföldi író művét küldték a „halálba” – a zúzómalmokba. A zsidó ember után a zsidó könyv, a zsidó gondolat, illetve a másként gondolkodók, a baloldaliak gondolatai is pusztulásra, halálra ítéltettek. A könyvmegsemmisítéseket a 10.800/1944. Me. rendeletben (aláírója Sztójay Döme), majd pedig a 11.300/1944. Me. rendeletben (aláírója Kolosváry-Borcsa Mihály) határozta el a horthysta vezetés. Kolosváry-Borcsa saját lapja, az uszító hangvételű „Függetlenség” 1944 júniusában adta hírül, hogy az Első Magyar Kartonlemezgyár budapesti telephelyén lesz az első ünnepélyes könyvmegsemmisítés. Kolosváry-Borcsa dobta be az első, halálra ítélt könyvet a zúzógépbe. A „Harc” című lap egyik száma is nagy fotóval jelentkezett, alatta: „Kolosváry-Borcsa Mihály bedobja a papírzúzóba Kiss József zsidó író könyvét” főcímmel. Az elpusztításra ítélt művek külföldi szerzői a teljesség igénye nélkül: Marx Károly, Ehrenburg, Feuchtwanger, Freud, Kisch, Maurois, Salten, Werfel, Stefan Zweig, Döblin, Heine, Proust. A hallgatásra ítélt magyar szerzők között ott volt a „Nyugat nemzedékének” elsőként szót adó, a nagyváradi Holnap-antológiát szerkesztő Antal Sándor, aztán Ady barátja, Bíró Lajos, továbbá Füst Milán, Gábor Andor, Hatvany Lajos, Lukács György, Molnár Ferenc, Osvát Ernő, Kiss József, Somlyó Zoltán, Szomory Dezső, Zsolt Béla, Aszlányi Károly, Déry Tibor, Emőd Tamás, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Pap Károly, Radnóti Miklós, Vámbéry Rusztem, Zelk Zoltán és még sok más, kiváló magyar író. (Gárdos Miklós: Nemzetvesztők. Magyar háborús bűnösök a népbíróság előtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 189 – 191. o.)

„Számontarthatják mit telefonoztam, S mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam, S azt is, ki érti meg. És nem sejthetem mikor lesz elég ok, Előkotorni azt a kartotékot, Mely jogomat sérti meg.” József Attilának, a Horthy-rendszert mindvégig jellemző, jog- és létbizonytalanság félelmi légkörét jól illusztráló gondolatait idézi ~ Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 437. o.

„…életem emlékei közt két férfi lóg két durva bitón és apró hajakkal sodrott kötél foszlik a súlyuk alatt. S mint hegyi fák ágaiból hajnalra kicsúszik az új ág, úgy belőlem is vadgalambhangu versekben csúszik ki érettük a sírás. (Tört elégia)” (Képes Történelem: i. m. 72. o.)

Radnóti Miklós emlékezett így Sallai Imrére és Fürst Sándorra. 1931. szeptember 20-án, a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék elnöke kihirdette a rögtönbíráskodást a pár nappal azelőtt, szeptember 12 (13)-án történt biatorbágyi vasúti merénylet után. A kommunistákra terelt gyanú, mint ismeretes, alaptalan volt, de Horthyék számára egyszersmind „eredményes”, mert az 1932. június 15-én, a Kommunisták Magyarországi Pártja budapesti pártirodáján elfogott Sallai Imrét (magántisztviselő, kommunista) és Fürst Sándort (tisztviselő, kommunista, 1929-től a KMP titkárságának tagja) statáriális bíróság elé állíthatták, és 1932. július 29. napján ki is végezték őket. A Budapesti Büntetőtörvényszék, mint rögtönítélő bíróság a B.XXXV. 8593/1932/3. számú ítéletével az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló bűntett elkövetésében mondta ki Sallaiékat bűnösnek. Velük együtt fogták el Karikás Frigyest és Kilián Györgyöt is, ők azonban megmenekültek a bitótól, betudható ez a heves nemzetközi felháborodásnak (Kilián később lengyel földön halt hősi halált 1944 őszén, mint a fasiszták ellen küzdő egyik ejtőernyős magyar partizánegység vezetője). A statáriális tárgyalás napján, 1932. július 29-én dr. Töreky Géza tanácselnök nem sokat fáradozott még az előírt formalitások betartásán sem. A vádlottaknak megtiltotta, hogy előzetesen – a tárgyalás előtt – beszéljenek védőikkel, a védőknek pedig azt, hogy előzetesen betekinthessenek az iratokba. Délután két óra előtt néhány perccel dr. Töreky már ítéletet is hirdetett, a két vádlottat kötél általi halálra ítélte. A védők által benyújtott kegyelmi kérelmet elutasították, és a halálos ítéleteket délután 5 órára már végre is hajtották. A Horthy-féle hatalom megelégedve vette tudomásul, hogy ezt a régóta nem használt intézményt – a statáriális, másnéven rögtönbíráskodást – most egyszeriben eredményesen lehetett bevetni a kommunisták ellen. A merénylő személye, Matuska Szilveszter kevésbé volt már érdekes a regnáló hatalom számára.
Az ítélőbírák közül a háború után többen a népbíróság elé kerültek, úgymint dr. Méhes Ignác kúriai bíró, dr. Krayzell Miklós, dr. Paulay Gyula vagy dr. Pálffy Elek. A Sallai – Fürst ügyben a vádat képviselő dr. Széchy István főügyészhelyettes is a Budapesti Népbíróság elé került. De 1948-ban 8 évi fegyházbüntetésre ítélték a Sallai – Fürst per idején hivatalban volt igazságügyminisztert, dr. Zsitvay Tibort is.
Aztán tovább tágította e fajta rögtönbíráskodás körét a honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. is. Az így sterilizált eljárási jog a második világégés előtt már tág lehetőségeket biztosított a bírói önkénynek, és megszüntette a személyes szabadságnak az 1896. évi XXXIII. törvénycikkben – az akkor hatályos büntető perrendtartásban – körülírt formális biztosítékait is. (Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Második, bővített kiadás. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. Zalaegerszeg, 1996. 250. o.)
Ekkortájt a statáriális eljárás lefolytatásának módját a 8020/1939. M. E. sz. rendelet szabályozta. Ennek 13. §-a például emígy rendelkezett: a „tettestársak és bűnrészesek kipuhatolását is szem előtt kell ugyan tartani, de emiatt a vádlottak ellen az ítélet meghozását elhalasztani nem szabad.” Annyit fontos ide még megemlíteni, hogy a rögtönítélő bíróság az ügyész indítványához kötve ugyan nem volt, de vádelejtés esetében mégis megszüntető határozatot kellett hoznia.
Az 1939. évi II. tc. az imént elmondottakon kívül pedig felhatalmazást adott a kormánynak statárium hirdetésére a „civil” büntetőbíráskodás körében is. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhetett el bármely bűntettre, akár civilek felett is, „ha az ország épségének vagy belső rendjének megóvása végett elrettentő példaadás szükséges.” (1939: II. tc. 221.§)

Itt jegyezném meg, hogy a mauthauseni koncentrációs táborból rögtön a háború befejezése után – Péter Gábor által – hazahozott dr. Domokos József, a későbbi legfőbb államügyész egy nagyon alapos és tudományos, tényekkel alátámasztott tanulmányban bizonyította be, hogy a Horthy-féle Magyarország kormányainak a rögtönbíráskodás kihirdetésére hatályos parlamenti felhatalmazásuk nem volt, így az ennek ellenére meghozott statáriális halálos ítéletek és kivégzések emberek törvénytelen kivégzésének minősülnek, és mint ilyenek – éppen ezért – a népbíróság (népbíráskodás) hatásköri – illetékességi körébe vonhatók. Ezen az alapon folytatták le a háború után például a Sallai – Fürst ügyben eljáró (ítélkező) bírák ellen a népbírósági büntetőeljárást. Dr. Domokos tanulmányában az 1923. február 10-i napot jelölte meg, ami után véleménye szerint már nem volt törvényes joga a kormánynak a rögtönbíráskodás meghirdetésére. (Erről bővebben lásd ~ Dr. Domokos József: Kivételes hatalom és rögtönbíráskodás a Horthy-uralom alatt. Budapest, 1946.)
A háború után először dr. Gálfalvy István fővárosi népbírósági büntetőtanácsa kezdte tárgyalni a Sallai – Fürst ügyben résztvevők büntetőügyét, aki a tárgyalást 1945 decemberének közepére tűzte ki (egyébként ugyanekkor kezdte tárgyalni a nyilas kormány igazságügyminiszterének, Budinszky Lászlónak az ügyét is). Érdemi tárgyalást dr. Gálfalvy nem tartott, mindössze elrendelte az 1932-es ügy iratainak a beszerzését, elutasította a vádlottak szabadlábra helyezés iránti kérelmét, majd – mivel korábban a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéken a vádlottakkal együtt dolgozott – elfogultsági kifogást jelentett be önmaga ellen. Az ügyet a Budapesti Népbíróság XVII-es tanácsára szignálták. A ténylegesen eljáró, új népbírósági tanács a vádlottak közül az ügyészt felmentette, a volt bírák pedig enyhe büntetéseket kaptak, és mindegyik vádlottat szabadlábra helyezte a népbíróság. A népügyész fellebbezése után a Népbíróságok Országos Tanácsa 1946. december 18-án a tárgyalást „bizonytalan időre” elnapolta. Másfél év múlva, 1948. június 15-én dr. Krayzell Miklóst 2 évi, dr. Méhes Ignácot és dr. Paulay Gyulát, valamint dr. Pálffy Eleket 3 év 6 hónapi, míg dr. Zsitvay Tibort pedig 8 évi fegyházbüntetésre ítélték, ekkor már jogerősen.

Horthy országlásának „méltó” és rá jellemző befejezése volt a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlet, 1944. október 15. napján. Az átállás nem sikerült, mert előkészítetlen, szervezetlen volt, az érintettek maguk is tétováztak, a nyilasok viszont cselekedtek. Összességében el kell mondani, hogy a magyar tisztek nem akartak a németek ellen harcolni. Féltek a szovjettől, a kommunistáktól, a tisztikar féltette a jövőjét a Vörös Hadseregtől. A magyar népnek pedig beleszólása – csakúgy, mint Horthy kormányzóságának 25 éve alatt – sajnos semmibe sem volt. Még Horthy kiugrást bejelentő kiáltványa – ami 1944. október 15. napján, délután egy óra körül, a rádióban hangzott el – sem volt más, mint mentegetőzés, a felelősség elhárítása. Idézet Horthy proklamációjából: „Ma már minden józanul gondolkodó ember előtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell, hogy vonják a következményeit, mert amint ezt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely már egy elveszett háborúban szolgalelkűséggel, idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a német birodalom a szövetséget a maga részéről velünk szemben már rég megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar hadseregnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határán túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a német birodalom vezére éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseink folytán tárgyalásra hívott Klessheimbe és ott közölte velem, hogy Magyarországot a német csapatok szállják meg és tiltakozásom dacára ezt foganatosította az alatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult német politikai rendőrség is letartóztatott számos magyar állampolgárt. Közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült…”

Szálasi is kiadott egy proklamációt, helyesebben „hadparancsot” rögtön a hatalom átvétele után, de még szintén 1944. október 15. napján: „Szálasi Ferenc hadparancsa. Hadparancs a fegyveres nemzethez. Nemzetünk ezeréves történelmének válságórájába érkezett. A külső ellenség Hazánk földjén áll, megsemmisítésünkkel fenyeget. Hazánk belső ellensége vele szövetkezett, hogy együttesen mérjék halálos csapásukat Nemzetünk életére. Öncélú érdekcimboraság élősködött eddig Nemzetünk életén. És amikor Nemzetünk saját jóléte és életbiztonsága érdekében a szabadságharc fegyveréhez nyúlt, az érdekcimboraság, amelynek semmi köze nem volt Nemzetünkhöz, mindent elkövetett, hogy e szent harcban elbukjon… Ez a cimboraság volt az, amely rávette a Kormányzót, hogy megszegje a Nemzetnek tett esküjét. Rávette, hogy Nemzetünk élethalálharcának veszélyére, becsületének sérelmére csorbát ejtsen a szövetségi hűségen és a határainkat velünk vérszövetségben védő német fegyvertárssal szemben kötelező bajtársiasságon. …Szabadságharcot vívunk. Követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüggedés nélkül, elszántan és törhetetlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztő, néprontó, aki meggátolja Nemzetünk legteljesebb erőkifejtését, megbontja akarati egységét… Fegyveres Nemzetünk egy lélek, egy test, egy akarat, egy elszántság legyen az egyetlen cél hűséges és becsületes, véres és munkás szolgálatában: a Hungarista Magyar Birodalom kiharcolásában és felépítésében… Hadseregünk a Fegyveres Nemzet acélökle, mellyel összetöri az ellenségnek megsemmisítésünkre beállított akaratát és lehetetlenné teszi, hogy a jövőben velünk szemben és ellenünk felléphessen. …hálás köszönetet mondok Hitler Adolfnak, hogy mint hűséges bajtárs, segítségére van Nemzetünknek az életét eldöntő sorsnapjaiban. Ez a cselekedete újra történelmi bizonyítéka annak, hogy Hitler Adolf a német nép Vezére mindenkor a nacionalista és szocialista Európaközösség minden egyes népének jólétet, életbiztonságát és életösszhangját alakítja ki. A Gondviseléstől rendelt útján, mint a nacionalista és szocialista Európaközösség elhivatott Vezetője, minden időben és minden körülmények között számolhat azzal, hogy Nemzetünk becsületesen és hűségesen fogja teljesíteni kötelességét… Isten áldását kérem Nemzetünk nagy döntésére és előtte álló nagy harcára. Kitartás.” (A dokumentumok forrása volt ~ Frank László: Zöld ár. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1975.)

Horthy másnap, 1944. október 16. napján viszont újabb nyilatkozatát már nem a néphez, hanem „a magyar törvényhozás két háza Nagyméltóságú Elnökéhez” intézte: „A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemről lemondok és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról. Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom.” (Domokos József: „Emlékezz proletár!” Sallai Imre és Fürst Sándor pere. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1962. 486. o.)
A második világháború utáni, „nyugati” irodalomban 1944. október 15. napja úgy szerepelt, mint határkő Magyarország történetében. Én azonban inkább találóbbnak érzem, és éppen ezért osztom Puskás azon gondolatait, miszerint: „Valójában azonban nem történt más, mint hogy az egyik magyar fasiszta tábor, a horthysta, a közelgő számonkéréstől tartva, átengedte helyét egy másik fasiszta csoportosulásnak, amelyet Berlin 1944 utolsó hónapjaiban alkalmasabbnak talált arra, hogy segítségével Magyarországot a háború folytatására késztesse.” (Puskás, A. I.: Magyarország a második világháborúban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 303. o.)
Az viszont biztos, hogy a Szálasi-rezsim fél éves uralmának időszaka mindenképpen „a magyar nép történetének nagy fordulópontja” volt. (Nemes Dezső: Magyarország felszabadulása. MSZMP KB Párttörténeti Intézete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1960. 5. o.)
Talán ezért is értékelt a népbíróság is hasonlóképpen, például dr. Imrédy Béla volt miniszterelnök büntetőperében: „Dr. Imrédy Béla vádlott politikai pályafutása, egyénisége az ország negyedszázados történelmének ismerete és áttekintése nélkül nem ítélhető meg. Ellenforradalomban fogant ez a pályafutás és ennek az ellenforradalomnak szellemét vitte magával abba a korba is, amikor dönteni kellett a nemzet élete és halála felett.” Lásd ezt a Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945–11 (1945. november 25.) számú ítéletének indokolásában.

GONDOLATOK AZ ELSŐ PERRŐL
„A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a magyar nép, de százával bujkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezű banditái! Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását! Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük! Irtsuk ki Budapest gyilkosait! Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon. Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon írmagja se maradjon a fasizmusnak! Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire! Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország! Magyar Kommunista Párt” (Lásd: A szabadság hajnalán. A Párttörténeti Intézet kiadványa. Kossuth, Budapest 1965. 371. o.)

Először Rákosi Mátyás említette meg és nyilatkozott elismerően a Budapesti Nemzeti Bizottság népbírósági kezdeményezéséről és a felállított Népbíróság ítélkezéséről a debreceni, „Föld, kenyér, szabadság” címen megtartott nyilvános beszédében. Majd ezután az idézett szöveggel a kommunista párt röplapokat és falragaszokat is nyomtatott, politikai, mozgósító célzattal.

„A Népbíróság elnöke a hosszú asztal közepén ül a Zeneakadémia nagytermének a pódiumán. Jobbra-balra tőle bírótársai, a védők, az ügyész, az újságírók és a vádlottak. Szemben vele a koncertterem széksoraiban, fenn az erkélyen és köröskörül a páholyokban a Muray-per közönsége. Ennyi ember között ebben a nagy csoportban ő a főalak. (…) Volt egy mondata a tárgyalás során, ami méltán számot tarthat arra, hogy külön megemlítsük. Arra gondolunk, amikor erélyesen hangsúlyozta a különbséget ’az utca’ és ’a nép’ között. Az utca elragadtatja magát – mondotta –, és felelőtlenül cselekszik. A Nép bírái elé állítja a vádlottakat, a Nép bírákat ad, … és ítélkezik. Ő az igazi népbíró, aki így gondolkodik, így érez, így beszél, ilyen szellemben cselekszik. Major Ákos hangja a Nép hangja… Mikor Major Ákos ítéletet hirdet – szavain keresztül a Nép ítél.” (Szabadság. 1945. március 30. napi szám, 4. o.)

Budapesten 1945. január 29-én vétetett folyamatba az első népbírósági per a Zeneakadémián, ugyanis a Budapesti Rendőrfőkapitányság ezen a napon tette át az első ügyet a megalakuló népbírósághoz (az áttett ügyiratokon Kádár János, a budapesti főkapitány-helyettes kézjegye szerepel).

Maga az érdemi munka azonban már korábban megkezdődött, hiszen „Budapesti Népbíróság Nb. I. 99/1945.” szám alatt az Államrendőrség VI. kerületi kapitányságának „Budapest, 1945. január 27.” keltezéssel, „Major s. k. a népbíróság vezetője” aláírással a következő átirat érkezett: „A Főkapitánysághoz f. hó 26-án intézett azonos ügyiratjelű átiratom kapcsán az idő rövidségére való tekintettel felhívom a ker. kapitányságot, hogy a Muray Lipót és társai bűnügyében a Zeneművészeti Főiskola nagytermében f. hó 28, 29 és 30-án tartandó főtárgyaláson a rend fenntartását megerősített karhatalommal biztosítani szíveskedjék. Megjegyzem, hogy esetleg 1500–2000 hallgató megjelenéséről lehet szó.” (Kossa István: Dunától a Donig. Athenaeum Kiadó, Budapest. 2. kiadás. 307. o. A kötet megjelent a Kossuth könyvkiadó gondozásában is, 1984-ben. Kossa mint szakszervezeti funkcionárius, politikai megbízhatatlansága miatt került be a büntetőszázadba.)
Az első Népbíróság a Tisza Kálmán tér 2 – 7. alatt, a főváros szívében alakult meg és intézte a napi ügymenetet. Párt és szakszervezet, városháza, rendőrség és ingyenkonyha működött itt nagy összevisszaságban. Az elsőként elfogott háborús bűnösök, Rotyits Péter és Szivós Sándor volt keretlegények elfogásuk után, 1945. január 23. napján kerültek ide. A népbírósági ítéletük szerint 1945. január 25-től január 31-ig előzetes letartóztatásban, utána pedig vizsgálati fogságban voltak. (Kossa István: i. m. 309. o. Az ítéletet teljes terjedelmében közli Kossa az idézett művében a 309 – 317. oldalakon. Ezenkívül Kossa közöl gyanúsítotti, illetve tanúkihallgatásokról készített, szó szerinti jegyzőkönyveket is. Lásd ezeket: Kossa István idézett műve „Megtorlás?!” című fejezetében, a 303 – 379. oldalakon. A könyv a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban is elérhető).

A „folyamatba tett bűnvádi ügyben” maga Péter Gábor vezette a nyomozást és a kihallgatásokat. Az itt készült jegyzőkönyveken és hivatalos iratokon Péter Gábor a „Magyar Államrendőrség” illetve a „Magyar Rendőrség” budapesti főkapitánysága politikai osztályának a vezetőjeként szerepel. Péter egyébként 1945 és 1953 között a politikai rendőrség (először Politikai Rendészeti Osztály – PRO, majd Államvédelmi Osztály – ÁVO, végül pedig Államvédelmi Hatóság – ÁVH) vezetője volt, majd kegyvesztett lett Rákosinál, így 1953 és 1960 között bebörtönözték. Péter Gábor valódi neve Eisenberger Béni volt, későbbi nevét pedig Demény Pál választotta: „1944 májusában Frolimovics Sándornéhoz, Kun Erzsébethez mentem el. (…) Mentesítő iratokat vittem az asszonynak és a két fiúnak. Itt van éppen a másik szobában Eisenberger, neki is kellenének iratok – mondta az asszony. Jó – mondtam – de milyen névre akarod? Mindegy…, de gyorsan. És akkor a szemem megakadt Frolimovicsék két fián, az egyiket Péternek, a másikat Gábornak hívták. Péter Gábor jó lesz? – Így lett Eisenberger Béniből Péter Gábor.” (Demény Pál: A párt foglya voltam. Medvetánc, 1988. 152. o.)


A per kezdete előtt 2 nappal, 1945. január 27-én jelent meg a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) határozata, amely „egyhangúlag megadja a felhatalmazást a szűkebb bizottságnak a Népbíróság felállítására” (Lásd: II/9 – 1945. BNB. sz.)
Egyébiránt a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 27. napi ülésén számolt be részletesen Faragho Gábor miniszter az Ideiglenes Nemzeti Kormány népbírósági rendeletéről, azaz a 81/1945. (II. 5.) ME számú rendeletről (a továbbiakban Nbr.). A kész rendelet „kibocsátatott Debrecenben az 1945. évi január hó 25. napján, hatálybalépett az 1945. évi február hó 5. napján.” (Lásd: Két év hatályos jogszabályai, 1945 – 1946. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1947. 18. o.)
A BNB felhatalmazása alapján felállított, dr. Major Ákos vezette tanács pedig e, II/9 – 1945. BNB. sz. felhatalmazással hozta meg első ítéletét 1945. február 3. napján Rotyits Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezető ügyében, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot. (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 120 – 121. o.) Major meghatározó alakja volt a magyar népbíráskodásnak, 1947 júniusában Tildy Zoltán köztársasági elnök kitüntette a „Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje”-vel, később viszont kegyvesztett lett Rákosi Mátyásnál, és elbocsátották bírói tisztéből. (Föglein Gizella: Államforma és államfői jogkör Magyarországon. 1944 – 1949. Osiris, 2001. 161. o.)

Nézzük meg, mit takart a gyilkosság szó az 1945 elején érvényes és hatályos büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex (1878. évi V. tc.) szerint:
1878. évi V. tc., XVIII. fejezet (az ember élete elleni büntettek és vétségek): „278. § A ki embert előre megfontolt szándékból megöl: a gyilkosság bűntettét követi el, és halállal büntetendő. 279. § A ki embert szándékosan megöl, ha szándékát nem előre fontolta meg: a szándékos emberölés bűntettét követi el, és tíz évtől tizenöt évig terjedhető fegyházzal büntetendő. 280. § Életfogytig tartó fegyházzal büntettetik a szándékos emberölés: ha azt a tettes, felmenő ágbeli törvényes rokonán, házastársán, több emberen, törvénytelen gyermek saját anyján vagy törvényesítés esetében természetes atyján követte el. 281. § Ha a szándéka tettesnek erős felindulásában keletkezett és rögtön végre is hajtatott: az emberölés tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő. Ha pedig az erős felindulást az okozta, hogy a megölt személy a tettest vagy hozzátartozóit jogtalanul súlyosan bántalmazta, vagy megsértette, az emberölés ezen felindulásban rögtön végre is hajtatott: a büntetés öt évig terjedhető börtön leend. Felmenő vagy lemenő ágbeli rokonnak vagy házastársnak, erős fölindulásban elkövetett megölése: öt évtől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő. 282. § A ki valakinek határozott és komoly kívánsága által biratott arra, hogy őt megölje; három évig terjedhető börtönnel büntetendő. 283. § Három évig terjedhető fogházzal büntetendő az: a ki valakit öngyilkosságra rábír, vagy e czélra annak tudva eszközöket vagy szereket szolgáltat. Ha pedig két személy kölcsönösen megegyezett az iránt, hogy előre meghatározott módon a sorstól tétessék függővé, hogy közülök melyik váljék öngyilkossá, s ennek következtében az öngyilkosságra irányzott cselekmény végre is hajtatott, de a halál nem következett be: mindkettőre egy évtől öt évig terjedhető államfogház; ha pedig a halál bekövetkezett: az életben maradottra öt évtől tíz évig terjedhető államfogház állapítandó meg. 284. § Azon anya, a ki a házasságon kívül született gyermekét a szülés alatt, vagy közvetlenül a szülés után szándékosan megöli: öt évig terjedhető börtönnel büntetendő. 285. § A teherben levő nő, a ki méhmagzatát szándékosan elhajtja, megöli, vagy azt más által eszközölteti, ha házasságon kívül esett teherbe: két évig terjedhető börtönnel, ellenkező esetben pedig három évig terjedhető börtönnel büntetendő. Ugyanazon büntetés éri azt, a ki a bűntettet, a teherben lévő nő beleegyezésével követi el, ha pedig azt nyereményvágyból tette: öt évig terjedhető börtönnel büntetendő. 286. § A ki a teherben levő nő méhmagzatát annak beleegyezése nélkül szándékosan elhajtja, vagy megöli: öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő. Ha pedig ez által a teherben levő nő halálát okozta: tiz évtől tizenöt évig terjedhető fegyházzal büntetendő. 287. § Azon szülő, a ki koránál vagy állapotánál fogva önsegélyre képtelen gyermekét félreeső, vagy rendszerint járatlan helyre teszi ki, vagy olyan körülmények közt hagyja el, hogy annak megmentése a véletlentől függ: a gyermekkitétel bűntettét követi el, és három évig terjedhető fegyházzal büntettetik. A ki pedig önsegélyre koránál vagy állapotánál fogva képtelen személyt, kit ápolni köteles, vagy a ki felügyelete alatt áll, kitesz, vagy segély nélküli állapotban elhagy: három évig terjedhető börtönnel büntetendő. Ha a kitétel, vagy elhagyás következtében a kitett vagy elhagyott személy súlyos testi sértést szenvedett: a cselekmény öt évig terjedhető fegyházzal; ha pedig ez által annak halála okoztatott: öt évtől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő. 288. § A 278. §-ban meghatározott bűntett elkövetésére irányzott szövetség, ha ahhoz előkészületi cselekmény is járul, két évig terjedhető börtönnel büntettetik. 289. § A jelen fejezet előbbi szakaszaiban meghatározott büntetéseken fölül, a hivatalvesztés is kimondandó. 290. § A ki gondatlansága által embernek halálát okozta, az emberölés vétségét követi el és három évig terjedhető fogházzal büntetendő. 291. § Ha azonban a halál, az azt okozónak hivatásában vagy foglalkozásban való járatlanságából, hanyagságából, vagy azok szabályainak megszegéséből származott, három évig terjedhető fogházzal és száz forinttól kétezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. A jelen szakasz eseteiben a bíróság, a bűnösnek talált személyt, azon hivatás, vagy foglalkozás gyakorlatától, belátása szerint végképen, vagy határozott időtartamra eltilthatja és a gyakorlat isméti megengedését újabb vizsgálattól, vagy a kellő képzettség megszerzését igazoló más bizonyítéktól teheti függővé. 292. § Gyilkosság és emberölés esetében, ha a megölt után oly személyek maradtak, kiknek tartásáról gondoskodni köteles volt: azok részére megfelelő kártérítés is megítélendő, mely a viszonyokhoz képest, egyszer mindenkorra fizetendő tőke vagy évi járadék lehet.”

A BNB 1945. január 27. napi ülésen elnöklő Vas Zoltán jelentette be, hogy „két bitang, akik maguk több mint száz hazafit végeztek ki, már kézre került (…) Az egész nemzetegyetem követeli, hogy ezeket a bűnösöket (…) felelősségre vonják.” Javasolta, hogy az illetékességet kapott, szűkebb, öttagú bizottság állítsa fel az egy jogvégzett elnökből és négy kiküldöttből, valamint egy ügyészből álló bíróságot, amely a vizsgálatokat folytassa le, s ha kell, halállal sújtson le. Másnap, azaz január 28-án az „ötös bizottság” deklarálta „a Népbíróságok felállításának sürgős szükségességét” és megalakítását.

A Népbíróság – ekkor még Budapesti Néptörvényszék – elnökévé a BNB 1945. január 30-án dr. Major Ákost nevezte ki. Dr. Major korábban magyar királyi hadbíró százados, a Budapesti Honvédtörvényszék bírája volt, és az általa hozott első ítélet törvényességét, elsősorban a végzettségével kapcsolatban (is), a rendszerváltás után többször is megkérdőjelezték. Ugyanis Major, az akkor még hatályos jogi szabályozás szerint egységes bírói és ügyvédi vizsga hiányában csak hadbíróként ítélkezhetett, vagyis ezt civil bíróság élén nem tehette volna meg. A felállított Néptörvényszék pedig nem hadbíróság volt. Ez igaz, de a kétkedők elfelejtkeztek arról, hogy a Néptörvényszék civil bíróságnak sem volt tekinthető, hanem inkább egy különbíróságnak, és az azt felállító Budapesti Nemzeti Bizottság az elnök részéről csak jogvégzettséget követelt meg, de ezt tovább már nem részletezte. Így Major végzettsége – ebből a szempontból – a jogszerű ítéletnek és ítélkezésnek nem lehetett akadálya.
A következő napon, 1945. január 31-én pedig dr. Szabó Ferenc lett kinevezve néptörvényszéki ügyésszé, azaz ő lett az első népügyész hazánkban. Ő még aznap büntetőindítványt terjesztett be Haynal Alajos vezérőrnagy, Muray (Metzl) Lipót nyugállományú alezredes, Tiszarovits József tartalékos hadnagy, Spóner Rudolf tartalékos hadapródőrmester, továbbá Rotyits Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezető ellen.
A néptörvényszéki büntetőtanács tagjai voltak a következők: Kruzslák Béla (kommunista), Némedi Varga Jakab (szociáldemokrata), dr. Balla Antal (kisgazda), valamint Löbl István (parasztpárti) népbírák. Illetve már itt megjelent az un. „népvádló” – Földes Mihály (szociáldemokrata) személyében –, amely poszt a későbbiek során, mint a népbírósági tárgyalások „politikai” – vagy másnéven „laikus” – ügyészeként fog majd állandósulni.

Muray (aki a hírhedt nagykátai haláltábor parancsnoka volt), Tiszarovits és Spóner ügyét elkülönítették: „Muray Lipót ny. áll. alezredes, Tiszarovits József t. hadnagy és Spóner Rudolf t. hdp. őrmester bűnügyét az ítélőbíróság azért különítette el a jelen bűnügytől, mert Muray Lipótnak az ítélőbíróság előtt kell felelnie arra a fontos kérdésre, vajjon (sic!) ő kitől, milyen hatóságtól, vagy szervtől kapott utasítást a munkaszolgálatosok tervszerű, rendszeres kiirtására, továbbá Tiszarovits és Spóner esetében újabb főtárgyaláson és esetleges újabb bizonyítékok beszerzésével lesz tisztázandó az a körülmény, hogy ők negatív magatartásukon kívül nem vettek-e részt aktíve is a munkaszolgálatosok meggyilkolásában.” (Kossa István: i. m. 317. o.)
A Budapesti Népbíróság dr. Major Ákos elnöklete alatt 1945 tavaszán, március 29-től április 1-éig tárgyalta Muray, Spóner Rudolf karpaszományos őrmester és dr. Herczeg Tibor orvos főhadnagy ügyét a Zeneakadémián. A vádlottakat, akiket mindennap a Conti (ma Tolnai Lajos) utcából kísértek át, két esetben is a karhatalom mentette meg a lincseléstől. Murayt és Spónert háborús bűntett miatt kötél általi halálra, dr. Herczeg Tibort pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Az ítéleteket a NOT helybenhagyta. (Népbíróságok Országos Tanácsa NOT. 25/1945. – 1945. április 30.)
Muray a kb. 20 oldalas, saját kézzel írt vallomásában („Nagykátai működésem leírása”) Olchváry és Hajós Béla alezredeseket, valamint vitéz Morvay Artúr vezérőrnagyot, illetve Hindy Iván vk. alezredest nevezte meg, mint a neki – a munkaszolgálatosokkal való bánásmódról – eligazítást adó parancsnokokat. Lásd ezt: Kossa István: i. m. 342 – 362. o. Illetve megemlíti ezt a tényt dr. Major is, lásd: Dr. Major Ákos: i. m. 164. o. Major a következő oldalon említést tesz arról is, hogy Murayt 1942. június 2. napján a német elhárítás emberei letartóztatták, és a német követségről a Margit körútra került vesztegetés gyanújával, és onnan csak 5 és fél hónap múlva szabadult. A Budapesti Honvédtörvényszék 1943. március 3. napján mentette fel (dr. Major szerint az év szeptemberében) a vesztegetés és különböző szolgálati bűntettek vádja alól Murayt, ugyanis a Kormányzótól pertörlést kapott. Dr. Major szerint az Országos Vitézi Szék járt el az érdekében Horthynál. No comment…


1945. május 1-én, a Markó utcai fogház kisudvarán, miután a Nemzeti Főtanács elutasította kegyelmi kérvényét, Murayt felakasztották.
Érdemes a Murayékra vonatkozó, utolsó hivatalos dokumentumokat lépésről-lépésre végigkövetni, megismerni

1. „NOT. 25/1945/21. sz. TANÁCSKOZÁSI JEGYZŐKÖNYV. Felvétetett a Népíróságok Országos Tanácsánál Budapesten 1945. évi április hó 30-ik napján háborús bűntette miatt vádolt Muray (Metzl) Lipót, dr. vitéz Herczegh Tibor és Spóner Rudolf vádlottak elleni bűnügyben. JELEN VOLTAK: Dr. Bojta Béla tanácsvezető, előadó; dr. Szebenyi Endre tanácstag; dr. Simon Jenő tanácstag; dr. Jozefovits László tanácstag; dr. Magdó László tanácsjegyző; dr. Cseh Jenő népfőügyészhelyettes. Dr. Cseh Jenő főügyészhelyettes egyik vádlottat sem ajánlja kegyelemre. Ezután főügyészhelyettes a teremből eltávozik. Egyhangú a határozat Muray (Metzl) Lipót kegyelemre nem ajánlása kérdésében, mert őt az Országos Tanács az ítéletben foglalt tényállás alapján a legfelsőbb kegyelemre méltónak nem tartja. Spóner Rudolf elítélt kegyelemre ajánlása nem egyhangú. Dr. Bojta Béla tanácsvezető, dr. Szebenyi Endre tanácstag és dr. Jozefovits László tanácstag az elkövetett bűncselekményeknek a magyar államra nemzetközi viszonylatban is visszhangot keltő és az állam tekintélyét csorbító súlyánál fogva, az áldozatok nagy számára tekintettel, továbbá az áldozatoknak a legembertelenebb kínzásokkal előidézett halálánál fogva legfelső kegyelemre nem ajánlják. Dr. Simon Jenő tanácstag és dr. Farkas Béla tanácstag, Spóner Rudolf elítéltet a legfelsőbb kegyelemre ajánlja, mert elítélt cselekményét részben mások befolyása alatt követte el és egyénisége gyengébb jelleműnek, nagymértékben befolyásolhatónak mutatkozott. Budapest. 1945. évi április hó 30. napján. Magdó László s. k. tanácsjegyző. Dr. Bojta s. k. tanácsvezető.” (Kossa István: i. m. 375. o. A NOT tanácskozási jegyzőkönyve a kegyelemre ajánlás ügyében.)

2. „Magyar igazságügyminisztérium. Háborús bűntett, stb. (itt kézzel a szöveg fölé írták a „miatt” szócskát – P. A.) Murai Lipót és társai ellen indított bűnügy iratait a halálos ítéletnek Murai Lipót elítélten való végrehajtása végett megküldöm. Murai Lipót elítélt kegyelmi kérvényének a Nemzeti Főtanács elé való terjesztését az 1440/1945. M.E. sz. rendelet 3. §. ötödik bekezdése alapján mellőzöm, mert Murai Lipót elítéltet a Népbíróság Országos Tanácsa egyhangulag (sic!) nem találta kegyelemre méltónak. Az ítélet végrehajtása után az iratokat haladéktalanul kérem visszaküldeni. Budapest, 1945. évi május hó 1. napján. Dr. Kovács Kálmán államtitkár megbízásából (itt egy olvashatatlan aláírás következik – P. A.) miniszteri tanácsos. Népügyészség Vezetőjének. Budapest.” (Kossa István: i. m. 365. o. Az Igazságügyminisztérium átirata az illetékes Népügyészség vezetőjének.)

3. „Magyar Igazságügyminiszter Úr által Murai Lipót elítélt kegyelmi kérvénye tárgyában a budapesti népügyészség vezetőjéhez intézett 1945.évi május 1. napján kelt leiratot, mely szerint Murai Lipót elítélt kegyelmi kérvényének a Nemzeti Főtanács elé való terjesztését az 1440/1945 M.E. sz. rendelet 3.§.-nak 5. bek. alapján mellőzi, mert Murai Lipót elítéltet a népbíróságok Országos Tanácsa egyhangulag nem találta kegyelemre méltónak. Kiküldött bíró Murai Lipót elítéltet az ítélet végrehajtása céljából a népügyésznek átadja. Népügyész elítéltet az ítélet végrehajtónak átadja azzal, hogy az ítélet végrehajtó teljesítse kötelességét. Ítélet végrehajtó (itt az eredetileg gépelt „végrehajtói” szó végén lévő „i” betűt áthúzták – P. A.) és segédje a kivégzést 15. óra 15 perckor kezdte meg és annak befejezését a népügyésznek jelentette. Kiküldött bíró felhívja az orvosokat, hogy a halál beálltáról győződjenek meg. Orvosok jelentik, hogy az elítélt szíve 15. 30 perckor megszűnt dobogni. Az ítélet végrehajtásánál jelenlévők ½ órára visszavonulnak. ½ óra mulva (sic!) a kivégzés színhelyén ismét megjelennek és kiküldött bíró felhívására orvosok az elítéltet ujra (sic!) megvizsgálják és jelentik, hogy az elítélt 15 (kézzel beírva – P. A.) óra 30 (kézzel beírva – P. A.) perckor meghalt. Kiküldött bíró az ítélet végrehajtási eljárást (itt az eredetileg gépelt „végrehajtásineljárást” szó közepén lévő „n” betűt áthúzták – P. A.) befejezettnek nyilvánítja. Az eljáráson felmerült (üresen hagyva – P. A.) P. költség a költségjegyzék (üresen hagyva – P. A.) tétele alatt jegyeztetett fel. Kmft.” Ezalatt következnek az aláírások: „kiküldött bíró”, „jegyzőkönyvvezető”, „népügyész”, „az V. ker. elöljáróság kiküldöttje”, „orvosok”. (Kossa István. i. m. 366. o. Az ítélet végrehajtásáról felvett jegyzőkönyv.)

4. „Nb. 99/1945/23. Budapesti Népbíróság. Budapest Székesfőváros V. ker. Állami Anyakönyvi Hivatalának, Budapest. Háborús bűntett miatt Murai /Metzl/ Lipót és társai ellen indított bűnügyben a népbíróság a 21.000/1905 I.M. számú rendelet 41.§.-a és az 1897: XXXIII. t.c. 74.§.-ának utolsó bekezdése értelmében értesíti, hogy a népbíróságok Országos Tanácsának 1945. ápr. 30.-án Not.25/1945/21. szám alatt kelt jogerős és a Magyar Igazságügyminiszter Úr 1945. évi május 1.-én kelt leirata szerint végrehajtható ítéletében kimondott halálbüntetést Murai /Metzl/ Lipót /szül. 1886. július 15.-én Budapesten/ r. kath. Vallású, nős, 2 gyermek atyja, honvéd alezredes foglalkozású/ elítélten 1945. évi május hó 1. napján 15. óra 15 perckor végrehajtatott és a halál 15 óra 30 perckor bekövetkezett. Budapest, 1945. évi május hó 1. napján. Dr. Molnár László (ő volt a kivégzésen a kiküldött bíró, dr. Fenesi pedig a népügyész – P. A.) tanácsvezető h.” A lap alján a következő olvasható: „lássa iroda: 1./ átirat kiadandó címnek, 2./ népbíróságok országos tanácsának, 1945. ápr. 30.-án kelt 25/1945/21. számú ítéletét lássa el jogerőre és végrehajtási záradékkal és az így ellátott ítélet példányokból 3 darabot 3. elsőbírósági ítélettel együtt jelen jegyzőkönyv egy kiadmányával, valamint a költségjegyzékkel küldje meg a népügyészségnek hivatkozással Nü. (üresen hagyva – P. A.) számra. Nyilvántartás.” (Kossa István: i. m. 367. o. Értesítés az illetékes anyakönyvi hivatalnak az elítélt halálának tényéről.)

5. „Budapesti Népbíróság fogháza. 379/1945. tkvsz. Népügyészségi Elnök Úrnak, Budapest. Tisztelettel jelentem, hogy Murai Lipót elítélten a halálos ítéletet 1945. évi május hó 1-én a budapesti bünt. törvényszéki fogházban végrehajtották. Budapest, 1945. május hó 3.” Alatta egy olvashatatlan aláírás valamint egy „h” betű van kézzel a „felügyelő tiszt” begépelés fölé írva – P. A. (Kossa István: i. m. 368. o. A fogház értesítője az illetékes Népügyészség elnökének Muray ügyében.)

6. „A Budapesti Népbíróság Fogháza. 380/1945. tkvsz. Népügyészségi Elnök Úrnak, Budapest. Hivatkozással 99/Nü.1945. számra: Jelentem, hogy Spóner Rudolfon a mai napon (az itt következő „szabadonbocsátottam” gépelt szöveget, valamint a kézzel utána írt „illetve” szót áthúzták – P. A.) halálos ítéletet végrehajtották. Budapest, 1945. május hó 8-n.” Ez alatt egy olvashatatlan aláírás látható. (Kossa István: i. m. 371. o. A fogház értesítője az illetékes Népügyészség elnökének Spóner ügyében.)


Muray kegyetlenkedéseire tanúk voltak – többek között – például dr. Berend György és dr. Beér János neves jogászaink is. Berend: „Láttam, amikor Muray egy derékig meztelenül mosakodó munkaszolgálatost felelősségre vont, hogy hol van a karszalagja. És amikor az a mosdásra hivatkozott, kiadta a parancsot, hogy a karszalagot a bőrére kell varrni. A vagonírozásoknál úgy Muray, mint Molnár a századok előtt adta ki az utasítást a századparancsnokoknak, hogy ’ezekből nehogy aztán valamelyik élve kerüljön haza!’” Beér: „Muray megakadályozta az orvost a vizsgálatban. Így pl. pontosan emlékszem, hogy vérbajos és súlyos tüdőbajos embereket osztott be direkt az egészséges emberek közé. Véleményem szerint a zsidószármazású diplomások behívása Muray privát akciója volt s a D betűnél felsőbb helyről le is állították. Tudok arról is, hogy a látogató férfirokonokat minden jogalap nélkül beosztotta a többi munkaszolgálatosok közé.” (Kossa István: i. m. 363. o.) Illetve számos „egyszerű” ember is élő tanúja volt e gyilkosok kegyetlen és aljas tetteinek. Volt olyan túlélő, aki önként jelentkezett tanúnak pár soros, de mégis megrázó beadványában: „Tisztelt Tanács Elnök úr! Teljesen lábnélküli ember vagyok, a Murai, Herczeg duett áldozata, idézést nem kaptam, tisztelettel kérem ebben az ügyben tanúkénti kihallgatásomat. Bp. 1945. III. 29. Teljes tisztelettel Sonnenschein Géza” (Az eredeti beadvány másolatát lásd: Kossa István: i. m. 364. o.) A tanúvallomásában Sonnenschein így nyilatkozott: „14 nappal bevonulásom után lábamban vérkeringési zavarok léptek fel úgy, hogy estére mindig megdagadt, de Hercegh szimulánsnak nevezett és erre előbb az egyik, azután a másik lábamat is amputálni kellett.” (Kossa István: i. m. 373. o.) Kossa számos további tanú és vádlotti vallomást is közölt.
De még a bűntársa, dr. Herczegh Tibor II. r. vádlott is így nyilatkozott róla: „Muray Lipót alezredest, aki mellett hosszabb ideig dolgoztam, szadista, alkoholista és morfinista embernek tartottam.” (Kossa István: i. m. 364. o.) Muray pedig így jellemezte bűntársát: „Dr. Herczegh Tibor egész sötét valaki.” (Kossa István: i. m. 352. o.)

 

Spóner Rudolf századparancsnokot 1945. május 8-án akasztották fel. Alföldi László börtönfelügyelő a következő vallomást tette Muray és Spóner tárgyalásán: „Rotyits kivégzése előtt a siralomházban a következő kijelentést tette előttem: ’Engem felakasztanak, de remélem, hogy Muray és Spóner sem kerülik el sorsukat, mert én csak eszköz voltam az ő kezükben, ők voltak a főbűnösök.’” (Kossa István: i. m. 371. o.) A NOT az ítélet felülvizsgálata alatt Spónerről a következő megállapítást tette: „Spóner Rudolf terhére a tanúvallomások alapján bizonyítottnak vette az Országos Tanács, hogy Rotyitssal együtt készítette a halállistát és így a törvénytelen kivégzéseknek aktív részese.” (Kossa István: i. m. 370. o.)

AZ ELSŐ NÉPTÖRVÉNYSZÉKI PER JOGSZERŰSÉGÉNEK KÉRDÉSEI
„A Rotyisék elleni gyakorlat és jogalkalmazás egyedülálló maradt. Mind a népbírósági tanácsok kialakításánál, mind az érdemi munkánál irányadóvá azok a szempontok váltak, amelyek egy debreceni petróleumlámpa fénye mellett 1944–1945 fordulóján a népi igazságszolgáltatás érdekében megfogalmazódtak. A civis városban megalkotott 81/1945. M. E. sz. rendelet születését – közel négy évtizeddel később – egyik létrehozója, dr. Tímár István mondotta el nekem. A főkodifikáló, dr. Réczei László mellett a tragikus sorsú (a Rajk-ügy egyik mellékperében kivégzett) dr. Villányi András, valamint egy negyedik, dr. Tímár emlékezetéből kiesett nevű jogász vett részt a munkában.” (Dr. Major Ákos: i. m. 130 – 131. o.)

1945. február 3. napján, tehát még a népbírósági rendelet hatálybalépése előtt, a dr. Major Ákos vezette tanács már ítéletet is hirdetett – első ízben jogtörténetünk folyamán „A Magyar Nép nevében” – az első perben. Érdemes ezt a pert, és a kiszabott ítéletet egy kicsit közelebbről is megvizsgálnunk, hiszen az, több szempontból is igen jelentős, és érdekes a jogi minősítése is.
A vád a február 3. napi tárgyaláson két tanút vonultatott fel, egyikük, Kossa István, tagja volt a későbbi halálos ítéletet megerősítő, és a kegyelmi kérvényt elutasító (egyébként a Néptörvényszéket felállító), szűkebb, „ötös bizottságnak” is. A bíróság előtt tett részletes tanúvallomása szerint a vádlottak a 401. különleges munkaszolgálatos század tagjai közül kivégezték – többek között – a milliomos zsidó nagytőkést, a „Lóden Posztógyár” tulajdonosát, Silberpfennig Judát is. „Amikor – vallotta a tárgyaláson Kossa – Silberpfennig Judát kivégezték, és holmiját hazahozták, bosszúsan jegyezte meg Rotyits, látva a szerény felszerelést, hogy ezért nem volt érdemes megölni.” A 401. század szerencsétlen történetét részletesen lásd Kossa István idézett művében, valamint szintén a II. világháború munkaszolgálatosainak, hadifoglyainak megpróbáltatásairól írt Kossa a „Vissza a Dunához” (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1965.) című regényében is, csak ebben a hazaút megpróbáltatásait festette az olvasó szeme elé.


A néptörvényszék ítélete megalapozottnak volt tekinthető, ugyanis túlélő munkaszolgálatosok, illetve volt keretlegények nyilatkoztak az általuk ismert és érzékelt tényekről, valamint a vádlottak is részbeni beismerésben voltak, persze ők elsősorban egymásra tettek terhelő vallomást, de e közben elismerték részvételüket egyes gyilkosságoknál is. Nézzünk egy-két példát:

1. Rotyits 1945. január 28. napján, délelőtt 10 órakkor felvett vallomásában beismerte, hogy „Muray alezredes az útbaindítás előtt átadott egy 20-22 munkaszolgálatost feltüntető listát vitéz Dudás századparancsnoknak azzal, hogy a listán szereplő személyeket még útközben el kell tenni láb alól. Vitéz Dudás a parancsot nem hajtotta végre és a cédula is eltűnt. Erre Spóner emlékezetből állította össze a névsort és azt küldte át vitéz Haynalnak. Vitéz Haynal egyébként parancsba kiadta, hogy azokat a munkaszolgálatosokat, akik nem dolgoznak rendesen, neki kell jelenteni és azután ő fog elbánni velük. Hogy mit ért ezalatt közelebbről, nem tudtuk. A jelentések tételével Szokoli főhadnagyot, az ezred huszárszakaszának parancsnokát és Tóth huszártizedest bízta meg. (…) Tóth tizedes kétízben egymásután 11-11 ember nevét hozta egy cédulára felírva és ezeket teljes felszereléssel, sőt munkaeszközeivel vitte el magával. Utóbb ismét 10 embert, majd 20 embert és később még több turnusban embereket vitt el magával. Amikor érdeklődtem, hogy mi lett ezekkel az emberekkel, akkor Tóth tizedes azt válaszolta, hogy Haynal ezredes parancsára kivégezték őket. Beismerem, hogy 1942. szeptember havában 11 munkaszolgálatost – akiket tudtommal ugyancsak Haynal ezredes jelölt ki – a századnál kivégeztek a közeli kolhozban. A kivégzésekben én nem vettem részt, takarmánybeszerzésen voltam és csak az események után érkeztem a századhoz, hallottam Spónertől, hogy az embereket a kolhozba vitték kivégzésre. Erre utánuk mentem megnézni, de akkor már mind a 11 ember agyon volt lőve. Ott találtam Reichord Istvánt, Tóth Jánost és Németh István szakaszvezetőt, valamint Szivós Sándort. Szivós, amikor meglátott, azt mondta: ’na, az anyjuk Istenit, ezekkel is végeztünk.’ Minthogy más jelen nem volt, a 11 embert csak Reichord, Tóth, Németh vagy Szivós lőhette agyon. Németh mondta még azt nekem, hogy a kivégzés Spóner parancsára történt. (…) Tagadom azt, hogy bárki kivégzésében részt vettem volna, tagadom, hogy kivégeztetés céljából bárkinek a nevét Haynal ezredeshez eljutattam volna, tagadom, hogy Haynal ezredessel közvetlen kapcsolatom lett volna, tagadom, hogy a kivégzésekre elvitt munkaszolgálatosok holmijait, felszerelési tárgyait visszahoztam volna… (…) Gyanúsított egyebet előadni nem kíván. Amennyiben az ügy bíróság elé kerül, védő kirendelését kéri. Felolvasás után helyben hagyván, aláíratott.” Azonban a másnap, 1945. január 29-én, délután 17-órakkor folytatólagosan felvett jegyzőkönyvben már a következő olvasható: „Az elővezetett Szivós Sándor gyanúsított szemébe mondja Rotyits Péter gyanúsítottnak: ’Az első 11 ember kivégzésénél saját észleletem alapján jelen volt Rotyits Péter és az emberek agyonlövésében Rotyits saját kezűleg résztvett.’ Rotyits Péter: ’Beismerem, hogy eltérően eddigi vallomásomtól, a való helyzet az, hogy a 11 ember kivégzésénél valóban jelen voltam és nem a kivégzés után érkeztem a helyszínre. Beismerem azt is, hogy a kivégzésnél saját magam is két lövést adtam le. Beismerem, hogy a kivégzettek holmijai közül takaró, zokni került hozzám is. Kifejezetten beismerem, hogy a 11 ember kivégzésén Szivóssal és Reichorddal együtt résztvettem. Beismerem még azt is, hogy még egy ízben elvittek kivégzésre négy embert, azok kivégzésében is résztvettem, akkor egy lövést adtam le. Beismerem, hogy a munkaszolgálatosokat egyszer-másszor megvertem. Egyebet előadni nem kívánok. Vallomásom jól van felvéve.’ Elolvasás után helybenhagyólag aláírva.” (Részlet Rotyits gyanúsítotti vallomásaiból, azt teljes terjedelmükben lásd: Kossa István: i. m. 319 – 323. o.)

2. Szivós Sándor gyanúsított 1945. január 28-án, délután 15 órakkor tett vallomást az ügyben – ugyancsak, mint Rotyits – Péter Gábor, a Magyar Rendőrség budapesti főkapitányságának politikai osztályvezetője, nyomozásvezető és Domokos Józsefné jegyzőkönyvvezető előtt: „1942. április 12-én Nagykátára hívtak be, onnan párnapi budapesti tanfolyam után Tápiósülyre kerültünk a 401-es különleges munkásszázadhoz. A századról velünk azt közölték, hogy fegyencszázad. (…) Dudás százados parancsnoktól Rotyits Péter mint szolgálatvezető főtörzsőrmester teljes hatalmat kapott. Rotyits nemcsak a munkaszolgálatosokkal, hanem még velünk is rosszul bánt, ha ivott – rendszerint Spóner itatta le – akkor keretbelit is megpofozott. A munkaszolgálatosokkal szemben hihetetlen kegyetlenkedéssel viseltetett Rotyits, alig volt a században olyan, akit bikacsekkel véresre ne vert volna. Még a harcoló csapatok tisztjei is megbotránkoztak azon – elvonulásuk közben – ahogy Rotyits a munkaszolgálatosokat verte. Amikor a 22-ik gyalogezredhez csatoltak bennünket, Haynal ezredes felszólította a századparancsnokot, hogy adja át annak a 20 embernek a listáját, akiket Muray alezredes írt fel, és akiket nevezett alezredes rendelkezése folytán még útközben ki kellett volna végezni. Ez a lista nem volt meg, de Spóner hadapród Rotyits Péterrel összeállította a listát. (…) Miután Rotyits és Spóner összeállította a 20 ember névsorát, azt átküldték Haynal ezredeshez és Haynal ezredes azután 4-5 turnusban a 20 embert magához vezényelte és az ezred közvetlen huszárszakasszal agyonlövette. Ezt a tényt velem és a keret összes tagjaival Tóth János huszártizedes közölte. Miután ezt a 20 embert kivégezték, Haynal ezredes kívánságára Spóner Rudolf és Rotyits Péter állították össze a további kivégzendők névsorát. Közvetlen tudomásom van arról, hogy a listák összeállításában Rotyits is résztvett. A kivégzésre kijelölteket Tóth János huszártizedes végezte ki a vonalban és az ő közlésükből tudom, hogy Reichord István is három embert agyonlőtt. (…) Kérdésre előadom, hogy 11 embert egy alkalommal Rotyits és Tóth vittek el a kolhozba, 10 embert Rotyits és Tóth agyon is lőtt, egy munkaszolgálatos megmenekült és Hermándi századánál panaszt tett. Úgy tudom, hogy Tóth később ezt a munkaszolgálatost agyonlőtte. Beismerem, hogy öt munkaszolgálatos megölésében saját magam is résztvettem. Ez kinn a munkahelyen, vonalban, 1942. szeptember 10 és 20-a között történt. Tóth tizedes hozta az agyonlövendők listáját és én vele együtt hajtottam végre. Rotyits-sal egyszer szabadságra mentem és akkor is láttam, de már előbb az őrszobán is mutatta, hogy 17 aranygyűrűje van és több aranytárgy és több óra van a birtokában. Nem volt előttünk vitás az, hogy ezeket Rotyits a láb alól eltettek holmijából szerezte. Elébem tárva Rotyits Péter vallomásának az a része, hogy 11 ember agyonlövésénél én voltam jelen, előadom, hogy a dolog éppen fordítva van. A kolhoz előtt elmenve láttam, hogy ott hullák fekszenek. Kérdeztem Rotyitsot, hogy mi történt, erre Rotyits azt válaszolta, hogy ő (Rotyits) és Tóth az ottlévő 10 embert kivégezte. Elémtáratván Bene István vallomásának az a része, amely szerint a kolhozból én a kiszökni akarókat agyonlőttem, előadom, hogy az valótlan. Kérdésre előadom, hogy az öt ember kivégzésében bűnösnek érzem magam. De mentségemre szolgáljon az, hogy Tóth tizedes parancsára tettem. (…) Az én becslésem szerint Rotyits igen sok embert ölt meg, több mint ötvenet, de akit nem saját maga végzett is ki azoknál is résztvett a listák összeállításában és így tulajdonképpen minden kivégzésért ő felelős. Kérdés nélkül előadom még, hogy egy Nagy Béla nevű munkaszolgálatos feltörte az élelmiszerraktárt. A századnál megindult vizsgálatnál kiderült, hogy Rotyits parancsára és javára törte fel az élelmiszerraktárt. Ekkor Páncél István számvivő őrmester megkérdezte Rotyitsot, hogy mit szólna hozzá, ha emiatt feljelentené – Rotyits azt válaszolta: ’annyi baj legyen, legfeljebb a munkaszolgálatost, mielőtt kihallgatják, agyonlövöm.’ Kérdés nélkül előadom még azt is, hogy Reichord István a vonalba vezényelt emberekkel gyakran kivonult és az ilyen esti kivonulások után mindig elmesélte, hogy több embert agyonlőtt. 1943 januárjában Nagykátán együttes leszerelésünk alkalmával Reichord István beismerte előttem és a keret ottlevő tagjai előtt, hogy egyedül 31 embert lőtt agyon. Előadom még azt is, hogy egyszer Reichord István mesélte nekem, hogy a munkaszolgálatosok között volt egy Singer nevű, aki azt állította, hogy nekem földim és hozzátette Reichord, mert ’este kinyírtam’. Egyebet előadni nem kívánok, semmi fajta kényszert velem szemben nem alkalmaztak, vallomásomat minden kényszer nélkül tettem meg, őrizetbe vételem óta élelmezésemről jól gondoskodnak. Vallomásomat elolvasás után helybenhagyólag aláírtam. Lezárva 1945. január hó 28.-án 16 h. 15” kor.” (Részlet Szivós gyanúsítotti vallomásából, azt teljes terjedelmében lásd: Kossa István: i. m. 324 – 326. o.)


Kossa a Muray büntetőügyben még további tanúkihallgatási jegyzőkönyveket közöl le a művében, amelyek teljes képet adnak a terheltek által elkövetett bűncselekményekről. Volt kerettagok vallomásai: Aranyos Ferenc tanúvallomása (KOSSA 326 – 328. o.); Bene István tanúvallomása (KOSSA 328 – 329. o.); Fodor Lajos tanúvallomása (KOSSA 330 – 331. o.). Volt munkaszolgálatosok vallomásai: Hermann László tanúvallomása (KOSSA 331 – 333. o.) és Kovács (Katz) Miklós tanúvallomása (KOSSA 334 – 335. o.). Kossa közli még Werbőczy Frigyesné tanúvallomását (KOSSA 335 – 336.o.) valamint leközli Muray 28 oldalas, saját kezűleg írott vallomását is (KOSSA 342 – 361. o.). A kötete függelékében pedig közli a 401. különleges munkásszázad tagjainak, valamint keretlegénységének névsorát (KOSSA 381 – 383. o.).

3. Gárdos Miklós is idézi Fodor Lajos tanú, volt keretlegény vallomásának egy részletét, mert olyan világosan mutatja meg, hogy Rotyitsék egyszerű rablógyilkosok, hullarablók voltak: „Rotyits, Szivós és Reichord István tizedes a Don partján egyszer egy munkaszolgálatost agyonvertek. A munkaszolgálatos nevét nem tudom, de tudom, hogy egyikük – ha jól emlékszem Reichord István – a századtól még aznap este visszament a tett színhelyére, mert eszébe jutott, hogy az agyonvert munkaszolgálatos nyakában egy láncot látott, vagy pedig egy gyűrű volt rajta – csak arra emlékszem biztosan, hogy valamilyen aranytárgyról volt szó –, és ezt még elhozta magával…” (Gárdos Miklós: i. m. 218. o.)

Itt idéznék az ítélet indokolásából is egynéhány gondolatot, hogy még teljesebb képet kaphassunk ezeknek a gazembereknek a tetteiről:

1. „A néptörvényszéki főtárgyaláson lefolytatott bizonyító eljárás során az ítélőbíróság az alábbi tényállást állapította meg. (…) A különleges munkásszázadokba azok kerültek, akiket addig államellenes bűncselekmények miatt elítéltek, továbbá akit az illetékes szervek a szélsőjobboldali rendszer ellenségének bélyegzett. Ezek közé tartoztak elsősorban az akkor illegális demokrata pártok és mozgalmak emberei. A budapesti I. hadtest területén a különleges munkásszázadokat a nagykátai 1. honvéd bevonulási központ állította fel a hadtestparancsnokságtól kapott névjegyzék alapján. Az 1. honv. bevonulási központ parancsnoka Muray Lipót alezredes volt. Nevezett a Hadműveleti területre való útbaindulás előtt kioktatta az ott felállított 401. klgs. munkásszázad keretlegénységét, hogy a munkaszolgálatosokkal a legkegyetlenebbül kell bánniok és erre saját maga mutatott példát azzal, hogy szemléi alkalmával kampós sétabotot tört össze a munkaszolgálatosokon. Ezenkívül kioktatta a keretlegénységet arra is, hogy a munkaszolgálatosok közül egy sem kerülhet vissza élve Magyarországba, mert ezek az akkor uralmon volt rendszer ellenségei. Végül útbaindításkor egy cédulát adott át a századparancsnoknak, vitéz Dudás t. századosnak, amelyen 22 századbeli munkaszolgálatos neve szerepelt azzal az utasítással, hogy ezeknek az embereknek már Ukrajnába sem szabad élve kikerülniök. A század 1942. április végén indult útba Ukrajnába. Dudás t. százados június végéig volt a század parancsnoka s ezen idő alatt egyetlen munkaszolgálatos sem halt meg a századnál, illetve tettek el láb alól, mert a századparancsnok nem hajtotta végre Muray alezredes parancsát.”

2. „1942. év augusztus havában Tiszarovits József t. hadnagy lett a századparancsnok, helyettese Spóner Rudolf t. hadapródőrmester, szolgálatvezető pedig Rotyits Péter t. főtörzsőrmester. (…) Ettől kezdve a század sorsa a legszerencsétlenebb irányba terelődött. Rotyits t. főtörzsőrmester Muray alezredestől kapott intencióknak megfelelően fenyítésként, de legtöbbször teljesen ok nélkül nádvesszővel, kötéllel, doronggal és minden más kezeügyébe kerülő eszközzel gyötörte a munkaszolgálatosokat, akik súlyos testi sérülést szenvedtek, sőt egy név szerint már meg nem állapítható munkaszolgálatos a bántalmazásba belehalt.”

3. „A század sorsa azonban akkor vált tragikussá, amikor nyilván Muray alezredes megkeresésére Haynal Alajos ezredes, akkori ezredparancsnokuk kérdőre vonta a századparancsnokot, hogy mi történt a Muray alezredes által átadott névjegyzéken szereplő munkaszolgálatosokkal. Vitéz Dudás százados akkor már hazatért a hadműveleti területről, a névsor már nem volt előkeríthető, de Haynal ezredes parancsot adott arra, hogy azt emlékezetből kell rekonstruálni. Tiszarovits hadnagy Werbőczy hadapródot bízta meg a névjegyzék rekonstruálásával, aki azonban ezt elhárította, de Spóner és Rotyits összeállította a névjegyzéket és beszolgáltatta Haynalnak. Haynal elrendelte ezek kivégzését. A kivégzést egy általa összeállított huszár-raj hajtotta végre. Utána Haynal azon a címen, hogy a munkaszolgálatosok nem végzik pontosan és lelkiismeretesen a munkájukat, naponként 5-6 turnusban folytatta a kivégzéseket.”

4. „… azok, akikkel Rotyits különösen nem rokonszenvezett, egymás után a halállistára kerültek. Így dr. Politzer, Gruber és Hertzka Pál. Utóbbinak egy órája volt, ami megtetszett Rotyitsnak. Többízben kérte Hertzkától, aki végül is élelmiszert kért annak ellenében cserébe. Rotyits az értékes óráért két kenyeret, fél-félkiló mézet és marmaládot adott Hertzkának – aki harmadnapra már a kivégzendők listáján szerepelt. Gruber munkaszolgálatost, aki betegen vonszolta magát a több km-nyire lévő segélyhelyre, egy, a századhoz tartozó kocsis útközben felvette a járművére, ámde útközben Rotyitssal találkoztak, aki lehordta a kocsist és nyomban leparancsolta a munkaszolgálatost a kocsiról. Másnap azonban Spóner engedélyével ismét kocsin indult útba a nevezett munkaszolgálatos, de nem érhetett el a segélyhelyre, mert ismét összetalálkoztak Rotyitssal. A kocsis Spóner parancsára hivatkozott, amit Rotyits nem vett tudomásul, hanem kijelentette, hogy majd megmutatja, ki parancsol a századnál. Grubert másnap este kivégezték.”


 

5. „A kivégzések részben az ezredparancsnokságnál, részben kinn a vonalnál, részben pedig a század elhelyezési körletétől nem messze lévő kolhozban folytak le. Az ezredparancsnoksághoz az onnan kiküldött Tóth tizedes kísérte el az embereket, a kolhozba Rotyits, Szivós, továbbá Reichord István és Németh István szakaszvezetők, a vonalba a keretlegénység kísérte a munkaszolgálatosokat s ezekkel ment mindig Szivós is, aki esténként jelentette a századparancsnoknak, hogy ismét 4-5 munkaszolgálatos elesett. Ezekről köztudomású volt, hogy hátulról lövöldözték agyon őket. A kivégzett munkaszolgálatosok ingóságait mindig visszahozták a századparancsnokságra, ahol a keretlegénység között Rotyits szétosztotta azokat. Saját magának annyi jutott ezekből, hogy szeptember végén már két szekeret töltött meg velük. Jellemző, hogy az ismert magyarországi textiles, Silberpfennig Juda kivégzése után Rotyits felháborodva fakadt ki azon, hogy egy milliomosnak hogyan lehet ilyen szegényes felszerelése, ezért ugyan kár volt eltenni láb alól. Ilyen rendszeres irtással a század 196 főnyi munkaszolgálatos állományából 124 tűnt el addig az időpontig, amíg 1942. október hó elején az új honvédelmi miniszter ezeket az állapotokat meg nem szüntette. Az áldozatok nevei nem állanak hiánytalanul rendelkezésre, de Kossa István tanú a főtárgyaláson számos áldozatot nevezett meg, mint akikről közvetlen tudomása alapján tudja, hogy a századnál kivégezték őket (Lásd főtárgyalási jegyzőkönyv.).”

6. „Vádlottak jellemzéséül megjegyzendő még, hogy Rotyits 1943 elején a pécsi hadikórházban azzal dicsekedett a századtól odakerült Katz munkaszolgálatos előtt, hogy a tymi aranyakat sikerült hazamentenie, Szivós pedig 1942 novemberében, szabadságon léte alatt, amikor a tömeggyilkosságok már befejeződtek, feljárt az odakinn agyonlőtt Szabados és Sax munkaszolgálatosok családjához, ahol evett, ivott, jól tartatta magát és biztosította a családot, hogy hozzátartozóik odakünn a legjobb egészségnek örvendenek.”

7. „Vádlottak részbeni beismerésben vannak, t. i. abban a kérdésben, hogy hány munkaszolgálatos meggyilkolásában vettek részt, Rotyits eredetileg két esetben három ember meggyilkolását ismerte be, Szivós pedig több esetben öt ember meggyilkolását. Egymásról azonban közvetlen tapasztalat alapján azt állították, hogy legalább 50-60 embert gyilkolt meg – a másik. Kossa István tanú a főtárgyaláson kijelentette, hogy vádlottak voltak a század hóhérai, mindkettő kezéhez több tucat ember vére tapad, ezenkívül Rotyits döntött atekintetben (sic!), hogy naponként kik kerülnek a halállistára. Kossa név szerint megjelölt egy Szőgyi nevű munkaszolgálatost, aki az egyik listán szerepelt, de Rotyits kihúzta és egy másik munkaszolgálatost írt a helyébe. Kossa névszerint jelölte meg Hertzkát és Grubert, akiket Rotyits személyes okokból írt fel a listára, ezenfelül fültanúja volt annak, amikor Rotyits kijelentette, hogy a milliomos Silberpfenniget nem volt érdemes a rongyaiért kivégeztetni. Rotyits-ról saját tapasztalata alapján állította, hogy két szekérrel szállította a rablott holmit és Szivósnak is megvoltak a hullákról elvett ingóságai. Mindezek szembemondása után mindkét vádlott beismerte, hogy Kossa tanú által előadottak a valóságnak mindenben megfelelnek.”


8. „Vádlottak beismerésén kívül Kossa tanúvallomását megerősítette Katz Miklós munkaszolgálatos. Előadta, hogy a pécsi hadikórházban Rotyits maga dicsekedett azzal neki, miszerint a tymi aranyakat sikerült hazamentenie. Rotyits azonban a főtárgyaláson erre nem emlékezett. Csikváry Győző tanú előadta, hogy mint kerettag szolgált a 401. századnál s emlékszik egy esetre, amikor éjjel Rotyits magához hívta, közölve vele, hogy egy kivégzendő munkaszolgálatos az exekució közben csak súlyosan sebesülve megszökött, ezt elő kell teremteni, nehogy valahol feljelentést tegyen. Tanú azonban a megbízatást nem hajtotta végre, mert vérhasa volt. Tanú hallomásból tudott csak a saját századánál történtekről. Az a munkaszolgálatos, akit azon a bizonyos éjszakán sebesülten elő kellett volna kerítenie, Sax volt. Saxné tanú előadta, hogy miután szeptember 15-ről keltezve értesítést kapott a Vöröskereszttől, hogy fia hadműveleti területen meghalt, Szabadosék révén összeköttetésbe került Szivóssal, aki hosszú ideig hitegette őket s étkezést, csomagot fogadott el tőlük. Rotyits ekkor elismerte, hogy Saxot megtalálták, kivégezték és akkor, amikor Szivós már Budapesten járt szabadságon, nagyon jól tudta, hogy mi történt Sax-szal.”

9. „Rotyits Péter és Szivós Sándor úgy a nyomozóeljárás során, mint a főtárgyaláson azt állították, hogy elöljáróik szolgálati parancsát hajtották végre, t. i. Rotyits Haynal ezredesét és Muray alezredesét, Szivós pedig Rotyitsét. Rotyits azt állítja, hogy Haynal egyízben pisztollyal fenyegette meg, mert kifogásolta a munkaszolgálatosokkal való bánásmódot s Szivós is azt állítja, hogy őt meg Rotyits fenyegette meg lelövéssel. Az ítélőbíróság azonban ezt a védekezést nem fogadta el, noha tényként nyert megállapítást, hogy a munkaszolgálatosokkal való bánásmód tekintetében már Muray alezredes útbaigazítást adott és ő rendelte el az első 22 ember kivégzését, de ezt a századparancsnok nem hajtotta végre, továbbá ugyancsak ő volt az, aki a 22 ember kivégzését Haynal ezredesnél megreklamálta. Tény az is, hogy Haynal ezredes a keret előtt azt a kijelentést tette, hogy addig senki sem mehet haza szabadságra, amíg a munkaszolgálatosok közül egy is él. Ezt a két vádlotton kívül Werbőczy Frigyes hdp. őrmester ugyanígy állította, aki a főtárgyaláson nem tudott ugyan megjelenni, de kihallgatási jegyzőkönyve felolvastatott. Ennek ellenére mégsem hivatkozhatnak Rotyits és Szivós a Ktbtk. 38. §. 1. pontjában írt beszámítást kizáró okra, mert az csak akkor valósul meg, ha az alárendelt meg van győződve arról, hogy a szóbanforgó parancsot teljesíteni kell. Rotyits és Szivós erről annál kevésbé lehetett meggyőződve, mert vitéz Dudás százados példát mutatott arra, hogy a törvénybeütköző parancsot, amely egyenesen bűncselekmény elkövetését célozza, nem szabad végrehajtani. Minthogy mindketten magasabb rendfokozatot viselnek, ismerniök kellett a Szolg. Szab. I. R. 88. pontját, amely ezt egyenesen megtiltja. Ezenkívül se Rotyits se Szivós nem kerestette volna a meglőtt Sax-ot, ha az lett volna meggyőződésük, hogy eljárásuk a szolgálati parancs teljesítése folytán nem kifogásolható. Szivós presszionálására az ő állításán kívül semmiféle adat nem merült fel s az nem is látszik valószínűnek, mert Rotyitsnak Reichord és Németh szakaszvezetők, valamint Tóth tizedes mellett semmi különös szüksége nem volt a kegyetlenkedésnél éppen Szivósra. Rotyits és Szivós büntetőjogi beszámíthatósága tekintetében az eljárás során semmiféle gyanú nem merült fel s a főtárgyaláson kihallgatott elmeorvos-szakértő szerint beszámítási képességük még csak nem is korlátozott.”

10. „A jogi minősítés tekintetében az ítélőbíróság elfogadta a büntetőindítvány minősítését, nevezetesen mindhármuk magatartását ugyanazon tényállásban összefoglalva társtettességnek minősítette, mint ahogy társtettes lesz minden illetékes szerv a munkaszolgálatos századoknál elkövetett összgyilkosságokban, aki azokat bizalmas, vagy nyílt parancsokkal elrendelte, megengedte vagy egyébként iniciálta. Haynal a gyilkosságokat, mint szűkebb körben vett értelmi szerző a végrehajtókkal együtt és közösen követte el s abban annál kevésbé lehet felbujtó, mert Rotyitsék nem döntő módon az ő befolyására határozták el magukat a bűncselekmény elkövetésére, hanem a befolyás az akkori rendszernek a munkaszolgálatosokkal szemben megnyilvánult közismert szellemében nyilvánult meg. A keretlegénység a honvédelmi kormány közismert türelme folytán nyíltan kegyetlenkedett.”

11. „A büntetés kiszabásánál az ítélőbíróság mindhárom szóbanforgó vádlottnál súlyosbító körülményként mérlegelte a magyar jogszolgáltatásban példa nélkül álló rendbeliséget, az elkövetésnél megnyilvánult embertelenséget és az érett megfontolást, végül a jogtalan vagyoni haszonszerzési célzatot. Haynalnál külön súlyosbítóként mérlegelte azt, hogy meg volt a lehetősége a vérengzés megakadályozására, csekély kockázattal, mint ahogy azt egy alárendeltje tette, mégsem kísérelte meg.”

12. „Enyhítő körülményként mérlegelte az ítélőbíróság Rotyitsnál és Szivósnál azt, hogy elöljáróikkal együtt vettek részt a bűncselekmény elkövetésében, továbbá részbeni, de érdembeni beismerésben vannak, ami megbánásra mutat. Ezeknek aránybaállítása azonban nem adott lehetőséget az ítélőbíróságnak arra, hogy az enyhítőjogot alkalmazza.”

13. „A távollevő Haynal Alajos bűnösségének megállapítását és büntetése kiszabását az elmenekült nyilas kormány 1944. november havában megjelent ama rendeletének értelemszerű alkalmazásával határozta el az ítélőbíróság, mely szerint a hazaárulókat és szökevényeket távollétükben kell elítélni.”

14. „A kivégzés sorrendjét a bűnösség foka szerint állapította meg az ítélőbíróság.” Részlet az ítélőbíróság (néptörvényszék /népbíróság/) indokolásából, azt teljes terjedelmében lásd az „Indokok” alatt: Kossa István: i. m. 311 – 317. o.

A terheltek vallomásai, valamint a tanúk egybehangzó nyilatkozatai alapján tehát a népbíróság ezért arra a – véleményem szerint helyes – következtetésre jutott, hogy a vádlottak nem csak „egyszerű” emberölések tucatjait követték el, hanem szántszándékos – részben anyagi haszonszerzés végett, nyereségvágyból elkövetett – gyilkosságokban voltak bűnösök. Mint azt az előbb már láthattuk, az akkor hatályos Btk. így nevezte a szándékos, előre kitervelt, valamint a nyereségvágyból elkövetett emberöléseket, és ez azért lesz fontos, mert mint azt látni fogjuk, Rotyitsékat nem a népbírósági rendelet alapján – hiszen az akkor még nem is volt hatályos – ítélték el, hanem az akkor hatályos Btk. (1878. évi V. tc.) gyilkosságra vonatkozó paragrafusai szerint. Mivel viszont az új hatalom, a Budapesti Nemzeti Bizottság „néptörvényszékké” nyilvánította dr. Major büntetőtanácsát, ezért beszélünk mégis népbírósági perről, illetve az első népbírósági tárgyalásról.

Itt jegyezném meg, hogy a témával foglalkozó jelenkori irodalmak többségében, így például Bernáthnál is (Bernáth Zoltán: Justitia tudathasadása. Népbíróság a nép nélkül, a nép ellen. PÜSKI Kiadó Kft., Budapest 1993.), helytelenül írják a főtörzsőrmester nevét Rotyisnak, az ugyanis helyesen Rotyits. Igaz ugyan, hogy a büntetőügy iratain, számos helyen Rotyisként van írva, de a személyi adatok felvételénél – ami a gyanúsított személyi okmányai szerint történt – látható, hogy a gyanúsított neve helyesen írva Rotyits Péter. Véleményem szerint ez is azt mutatja, hogy például az ezen eljárást és a meghozott ítéletet kritizálók többsége úgy alkotott véleményt, hogy magát a népbírósági per anyagát át sem tanulmányozta…
Lásd erre vonatkozólag a Budapesti Néptörvényszék N.T. 1/1945 számú iratait, valamint Kossa István idézett művét, illetve röviden beszámolt a büntetőügyről a Szabadság 1945. február 4. napi, vasárnapi száma is. Itt szintén Rotyitsként van megemlítve a vádlott: „A budapesti népbíróság szombaton délelőtt tárgyalást tartott dr. Major Ákos százados-hadbíró elnöklésével a Zeneakadémia kistermében. A közvád büntető indítványt tett a szökésben lévő Haynal Alajos vezérőrnagy, Muray Lipót alezredes, továbbá a vizsgálati fogságban lévő Rotyits Péter főtörzsőrmester és Szivós Sándor szakaszvezető ellen 124 rendbeli gyilkosság bűntette miatt, melyet azáltal követtek el, hogy munkaszolgálatos századokat már útbaindításkor azzal a paranccsal indítottak útba, hogy egy se érhessen vissza élve. A Népbíróság Haynal Alajos vezérőrnagyot, Rotyits főtörzsőrmestert és Szivós szakaszvezetőt kötéláltali halálra ítélte. A Néptörvényszék a halálbüntetést először Szivóson, majd Rotyits főtörzsőrmesteren hajtotta végre. A jelenleg még szökésben lévő Haynal majd később felel tetteiért. Muray és tiszttársai ügyét a Néptörvényszék elkülönítette, mert közeli kézrekerítésükre megvan a remény. Az ítéletet vasárnap 12 órakor az Oktogonon hajtották végre.” Lásd ezt még: Kossa István: i. m. 308. o.

A gondolatsort tovább folytatva, figyelemreméltó az első perrel kapcsolatban mindenekelőtt dr. Major azon indokolása, miszerint – mert a népbírósági rendelet akkor még nem volt hatályos – a bíróság az 1878. évi V. törvénycikk (a Csemegi – kódex, vagyis az ekkor hatályos Btk.) gyilkosságra vonatkozó paragrafusa alapján ítélkezett, a Budapesti Nemzeti Bizottság felhatalmazása alapján, „a Btk. 70. §-ához képest társtettesi minőségben elkövetett, a Btk. 278. §-ába ütköző 124 rendbeli gyilkosság bűntette miatt.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 80. o.) A bűnösítés lásd Kossa István: i. m. 310. o.
Az ítélet szó szerint „a Btk. 70. §-ához képest a Btk. 278. §-ába ütköző, társtettesi minőségben elkövetett 124 rendbeli gyilkosság bűntettében” mondta ki bűnösnek I. rendű Haynal Alajost, III. rendű Rotyits Pétert és IV. rendű Szivós Sándort, akiket ezért a Budapesti Néptörvényszék, mint ítélőbíróság „a Btk. 278. §. büntetési tétele és a 289. §., valamint a Ktbtk. 22. §. 1. pontja alapján kötéllel végrehajtandó halálra mint fő, továbbá 10 – 10 (tíz) évi hivatalvesztésre és politikai jogaik gyakorlásának ugyanily tartalmú felfüggesztésére, végül lefokozásra, mint mellékbüntetésre ítéli. Az ítélet először IV. r., majd III. r. vádlotton hajtandó végre. A szökésben lévő Muray Lipót, akinek személyi adatai ismeretlenek, ny. áll. alezredes, II. r. vádlott, továbbá Tiszarovits József, akinek személyi adatai ismeretlenek, t. hadnagy, V. r. vádlott, végül Spóner Rudolf, akinek személyi adatai ismeretlenek, t. hadapródőrmester, VI. r. vádlott ellen a Büntetőindítványban leírtak miatt folyamatban lévő bűnügyet a jelen bűnügytől a Kbp. 37. §. alapján az eljárás megnehezítésének elkerülése végett elkülöníteni rendeli.” (Kossa István: i. m. 310 – 311. o.)
A „10 – 10 (tíz) évi hivatalvesztésre és politikai jogaik gyakorlásának ugyanily tartalmú felfüggesztésére” kitétel természetesen csak az esetleges kegyelmezés esetére vonatkozott volna (ekkor léphetett volna életbe, mint jogilag releváns tény), a kiszabott halálbüntetés végrehajtásakor ez nyilván nem volt értelmezhető.

Elvi éllel mondta ki az ítélet tehát, hogy valamennyien társtettesek voltak: „A jogi minősítés tekintetében az ítélőbíróság elfogadta a büntetőindítvány minősítését, nevezetesen mindhármuk magatartását ugyanazon tényállásban összefoglalva társtettességnek minősítette, mint ahogy társtettes lesz minden illetékes szerv a munkaszolgálatos századoknál elkövetett összgyilkosságokban, aki azokat bizalmas vagy nyílt parancsokkal elrendelte, megengedte, vagy egyébként iniciálta.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 81. o. Az indokolás – „Indokok” fejléc alatt Kossa idézett művében a 311. oldaltól a 317. oldalig van közzétéve.) Ezen kívül meghivatkozta magának a bíróságnak a jogszerűségét, ítélkezésének jogi alapját is. Az indokolás szerint az újonnan felállított Budapesti Néptörvényszék működése a Budapesti Nemzeti Bizottság határozatán (II/9 – 1945. BNB. sz.) alapult, amelyre a kalandos életpályát bejárt jogász így emlékszik: „A dr. Major Ákos vezette tanács e felhatalmazással hozta meg első ítéletét február 3-án Rotyits Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezető ügyében, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot.” (Dr. Major Ákos: i. m. 120. o.)

Ezzel az indoklással „magyarázta” a bíróság a rendelet hatálybalépését megelőzően megkezdett működését, és meghozott ítéletét, ami ilyen folytán, ebből a szemszögből, azaz csak az anyagi jog szempontjából vizsgálódva, ugyancsak jogszerű lett (viszont el kell azt is ismerni, hogy a teljes jogszerűséget vizsgálva csak „hellyel-közzel” – mivel azonban a jog ilyen fogalmat nem ismer, ezért tehát a „teljes” jogszerűség szempontjából a válasz: NEM – a mai napig vitára okot adó módon, mégpedig nem anyagi – hiszen a bűnösséghez nem férhetett kétség –, hanem az alább kifejtendő alaki, eljárásjogi jogszabálysértések miatt), mind az elkövetett gyilkosságokban való bűnösítés, mind pedig az ítélkezésre való felhatalmazás szempontjából is. Hiszen a Budapesti Nemzeti Bizottság a főváros felszabadított területén jogszerűen és teljes körben gyakorolta a hatalmat: „Budapesten folytak még a harcok, Pest azonban 1945. január 18-án felszabadult. Január 21-én megalakult a forradalom szerve: A Budapesti Nemzeti Bizottság a székesfőváros felszabadított területén a hatalmat mindaddig gyakorolja, amíg azt a magyar kormány át nem veszi.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 79. o.)
A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 21. napján kelt, I/1945. sz. teljes ülési határozata szerint: „a Budapesti Nemzeti Bizottság a székesfőváros felszabadított területén a hatalmat mindaddig gyakorolja, amíg a magyar kormány át nem veszi.” Ez a határozat egyébiránt a szovjet frontparancsnokság hozzájárulását is élvezte. Lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 119. o. A jogi problémát az egyéb eljárásjogi kérdések-problémák jelentették.
Az „ötös bizottság” hatalomgyakorlása teljes körű volt, ami még az államfői jogokra is kiterjedt. Ezt bizonyítja az ítéleten a népbírák (az ítéleten „ülnökök” megnevezéssel szerepelnek, míg dr. Major „elnök”-ként van feltüntetve) aláírása utáni záradék is, amit a Bizottság képviselői írtak alá: „Az ítéletet megerősítjük. Végrehajtandó. Budapest 1945. január (ez áthúzva és kijavítva – P. A.) február 3. Nemzeti Bizottság.” (Kossa István: i. m. 318. o.) Vagyis, a záradékot az ítéletre rávezető, és így az ítélet megerősítéséről döntő Bizottság – mivel a főhatalmat ott és akkor kizárólagosan gyakorolta – tulajdonképpen a kegyelem kérdésében határozott, így problémát a jogszerűség szempontjából az sem jelenthetett, hogy az elítéltek kegyelemért nem fordulhattak sehova, ugyanis a Néptörvényszék által kiszabott halálos ítéletet csak a bizottsági engedélyezés („Az ítéletet megerősítjük. Végrehajtandó…”) megtörténte után lehetett végrehajtani.

Pontokba szedtem az esettel kapcsolatos gondolataimat, aggályaimat (Dr. Major Ákos az üggyel kapcsolatos saját álláspontját, jogi fejtegetéseit a Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… című idézett művének 120 – 129. oldalain közli):

1. Meglátásom szerint ott fedezhető fel az ítélet egyik jogszabályokkal nem magyarázható momentuma, hogy az ítéletet másodfokon senki sem bírálta el, vagyis az ekkor még hatályban lévő büntető perrendtartás szerinti fellebbezés lehetősége a vádlottaknak nem adatott meg. Ugyanis, ha a Néptörvényszék a Csemegi-kódex, mint az akkor éppen hatályos büntetőkódex alapján járt el anyagi jogi értelemben, akkor meg kellett volna adnia a lehetőséget a fellebbezésre is, hogy így alakilag se legyen az ítélet utólag kifogásolható. Hiszen 1945. február 3. napján az Nbr. még nem volt hatályos, így pedig az akkor még hatályosnak tekinthető büntető perrendtartás (1896:XXXIII. tc.) szerint – ha mindent jogszerűen akartak volna végezni – járt volna a jogorvoslati lehetőség. De még a népbírósági jog szerint is lehetősége volt az elítéltnek a fellebbezésre a halálos ítélet ellen, amit pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa bírált el, hacsak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező, eljáró Népbíróság (vagy utóbb a NOT) úgy nem döntött, hogy az elítélt kegyelemmel összefüggésbe nem hozható. 81/1945. ME. sz. rendelet (Nbr.) 7. §: „A népbíróság által kiszabott halálbüntetés kegyelmi úton életfogytiglani, vagy 10-15 évig terjedő, határozott tartamú fegyházbüntetésre változtatható át. A kegyelmezés joga a Nemzeti Főtanácsot illeti. A Nemzeti Főtanács határozatát az Igazságügyminiszter javaslatára hozza meg.” Nbr. 53. §: „A népbíróságnak halálbüntetést, teljes vagyonelkobzást vagy állásvesztést kimondó, három évi szabadságvesztés büntetést, 20.000 pengő pénzbüntetést meghaladó ítélete ellen az elítélt fellebbezéssel élhet a Népbíróságok Országos Tanácsához. (…) A fellebbezésre egyébként a Bp. 388. §-a alkalmazandó.” 1440/1945. ME számú rendelet (Nbr.nov) 3. §: „A 81/1945. ME számú rendelet 7. §-a hatályát veszti és helyébe az alábbi rendelkezések lépnek: Kegyelmezési jog gyakorlásának – a közkegyelem esetét kivéve – csak halálbüntetés esetében és csak az elítéltnek vagy védőjének kérelmére van helye. A halálbüntetés kegyelem útján életfogytig tartó kényszermunkára vagy testi alkalmatlanság esetében életfogytig tartó fegyházra változtatható át. A kegyelmezés joga a Nemzeti Főtanácsot illeti. (…) Ha a Népbíróságok Országos Tanácsa a halálraítéltet egyhangúlag nem találja kegyelemre javaslatba hozhatónak, a kegyelmi kérvényt s továbbterjesztés mellőzésével saját hatáskörében maga utasítja el.” Nbr.nov 21. §: „A 81/1945. ME számú rendelet 53. §-a hatályát veszti és helyébe az alábbi rendelkezések lépnek. (…) Halálbüntetést kiszabó ítélet ellen bejelentett fellebbezés esetében a népbíróság az ügyet az ítélethozataltól számított nyolc nap alatt köteles a Népbíróságok Országos Tanácsához felterjeszteni. Az ilyen ítélet szóbeli indokait a kihirdetés alkalmával részletesen ki kell fejteni és az ítéletet három nap alatt írásba kell foglalni. A Népbíróságok Országos Tanácsa az ügyben az iratoknak hozzá érkezésétől számított három nap alatt köteles a lehetőség szerint minél közelebbi tárgyalási határnapot kitűzni, illetőleg a bizonyítás kiegészítése tárgyában intézkedni. Ha a jelen § a halálbüntetést kimondó ítélet ellen a fellebbezést kizárja és a népbíróság a Bp. 497. §-ának megfelelő eljárásban akként határozott, hogy az elítélt kegyelemre nem méltó, a halálbüntetést ettől számított két órán belül végre kell hajtani. Az előbbi bekezdés esetében az ítéletet rövid indokolással együtt azonnal írásba kell foglalni.”
Ide kell megjegyezni, hogy amennyiben az elsőfokon eljáró népbíróság egyhangúan nem találta kegyelemmel összefüggésbe hozhatónak a vádlottat, akkor az ügy már a NOT elé sem került, hanem az ítéletet 2 órán belül végrehajtották. Így történt ez a nyilas Kun András (Nyírbátor, 1911. november 8. – Budapest, 1945. szeptember 19.) esetében is. „Kun páter”, minorita szerzetes volt, aki rendjéből 1943-ban lépett ki, majd a nyilas hatalomátvétel után pedig a Belügyminisztérium propagandaosztályának munkatársa, egyébiránt pedig egy tömeggyilkos lett. 1945 nyarán elfogták, és népbíróság elé állították. Halálra ítélték, majd az ítélethirdetés után két órával felakasztották, mivel az eljáró népbíróság nem találta kegyelemmel összefüggésbe hozhatónak.

Tehát a fellebbezés kizárása, illetve a másodfokon eljáró bírói fórum kimaradása Rotyitsék esetében az akkor hatályos büntető perrendtartás szempontjából mindenképpen alaki jogszabálysértés volt, még akkor is, ha annak a jogerős ítélet nézőpontjából viszont abszolút semmi befolyása nem lett volna, a vádlottak a kötelet mind jogi, mind akár pedig emberi szempontok alapján is, de mindenképpen kiérdemelték.

2. Hogy dr. Major nem rendelkezett a megfelelő bírói képesítéssel, az eljárásjogi hibához nem vezetett, hiszen – mint már említettem – a Budapesti Nemzeti Bizottság határozata alapján felállított Budapesti Néptörvényszék az ítélőbírótól csak jogi végzettséget követelt meg, ekként tehát eljárásjogi hibáról itt nem beszélhetünk. A későbbiek folyamán a Szakszervezeti Tanács Büntetőjogi Bizottsága is úgy foglalt állást a képesítés kérdésében, hogy a népbírósági tanácsvezető bíró számára nem szükséges az egységes bírói és ügyvédi vizsga, hanem a hadbírói is elegendő. Dr. Major erről a fél évvel később kezdődött, Bárdossy-per kapcsán így írt: „A másodfokú tárgyalás a parlament egyik ép állapotban maradt kongresszusi termében, a közönség kizárásával, csak a sajtó nyilvánossága előtt zajlott le. Az újságok a tárgyalás menetéről nem írtak, csak annak napját és az ítéletet közölték, pedig lett volna miről tudósítaniuk. Dr. Berend Béla az első fokon korrektnek tűnt védő ugyanis nem kis meglepetést okozott a bíráknak. Abszolút hatályon kívül helyezési okként azt kifogásolta semmisségi panaszában, hogy védence ügyében ítélkező népbírósági tanács nem volt törvényesen megalakítva, mert a tanácselnöknek (nekem) nem volt egységes bírói és ügyvédi, hanem csak hivatásos hadbírói képesítése. Ezt az első fokú tárgyalás megnyitásakor nem kifogásolta (ahogy nem élt például a „nullum crimen sine lege” kifogással sem, de dr. Berend nívóját nem bírálhatom, mert – egyrészt – én csak egy „zöldfülű” jogász vagyok hozzá képest, valamint – másrészt – tulajdonképpen már eleve egy megoldhatatlan feladatra vállalkozott…). Most viszont, amennyiben panaszának a NOT helyt adott volna, akkor a Bárdossy-per megismétlésén túl az egész eddigi működésem is bűncselekménynek minősül, sőt a Rotyis–Szívós-ítélet pedig emberek törvénytelen kivégzése címén háborús bűntettnek (mert 1945 februárjában még folyt a második világháború). Tehát nemcsak a volt miniszterelnök elleni per diszkreditálása merült fel, annál jóval több. Ez a sötét politikai mesterkedés azonban nem vezetett eredményre. A Szakszervezeti Tanács Büntetőjogi Bizottsága ebben a kérdésben is állást foglalt. Az 1945:VII. tc. 42. §-ának a fogalmazására hivatkozott, mely szerint ’… az igazságügyminiszter minden tanács mellé szakképzett tanácsvezető bírót és helyettes bírót jelöl ki’. Ez a szakképesítés pedig nem szűkíthető le az egységes bírói és ügyvédi vizsgára, a hivatásos hadbírói vizsga megfelelő képesítést jelent. A Népbíróságok Országos Tanácsa is így döntött, helybenhagyva a kötél általi halálbüntetést.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 236 – 237. o.) Ide érdemes talán még egy idézetet elhelyezni, amikoris Major a Bárdossy-per befejezéséről írt: „Az első fokú ítéletet a tárgyalási jegyzőkönyvvel együtt a minisztérium nyomdája zöld vászonkötésben, aranybetűs felírással prezentálta nekem. Dr. Rieshez vittem, akinél ott találtam dr. Domokost. Hármasban voltunk, amikor átadtam dr. Riesnek az ’opus’-t. Belelapozott, helyenként beleolvasott, köszönettel elfogadta. Amikor összecsapta, megjegyezte: ’úgy látom, az ítéleted jobban sikerült a tárgyalásvezetésnél’. Erre én azt kérdeztem: ’mondd, az adott körülmények között ki tárgyalhatta volna jobban nálam?’ Helyette a legfőbb államügyész válaszolt: ’Természetesen a miniszter elvtárs.’ Dr. Ries ezt helyesnek találta, én azonban tovább faggattam: ’És utánad?’ Ismét dr. Domokos válaszolt, nehogy dr. Ries őt nevezze meg: ’Szerintem dr. Töreky vagy dr. Szemák, természetesen azután, hogy az ügynek minden vonatkozását előre tisztázhatták volna. Akkor nem kellett volna rögtönözni a tárgyaláson.’ Dr. Ries ezzel is egyetértett, azután így folytatta: ’Te viszont vérbeli hadbíró voltál.’ Majd telefonon utasította a törvényelőkészítő osztály vezetőjét, hogy másnapra hozzák le azt a rendelettervezetet, amelyben az igazságügyminiszter elengedi a polgári jogi gyakorlatot azoknak a tényleges hadbíróknak, akik legalább öt évi szolgálatot teljesítettek, így a legrövidebb időn belül megszerezhetem az egységes bírói és ügyvédi képesítést. Ennyit profitáltam a Bárdossy-tárgyalásból.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 250. o.)

3. Mindegyik vádlottat – még a szökésben lévő terhelteket is – ügyvéd védte: „A Magyar Nép nevében! A Budapesti Néptörvényszék, mint ítélőbíróság a szökésben lévő Haynal Alajos vezérőrnagy I. r., Muray Lipót ny. alezredes II. r., a vizsgálati fogságban lévő Rotyits Péter t. főtörzsőrmester III. r. és Szivós Sándor t. szakaszvezető IV. r. vádlottak ellen a Budapesti Nemzeti Bizottság felhatalmazása folytán a közvádló által a Btk. 70. §-hoz képest társtettesi minőségben elkövetett, a Btk. 278. §-ba ütköző 124 rendbeli gyilkosság bűntette miatt, továbbá az ugyancsak szökésben lévő Tiszarovits József t. hadnagy V. r. és Spóner Rudolf t. hadapródőrmester VI. r. vádlottak ellen a Ktbtk. 133. § 4. pontjába ütköző és a 134. § 2. bek. szerint minősülő szolgálati bűntett miatt emelt vád felett dr. Major Ákos néptörvényszéki elnök elnöklete alatt dr. Szabó Ferenc közvádló és dr. Zilahy Tamás jegyzőkönyvvezető részvételével, a vizsgálati fogságban lévő Rotyits Péter t. főtörzsőrmester III. r. és Szivós Sándor t. szakaszvezető IV. r. vádlottak, valamint dr. Czibor Béla járásbíró, mint III. r. és dr. Bródszky Károly budapesti ügyvéd, mint IV. r., végül dr. Mayersdorffer Tivadar, budapesti ügyvéd, mint a távollévő Haynal Alajos vezérőrnagy I. r., Muray Lipót ny. áll. alezredes II. r., Tiszarovits József t. hadnagy V. r., Spóner Rudolf t. hdp. őrmester VI. r. vádlottak védőjének jelenlétében a Zeneakadémia kis-előadói termében Budapesten, 1945. évi február 3-án nyilvánosan megtartott főtárgyalás eredménye alapján a következőképpen ítélt:” (Kossa István: i. m. 309. o.) Azaz a büntetőeljárás jogi hibától ebben a vonatkozásban mentes, jogi fogyatékosságban nem szenved.

4. A kegyelmezés tárgyában a következő tények foglalhatók össze. Az államfői jogokat – jelesül a kegyelmi kérelem elutasításának jogát – csak az államfő, ebben az esetben az 1945. január 26-án felállított Nemzeti Főtanács, mint ideiglenes, háromfős államfői testületet gyakorolhatta volna az Nbr. alapján. Viszont, mivel az Nbr. csak február 5. napjával lépett életbe, így itt is a régi szabályok szerint kellett volna eljárni, vagyis a kegyelem kérdésébe a Kormányzó (a „legfőbb hadúri” jogok gyakorlásában a Kormányzót a honvédelmi minisztérium mellett a Legfelső Honvédelmi Tanács segítette) dönthetett volna (katonai büntetőeljárás során, háborús helyzetben a vezérkari főnök, esetleg a honvédelmi miniszter, illetve szükséghelyzetben, például harcban és rögtönítélkezés esetében a magasabb katonai parancsnok is), de egy adott – Pest felszabadított részein – terület felett hatalmat gyakorló bizottság tulajdonképpen nem, mivel erre vonatkozó konkrét rendelkezés nem született, hiszen csak általánosságban lett megállapítva, hogy a hatalmat a BNB gyakorolja, de külön az kiemelve nem lett, hogy ez államfői jogokat – köztük a kegyelemadásét – is érintene. Viszont, mivel a Budapesti Nemzeti Bizottság által gyakorolt hatalomról, mint főhatalomról van szó, ezért a hatalomgyakorlást akár teljeskörűen, tehát az államfői hatalomra is lehet, illetve kell értelmezni. Itt egyébiránt amúgy is egy leküzdhetetlen problémával állt volna szemben dr. Major népbírósági tanácsa, hiszen a Kormányzóhoz továbbítani a kegyelmi kérelmeket egyszerűen lehetetlen és képtelenség is volt, „mindenfajta” értelemben véve (hiszen a kormányzó a német-nyilas nyomásra lemondott, bár ennek jogszerűsége és önkéntessége megint csak erősen vitatható). Esetleg szóba jöhetett volna még a Nemzeti Főtanácshoz való továbbítás is, de ez pedig problémásnak a tényleges fizikai nehézségeken (értsd: a távíróvonalakat mindenütt elvágták a visszavonuló németek, az utak bombasérültek voltak, ha hidak szinte mindegyikét lerobbantották, repülőgép nem állt a rendelkezésre, illetve a vonatközlekedés is szünetelt, stb.) túl azért mutatkozott, mert az államhatalom ekkor még nem volt egységes, egy-egy felszabadított terület (város, község) fölött a tényleges hatalmat még sokáig a nemzeti bizottságok gyakorolták. Maradt tehát az a megoldás, hogy a Budapest felszabadított részén a hatalmat ténylegesen gyakorló főhatalmi szerv, a BNB elé került az ítélet megerősítés végett. Az eljárás jogszerűsége szempontjából ez mindenképpen egy vitatható momentum ismét, de azt is be kell látni, hogy az adott körülmények között, a teljesen jogszerű eljárás szempontjából egyszerűen megoldhatatlan problémák adódtak, sőt jogilag is megállapíthatatlan volt, hogy kit is illet a tényleges egyéni kegyelmezési jog, mint államfői főhatalom. Mondhatjuk azt is, hogy a Budapesti Nemzeti Bizottság mind a másodfokon eljáró, mind pedig a kegyelmi tanács szerepét ellátta, amikor 1945. február 3-án „az ítéletet megerősítjük, végrehajtandó” záradékot az eredeti ítéletre rávezette, de érezhető, hogy ez jogilag nem állja meg egyértelműen a helyét, de legalábbis kívánnivalót hagy maga után, méghozzá megint csak eljárásjogi szempontok alapján. Jogszerű ez akkor lehetett volna, ha a Budapesti Nemzeti Bizottság, mint a főváros területén a hatalmat ténylegesen gyakorló legfőbb szerv erről – vagyis az államfői jogok gyakorlásáról – valamilyen konkrét rendelkezést, egyértelmű (jog)szabályt alkotott volna (mint ahogy az Szegeden történt, ahogy azt fentebb már láthattuk). De az is igaz – és ezt is ki kell még egyszer emelni –, hogy a főváros területén a hatalmat gyakorló legfőbb szerv titulust akként is lehet értelmezni, miszerint az mindenre, így tehát az államfői jogokra is kiterjed. Továbbá, ha az ítélet meghozatalakor fennálló körülményeket vizsgáljuk, vagyis a Budán még harcoló német-magyar csapatokat, a még ekkor is garázdálkodó nyilas egységeket, az elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyát, valamint a közhangulatot, megállapíthatjuk, hogy az eljárás, a körülményekhez képest – ebből a szempontból is – mégiscsak törekedett a jogszerűségre. Hiszen ebben a helyzetben bizony a gyilkosokat egyszerűen maga a nép (például a munkaszolgálatos zsidók, akik ekkor Pesten már aktívan részt vettek a nyilasok, keretlegények összegyűjtésében) is elítélhette volna, kövekkel és husángokkal a kezében, amire még akkor sem lehetett volna ráilleszteni az igazságtalan bélyeget.

Álljon itt egy rövid, áttekintő jellegű, eligazodást segítő, összegző áttekintés a nemzeti bizottságokról Csizmadia Andor: „A nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968.” című műve alapján. Az öt demokratikus párt (Független Kisgazdapárt [FKgP], Magyar Kommunista Párt [MKP], Szociáldemokrata Párt [SZDP], Nemzeti Parasztpárt [NPP], és a Polgári Demokrata Párt [PDP]) Szegeden, 1944. december 1-jén alakította meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF), másnap pedig megalakult e pártok helyi, politikai koalíciója, a Szegedi Nemzeti Bizottság is (vö. Dr. Lukács Tibor: i. m. 70. o. Lukács adatai szerint 1944. december 2. napján alakult meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a másnapi nagygyűlésen hozta létre a Szegedi Nemzeti Bizottságot.). Ennek helyi szervei voltak tulajdonképpen a nemzeti bizottságok, amelyeknek fő feladata az élet újraindítása volt a lerombolt és kifosztott városokban és a falvakban. E megfogalmazásból is kitűnik, hogy milyen sokrétű volt a tevékenységük, ami ténylegesen az oktatás újraindításától kezdve a műhelyek és üzemek megszervezésén és a munka beindításán át a romeltakarítás megszervezéséig, a hivatalok újjászervezéséig terjedt. A nemzeti bizottságok (néhol másként nevezték őket) eleinte csak az ország egy-egy jelentősebb városában alakultak meg – jöttek létre (Szeged, Debrecen, Pécs). Ezekből a központokból, de elsősorban Debrecenből kiindulva aztán először a Tiszántúlon szerveződtek meg e testületek. Ezt követően a bizottságok megválasztották, vagy kiküldték városuk megfelelő számú képviselőjét a Debrecenben, 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A közigazgatás helyreállítását előíró rendeletek (14/1945. ME. sz. és 1030/1945. ME. sz. rendelet) után már valamennyi megyeszékhelyen megalakultak a nemzeti bizottságok. Ezek a vármegyei alispánokhoz hasonlóan felhívást bocsátottak ki annak érdekében, hogy minden vármegyei településen alakítsák meg a nemzeti bizottságokat. A nemzeti bizottságok rendszere akkor lett teljes, amikor 1945. szeptember 4-én megalakult az Országos Nemzeti Bizottság. A hierarchia tehát a községi, a járási, a városi, a vármegyei (és a budapesti), valamint az országos nemzeti bizottságokból állt, e hierarchikus sorrend szerint. Tekintettel arra, hogy helyi szinten közhatalmat (mintegy törvényességi felügyeletet és ellenőrzést, egy sajátos önkormányzást, stb.) gyakoroltak, e szervek főhatósága a Belügyminisztérium volt. A nemzeti bizottságot az elnök vezette, akit a tagok közül választottak. Kezdetben ez nem mindenhol alakult így, a Budai Nemzeti Bizottság például az első három évben váltott elnökkel ülésezett, a pest megyei nemzeti bizottság hatos tanácsában pedig a tagok felváltva üléseztek. A nemzeti bizottságoknak jelentős szervezési feladatai voltak. Tagot küldtek a megyei földbirtokrendező tanácsba, és megalakították a községi földigénylő bizottságokat is. A termelési bizottságokba, a mezőgazdasági termelési hiteligényeket elbíráló bizottságokba, a terménybeszolgáltatás ellenőrzésére, a Nemzeti Gondozó Bizottságba, a helyi építési szaktanácsokba, és végül az adófelszólamlási bizottságokba tagokat delegáltak, háromtagú intéző bizottságokat küldtek ki a kereskedelmi és az iparkamarai választások előkészítésére. Működésüket nehezítette, hogy tisztázatlan jogállású szervek voltak. Az 1030/1945. ME. sz. rendelet (1945. április 26.) a későbbi hatásköri összeütközések megelőzése érdekében megtiltotta, hogy a nemzeti bizottságok közigazgatási funkciókat gyakoroljanak. Ezzel szemben a 10.260/1948. számú kormányrendelet a nemzeti bizottságot (a termelési és a földigénylő bizottsággal együtt) helyi közigazgatási szervnek tekintette. A bíróságok ítéleteikben ezt általában nem ismerték el, hanem arra az 1945-ös kormányrendeletre hivatkoztak, amely a bizottságok közigazgatási tevékenységét korlátozta. Tagjaik közhivatalnoki minősítésére vonatkozó rendelettervet a Minisztertanács nem fogadta el annak ellenére, hogy a tagok eljárásaikban tulajdonképpen annak minősültek. A bizottságok a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulásával szüntették be a tevékenységüket. Az Országos Nemzeti Bizottság 1949. január 29-én tartotta meg utolsó ülését, ahol kimondták a nemzeti bizottságok február 1-jével történő megszűnését. A vonatkozó kormányrendelet végül 1949. február 5-én jelent meg, amelynek értelmében a nemzeti bizottságok feladatait a Függetlenségi Népfront helyi szervei vették át.
Részletesen írtam a nemzeti bizottságok működéséről, ezt lásd ~ Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok – kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás, 2012. február, 5. évfolyam 2. szám. 32 – 43. o. A szaklap elérhető a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban is.


5. Külön ki kell emelni, hogy Kossa István, mint tanú, sőt, mint sértett tanú (hiszen végigszenvedte a Rotyits-banda kegyetlenkedéseit), semmi esetre sem vehetett volna részt a halálos ítélet megerősítésében. Ez megint csak egyértelmű alaki jogi hiba, annak viszont egy kapitális baklövés volt, ha a jog szempontjából vizsgálódunk. Hangsúlyozom, hogy a halálbüntetés kiszabása és végrehajtása szempontjából „kész tények” voltak, hiszen az életben maradt tanúk vallomásai alapján e tömeggyilkosokra mindenképpen kötél várt volna.

6. Jogszerű volt ugyanakkor a Csemegi kódex alkalmazása abból a szempontból, hogy azt addig az időpontig semmilyen régi, vagy új hatalomgyakorló, jogszabályalkotó szerv sem helyezte hatályon kívül (abból a szempontból viszont nem, hogy tudniillik katonákra nem lehetet volna a paragrafusait alkalmazni, hanem főszabályként csak a katonai büntetőtörvénykönyvet).

7. A szökésben lévő Haynal (aki többek között Budapest levente parancsnoka is volt 1943-ban) esetében a bíróság meglepő módon egy még hatályban lévő Szálasi-féle jogszabályra hivatkozott, így az is jogszerűnek tekinthető első ránézésre: „A távollevő Haynal Alajos bűnösségének megállapítását és büntetése kiszabását az elmenekült nyilas kormány 1944. november havában megjelent ama rendeletének értelemszerű alkalmazásával határozta el az ítélőbíróság, mely szerint a hazaárulókat és szökevényeket távollétükben kell elítélni.” Részlet az ítéletből (KOSSA: 317. o.), azt teljes terjedelmében lásd: Kossa István: i. m. 309 – 317. o. De ha megfontoljuk, hogy Szálasiék kormánya illegitim hatalom volt, mint ahogy az a későbbiek során oly sokszor előkerült, akkor itt is felfedezhetünk egy jogszerűtlen hivatkozást. Hiszen illegitim hatalom által hozott bármely intézkedés sem tekinthető jogszerűnek. Vagyis a Szálasi-féle jogszabályra való bírósági hivatkozás ekképp jogszerűtlennek tekinthető. De az is tény, hogy amíg ez nyilvánosan nem került az (még igazából meg sem alakult) új hatalom által kinyilatkoztatásra, addig az eljáró bíró tekinthetett erre a jogszabályra úgy is, mint egy hatályos rendelkezésre, hiszen Szálasiék egynehány hónapig valóban uralmat gyakoroltak, jogszabályokat alkottak és ezeket végre is hajtatták. További érv e bírói eljárás jogszerűsége mellett az is, hogy a magyar perrendtartás e nyilas rendelkezésen kívül is ismerte a vádlott in contumatiam – távollétében – való elítélését, tehát jogsértést, véleményem szerint, végül itt sem lehet megállapítani.

8. És végül következzen a legszembetűnőbb jogi visszásság. Haynalékat, mint a fronton katonai bűncselekményeket elkövető katonákat, az ekkor még hatályos 1930. évi II. törvénycikk (Ktbtk.) szerint kellett volna felelősségre vonni, méghozzá az illetékes katonai bíróságnak. (Ugyanis csak az Nbr. hatálybalépése után beszélhetünk csak konkrétan háborús vagy népellenes bűncselekményekről, illetve az ezeket a bűncselekményeket akár katonák esetében is elbíráló népbíróságokról.) Ekkor még hatályos volt ugyanis a hadbírósági szervezetre vonatkozó szabályozás, ami, első fokú dandárbíróságokból, másodfokú hadosztálybíróságokból, és a Legfelsőbb Honvéd Törvényszékből állt. E mellett működött még a vezérkari főnök külön bírósága is. Ez az utóbbi bíróság akár hadműveleti területen, akár azon kívül is, mind katonai, mind pedig polgári személyek felett ítélkezhetett, és elsőbbséget élvezett az egész magyar büntetőbírósági rendszer tekintetében. Viszont ebben az esetben is rögtön lehet cáfolni az ítéletet e szemszögből támadók állításait. Ugyanis 1945 januárjára a Dunántúl kivételével Magyarország többi része már felszabadult, a hadosztályok, hadtestek letették a fegyvert. Így értelemszerűen nem működtek már a magukat megadó hadosztályok és hadtestek hadbírói szervei sem, pláne lehetetlen vállalkozás lett volna az illetékes hadbíróság megkeresése. Ennek okán a felelősségre vonást sem lehetett már hadbírósági eljárás keretében lefolytatni. Másrészről viszont itt még lehet érvelni azzal is, hogy a BNB által felállított Néptörvényszék, mint különös bíróság – a BNB vonatkozó határozata alapján – jogosult volt (lehetett) az ilyen, katonák által elkövetett bűncselekmények elbírálása tekintetében is (hiszen éppen az ilyen típusú bűncselekmények elkövetői feletti ítélkezésre állították fel, tekintet nélkül az elkövetőre, csakúgy, mint a Népbíróságot is). A borzalmas tetteket elbírálni, a tetteseket felelősségre vonni pedig kellett, figyelemmel elsősorban a néphangulatra, valamint a fegyverszüneti egyezményre is.

Végső soron megállapítható, hogy az első népbírósági per és ítélet, az összes körülmények mérlegelésével, egyértelműen jogszerűnek (jogi hibáktól mentesnek) nem tekinthető. Főkérdés, hogy a BNB határozatát a Budapesti Néptörvényszék felállításáról legitimként értékeljük-e, vagy sem. De még legitim értékelés esetén is ott marad az a tény, hogy az akkor még hatályos – az egyes alaki jogi szabályokat adó – büntető perrendtartást nem tartották be maradéktalanul, vagyis egyértelműen jogi hibáktól mentes eljárásról semmiképpen sem lehet beszélni. Szerencsésebb és kívánatosabb lett volna, ha az eljárás lefolytatásával vártak volna a népbírósági rendelet hatályosulásáig. És a fentieket végiggondolva érezhető, hogy mennyire égető szükség volt ennek a rendeletnek a minél előbbi megalkotására, kibocsátására és hatályosulására. Maga dr. Major Ákos is, aki előbb a Budapesti Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke volt, visszaemlékezéseiben egy fegyverként értékelte ezt a jogszabályt: „Ha az új jogi rendezés az adott politikai viszonyok között klasszikus jogelveket sért – annak bírálata nem a csatazajban ítélkező jogalkalmazók feladata, hanem a kényelmes késői korok kritikusaié… Végeredményben arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a népbírósági jogszabály a mi fegyverünk, ezt kaptuk. Majd a gyakorlatban válik el, hogy mennyit ér az igazságszolgáltatásban és a politikában, s mennyire rúg vissza ez a puska. Később ez a fegyver sokszor nullát lőtt, és ilyenkor mindig nagyot rúgott vissza. Kétségtelen, hogy ez a fegyver sem volt tökéletes, de a legjobb puska sem találhat célba, ha célzás közben jobbról, balról lökdösik a csövét.” (Dr. Major Ákos: i. m. 142. o.)

A Budapesti Néptörvényszék Haynal Alajos vezérőrnagyot (távollétében, mivel Argentínába szökött, és ott is halt meg, 1963-ban, Buenos Airesben), valamint Rotyits Péter tartalékos főtörzsőrmestert és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetőt, a 401. számú különleges munkásszázad keretlegényeit, a munkásszázad munkaszolgálatos tagjai sérelmére elkövetett 124 rendbeli gyilkosság elkövetése miatt kötél általi halálra ítélte. Mindkettejüket nyilvánosan, nagy tömeg előtt akasztották fel már másnap a Sztálin téren (Oktogonon), miközben a németek Budáról tarackokkal lőni kezdték a teret s környékét, valamint az Andrássy utat.

Dr. Majornak igazából is sikerült magát a népbíró szerepébe beleillesztenie, illetve beleélnie: „Engedtem, hogy az indulatkavargás, gyász, kétségbeesés, gyűlölet zavartalanul keveredjen a népbíróság előtt – azért voltunk népbíróság. Ma is magamban érzem a képek és hangok szívbe markoló hatását. Nem éppen bíróhoz illő meglátás élesedett ki bennem, amit Illyés Gyula sokkal később úgy fogalmazott meg, hogy ’gyászolni csak egy embert lehet, nagy közösség tragédiájára a bosszúállás illik’.” (Dr. Major Ákos: i. m. 123 – 124. o.)

A kivégzésről Major ezt írja: „Elsőnek Szivós Sándor került a lámpavasra, a zsineg azonban elszakadt. Össze kellett csomózni, és Szivóst visszasegíteni a helyére. A második kísérlet sikerült. Ennek az incidensnek az volt az oka, hogy az új intézménynek nem volt kötele. Üzlet vagy raktár nem akadt, amiben ilyet beszerezhettünk volna. A „Hűség Házában” (Az Andrássy út 60., a Nyilaskeresztes Párt országos székháza. Ezt foglalta le a budapesti politikai rendőrség.), ahová a politikai rendőrség az Eötvös utcából átköltözött, egyes helyiségekben spárgákat találtunk. Különböző minőségűt és hosszúságút. Ezekből fontuk össze az ottani munkatársakkal a hóhér kötelét. Igaz, hóhér sem volt. Sopronkőhidára nem ment ugyan, de nem ismertük a tartózkodási helyét. Ezért az elítéltet székre állítottuk, azután az egyik őr kirántotta alóla a széket. Ezt az epizódot az akkori helyzet jellemzésére kell elmondani. Az elsőnek elítélt fasiszta gyilkosok ellen saját zsinegüket használtuk. Az Oktogonon történő végrehajtáshoz Vas Zoltán ragaszkodott. Vonakodásomra azzal válaszolt, hogy nélkülem is végrehajtatja az ítéletet, teherkocsi platójára állíttatja az elítélteket, a nyakukba tett kötél végét a rakodókkal a villanyoszlopra kötteti, utána kihajttatja a lábuk alól az autót. Úgy véltem, hogy ez a megoldás kompromittálná az első politikai ítéletet, így inkább magamra vállaltam az ítélet végrehajtásának hivatalos irányítását. A szovjet parancsnokság az oktogoni kivégzésbe azért egyezett bele, mert megfelelő politikai demonstrációnak tartotta az önbíráskodás megelőzésére is. Miután azonban a németek sem hagyták tüzérségi beavatkozás nélkül az önként adódó tömegcélpontot, a szovjet parancsnokság utasított, hogy az ostrom befejezéséig várjunk a következő kivégzésekkel. Ez nem esett nehezemre, mert az ilyen népünnepélyeket a későbbiekben is elleneztem.” (Dr. Major Ákos: i. m. 125 – 126. o.)
A hivatalos iratokon a következő olvasható: „A halálbüntetés IV. r. elítélten 1945. február 4.-én 12 óra 15 perckor, III. r. elítélten 12 óra 30 perckor végrehajtatott. Budapest, 1945. február 4.” (Kossa István: i. m. 338. o.)
Az iménti fejezetről bővebben lásd ~ Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. E-tudomány, 2011/4. szám (www.e-tudomany.hu)
Más helyütt pedig ez olvasható tőle: „A halálra ítélt gyilkosokat az oktogoni lámpavasakra akasztottuk. A végrehajtás után a teret megtöltő felszabadult tömeg megéljenezte az újfajta igazságszolgáltatást, azután botokkal, ernyőkkel nekiesett a lámpavason himbálódzó hulláknak, és ütlegelni kezdte azokat. Amikor ez ellen hivatalos minőségemben tiltakoztam, leverték a fejemről a kalapot. Kivergődtem a tömegből. A németek a várból felfedezték a tömegcélpontot, és lőni kezdték a teret. Hamarosan csak a két hulla maradt az Oktogonon. A kivégzésről népügyészemmel együtt a Conti utcába mentem, a volt m. kir. Legfelsőbb Honvédtörvényszék épületébe, amit a Budapesti Néptörvényszék részére foglaltam le. Míg mi Pesten már a nép nevében ítélkeztünk, addig a Várban a fasiszták még gyilkoltak: Braun Éva és társai ez idő tájt haltak mártírhalált.” (Dr. Major Ákos: i. m. 33 – 34. o.)
Valamint: „Először a pártházban, azután a folyamatosan lakhatóvá tett Conti utcai hivatalomban laktam. Első otthoni látogatásomkor tucatnyi névtelen levelet találtam a levélszekrényünkben. A feladók saját kezűleg dobhatták be azokat, hiszen a posta nem működött. Zömmel Rotyisékéhoz hasonló akasztásomat helyezték kilátásba, s akadtak olyanok is, akik a megtorlást kiterjesztették családomra is. (…) Már a legelső napoktól kezdve 12-13 éven át kommunista vérbírónak, zsidóbérencnek, rohadt zsidónak neveztek.” (Dr. Major Ákos: i. m. 130. o.)

Az iménti fejezetet dr. Majornak, egy nekem nagyon is tetsző gondolatsorával zárom: „A magyarországi népbíráskodás tehát bemutatkozott. Ennek a jogtörténeti újszülöttnek a szülei a Magyar Kommunista Párt budapesti bizottsága és a BNB voltak, én bábáskodtam, mégpedig a jövevényért a szülők előtti teljes felelősséggel. Sem torzszülött nem lett, sem életképtelen. Kissé koraszülött volt, nélkülözte a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány közreműködését. Mégis a legegészségesebb lett a kormány által később nehezen megszervezett összes népbíróság között.” (Dr. Major Ákos: i. m. 127. o. A munkaszolgálatosok ellen elkövetett rémtettekről és az elkövetőkről Gárdos is írt idézett művében, „Keretlegények” címszó alatt. Lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 213 – 236. o.)

ÍTÉLKEZÉS ÉS „LÉTSZÁMCSÖKKENTÉS” A 2. MAGYAR HADSEREG MUNKASZOLGÁLATOS EGYSÉGEINÉL – MUNKASZOLGÁLAT, KELETI FRONT, 1942–1943

„… a Kormányzó úr őfőméltósága 1942 tavaszán legfelsőbb parancsával elrendelni méltóztatott, hogy a 2. hadsereg hadműveleti területre való kiküldésével kapcsolatosan katonai büntetőalakulatokba szervezve, a hadműveleti területre küldessenek mindazok az elemek, melyek az ország közrendjét veszélyeztető káros tevékenységet fejtenek ki, illetve rendbontó magatartásukkal a háborús gazdasági termelést gátolják. (…) A folyó évben sajnálattal kellett tapasztalni, hogy a hadiüzemekben az ellenséges hírverésnek a munkafegyelem megbontására irányuló aknamunkája fokozódik, aminek káros következménye – munkás-megmozdulások formájában – máris jelentkezett.” (Idézet az 1943. november 16. napi minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvéből. A mondatok Csatay Lajos honvédelmi miniszter szájából hangzottak el. Közli: Gárdos Miklós: i. m. 220 – 221. o.)

A fegyver nélküli honvédelmi szolgálat gondolata a Horthy-féle ellenforradalmi rendszernek az 1918-as őszirózsás forradalomra, de méginkább az 1919-es Tanácsköztársaságra adott válasza, reakciója, mondhatni büntető reflexeinek egyike volt. A politikailag megbízhatatlan, a forradalmakban szerepet játszó baloldali, szélsőbaloldali emberekkel, és általában a zsidósággal szemben létrehozott intézmény volt. Először az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy adott utasítást 200 fős különleges fegyelmi munkásszázadok felállítására. Minden 50 főre egy csendőr, két megbízható tiszthelyettes és egy idősebb katona beosztását rendelte el. („Fegyvertelenül álltak az aknamezőkön.” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Karsai Elek. Budapest, 1962. I. k. VII. o.)

A munkaszolgálat bevezetése
Elsősorban a trianoni békeszerződés korlátozó előírásai valamint a konszolidáció következtében a fegyelmező-büntető jellegű munkaszolgálat átmenetileg lekerült a napirendről a Horthy-korszak elején. Elő újból a zsidóság jogegyenlőségének felszámolása, a zsidótörvények elfogadása után került. Ezek, valamint a Honvédelmi Minisztériumnak a honvéd vezérkar főnöksége ösztönzésére hozott rendeletei kétséget kizáróan bizonyították, hogy a katonai munkaszolgálat bevezetése elsősorban nem az ország védelmi képességének érdekei miatt történt. Jóval inkább a zsidósággal, a baloldali meggyőződésű személyekkel és szervezetekkel szemben érzett gyűlölet és ellenszenv hozta létre ezt a szervezetet. „Megbízhatatlannak minősített férfiakat fegyvertelenül a harctérre küldeni, hogy ott nemcsak veszélyes, de ráadásul felelős és bizalmi jellegű műszaki munkát végezzenek, nem csupán kegyetlenség és embertelenség, hanem a hadsereg szempontjából ostobaság is.” (Szita Szabolcs: Iratok a kisegítő munkaszolgálat, a zsidóüldözés történetéhez. MAA-HDK, Budapest 2002. 1. füzet 9. o. – Szita idézte a gondolatot Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. Magvető Kiadó, 1977. című könyvéből a munkaszolgálatosok politikailag, morálisan, de katonailag is képtelen helyzetéről.)

A munkaszolgálati kötelezettséget az 1939. évi II. törvénycikk – a honvédelmi törvény – szabályozta először: „nemére való tekintet nélkül minden olyan személy, aki a 14. életévét betöltötte és 70. életévét túl nem haladta, köteles arra, hogy testi és szellemi képességeinek megfelelő munkát végezzen.” Ennek a törvénynek még nem volt diszkriminatív jellege, de az 1942. július 31. napján kelt XIV. törvénycikk már intézményesítette azt a gyakorlatot, hogy zsidó a honvédség kötelékében fegyveres szolgálatot nem teljesíthet. Kötelezettségüknek a „kisegítő munkaszolgálat” keretei között kellett eleget tenniük. Se rendfokozatot, se karpaszományt nem viselhettek, ha pedig korábbról ilyennel már rendelkeztek, akkor azoktól megfosztották őket. „Eddig a jelenlegi zsidótörvény alapján a honvédség 60.000 tart. tisztjéből 16.000 mint zsidó a hadrendből kiesett.” (Hadtörténeti Levéltár HM eln. 112.127/eln.15/941 – Feljegyzés a Honvédelmi Minisztérium javaslatairól a III. zsidótörvény tervezetről tartott értekezletről.)

A felső vezetői körökben és a vezérkarban sok fejtörést okozott, hogy a zsidókat hogyan, miként „hasznosítsák” a háború folyamán. Voltak, akik azt mondták, hogy ki kell őket zárni a hadseregből német mintára. Megint mások amellett kardoskodtak, hogy kapjanak fegyvert, de külön, zsidó egységekben harcoljanak, és a legveszélyesebb helyeken vessék be őket előőrsökként. Végül a vezérkar álláspontja érvényesült, vagyis a zsidók és a zsidó származású keresztények szolgáljanak, de fegyver nélkül, a munkájukkal.

Werth Henrik vezérkari főnök 1940. április 18-án átiratot intézett Bartha Károly honvédelmi miniszterhez: „…a zsidókérdés egyes részletei a honvédségen belül nincsenek egységesen és átfogóan szabályozva… A zsidókérdést a politikai vonaltól függetlenül a honvédségen belül adminisztratív úton radikálisan és sürgősen meg kell oldani…” Werth ekkor már konkrét javaslattal élt, miszerint osszanak be zsidókat „fegyveres szolgálatra, valamint különleges műszaki munkák elvégzésére, mégpedig ott, ahol a véres veszteségek a legnagyobbak”. Ekkor még fegyveres szolgálatra is behívható volt zsidó származású személy, de 1940 júliusában úgy döntöttek a Honvédelmi Minisztériumban, hogy azon zsidókat, akiket katonai szolgálatra a honvédség nem vett igénybe, munkás különítmények keretében munkára kell fogni, mégpedig az ún. „különleges munkásszázadokban”. A munkásszázadokba jutott jó néhány zsidónak nem minősülő személy is, az ilyen alakulatokat „B” századoknak hívták. Aztán a honvédelmi miniszter 1940. augusztus 23-án kiadott egy bizalmas rendeletet a behívások megkezdéséről, azonban már július közepén létezett 60, ún. „különleges”, azaz zsidókból álló munkásszázad a magyar honvédségnél. Ebben a rendeletben az állt, hogy nemcsak a katonaviselt vagy besorozott, de a nem katonaviselt zsidókat is be kell osztani a munkásszázadokba. A minden munkára alkalmasakat tábori zsidó munkásszázadokba, azokat pedig, akiket a sorozáson „S” (segédszolgálatos) vagy „Fn” (fegyver nélküli szolgálat) jelzéssel minősítettek, az ún. honi zsidó munkásszázadokba kellett beosztani. (Gárdos Miklós: i. m. 222 – 223. o.)
Viszont a zsidó származású keresztény kategóriája a hadseregben szigorúbban volt meghatározandó, mint a civil életben. Szemben az 1941. XIII. törvénycikkel, a harmadik zsidótörvénnyel, egyetlen nagyszülő sem lehetett zsidó vallásban született, ha pedig a házastárs zsidónak minősült, akkor a férj is annak számított, és ezzel a hadsereg hivatásos állományából azonnal el kellett bocsátani. A tartalékos zsidó tisztek, és a háborús érdemek felöl is döntés született, hiszen mintegy 1600 tiszt rendfokozatát vették el egy honvédelmi miniszteri rendelettel. E volt katonatiszteket egyszerű munkaszolgálatosként vonultatták be 1940 szeptemberében és az erdélyi bevonulás után.
Az 1941. év tavaszán sokat romlott a zsidók helyzete, hiszen „a zsidók kisegítő szolgálatáról” szóló kormányrendelet végrehajtási utasítása, szinte a teljes jogfosztottság állapotát hozta el a zsidóknak – a magyar hadsereg berkeiben is. (Gárdos Miklós: i. m. 223 – 224. o.)
Az 1944. március 19. napi német megszállás, majd a Sztójay-kormány hatalomra kerülése után, a zsidó származásúnak minősülő rendőrök, csendőrök stb. is hasonlóképpen jártak. Az 1210/1944. ME. Sz. rendelet szerint a zsidó közszolgálati alkalmazottakat nyugdíjazni kellett. A rendőrség főparancsnoka 1944. április 4-én reggel, 8 órára rendelte el a zsidó rendőrök polgári ruhában való jelentkezését az osztályparancsnokságokon nyugdíjaztatásuk végett.

Azonban már jóval előbb, 1938-ban felállították a Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyeletét, majd megalakultak a munkaszolgálatos zászlóaljak és az alárendelt századok, amelyeket a visszacsatolt területeken, a Felvidéken és Erdélyben, de a Dunántúlon valamint a Duna-Tisza közén is útépítéseken, fakitermeléseken, repülőtér építésnél, folyamszabályozásban, gátépítésben, de még nagybirtokosok szezonális munkáinak elvégzésénél is igénybe vettek.
1940-ben a 20-42 éves korosztályt nyilvánították katonakötelesnek. A munkaszolgálat elnevezése az évek folyamán többször is változott. A különleges elnevezés alatt, vallási-faji származásra való tekintet nélkül a politikailag megbízhatatlannak nyilvántartott személyeket (értsd: a baloldaliakat), vagy a zsidó megbízhatatlanokat szervezték századokba, ezeket mindig a frontra vezényelték. A nemzetiségi századokat pedig legtöbbször az országon belüli erődítési munkálatokra alkalmazták. (Rákos Imre – Verő Gábor: „Mondjátok el, mi történt!” Munkaszolgálat a Don-kanyarban. Dokumentumok, tanulmányok, elbeszélések, emlékezések. Ex Libris Kiadó, Budapest 2008. 12. o.)

Végül is a következő szisztéma érvényesült. A zsidók kisegítő, a politikailag megbízhatatlanok különleges, a nemzetiségiek katonai munkaszolgálatos elnevezésű századokba lettek beosztva. A zsidó munkaszolgálatosok sárga csillaggal vagy karszalaggal, a zsidó származású keresztények fehér karszalaggal voltak megjelölve. (Szita Szabolcs: i. m. 5. o.)

„2./ Zsidó munkakötelezettek megkülönböztető jelvények viselése. 829/K. megsz. csop. IV.
A B. M. Úr a f. évi május hó 29-én 432149/2. r. 1942. szám alatt kelt rendeletével úgy intézkedett, hogy a zöld „M” betűt csak a nem zsidóknak tekintendő, három hónapi közérdekű munkaszolgálatra bevonult egyének viselik, vagyis az „M” betűt a zsidónak tekintendő személyek, akár kisegítő munkások, akár közérdekű munkaszolgálatosok, nem viselhetik. Egyben a sárga karszalag viselését a H. M. Úr a jövőben ama zsidónak tekintendő személyekre is kiterjesztette, akik három hónapi közérdekű munkaszolgálat teljesítésére vonulnak be. Jelen rendelet hatálya úgy az országon belül, mint hdm. területen alkalmazott kmsz.zlj-akra és egyéb zsidó-munkásalakulatokra kiterjed.”
Lásd ezt: 55. számú Keleti Magyar Megszálló Csoportparancsnoksági Parancs (Tábori posta 113/100.42.VI.25.) – Hadtörténeti Intézet, Keleti Magyar Megszálló Csoportparancsnokság 1941-1943. 55/1942. sz. parancs (1. cs.)

A munkaszolgálatra behívott embereknek már a bevonulási központokban (Nagykáta, Tápiósüly, Jászberény, stb.) megkezdődött a kálváriájuk, hiszen goromba fogadtatásban részesültek, foglyoknak tekintették őket, és a legkisebb fegyelmi vétségek miatt már itt megkezdődtek a szigorú büntetések, fenyítések. (Kikötözés, megkötözés, gúzsbakötözés, valamint kifárasztó testgyakorlatok és a számolatlanul osztott ütlegek.)
Murai Lipót alezredes, a hírhedt nagykátai táborparancsnok például, azt mondta az egyszerre útnak indított 10-12 munkaszolgálatos század századparancsnokainak az utolsó eligazításkor, hogy ne merészeljenek egyetlen embert sem visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. I. k. Belvárosi Kiadó, Budapest 1997. 320. o.) A legtöbb parancsnok megfogadta és betartotta e szóbeli intenciókat. Persze minden tisztnek, aki munkaszolgálatos zászlóaljhoz kapott beosztást, írásban kellett kötelezettséget vállalnia a munkaszolgálatra is érvényes szolgálati szabályzat betartására. De ez senkit nem kötött, sőt! Még a feltűnő esetekben – mint amikor egy 1942 nyarától karácsonyig tartó időszak alatt egy teljes munkaszolgálatos század „elfogyott” (!) – sem tartottak a felsőbb parancsnokságok még csak egyszerű, helyszíni vizsgálatokat, ellenőrzéseket sem, egyszerűen elfogadták a keret által leírt jelentéseket. Ezek szerint pedig a zsidókat vagy szökés, vagy összeesküvés miatt lőtték le – végezték ki, vagy pedig végelgyengülésben, betegségekben haltak meg, a keret részéről atrocitások sohasem történtek…
A vezérkari főnökség döntése alapján, mozgósítás esetén a behívandók 10 százalékának zsidónak kellett lennie. Ezt aztán azzal egészítették ki, hogy valamennyi zsidó munkásszázadot a hadműveleti zónába kell vezényelni. (1942/15.802. sz. utasítás, 1942. március 17.) Egy titkos, 1942. április 22. napi HM. utasítás aztán arról rendelkezik, hogy „…a hazafias érzelmű honpolgárok és szervezetek kívánságának eleget téve a behívottak 10-15 százalékban közismert, vagy jómódú zsidó legyen.”

1942 tavaszától két lépcsőben, gyors ütemben szállították ki a 2. magyar hadsereg magasabb egységeihez beosztott munkaszolgálatos századokat a hadműveleti területekre, Ukrajnába. A 2. magyar hadsereg kötelékébe 69 munkaszolgálatos század tartozott és a hadműveleti területen további 24 század tartózkodott. 1942 őszén aztán további, mintegy 30 ezer munkaszolgálatost vezényeltek a frontra. Ezeknek nagy része az orosz tél, a szállítóeszközök hiánya, valamint az olyan embertelen parancsok miatt, hogy munkaszolgálatost például tilos lovas kocsira felvenni, mert kímélni kell a lovakat… (Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok rendelkezése), illetve az 1943. januári szovjet offenzíva miatt már nem jutott el a hadsereg védőkörletébe, nagy részük fogságba esett, és a túlélők zöme közülük került ki.
Különböző becslések szerint a hadműveleti területen 37 275 fő, más források (Nagybaczoni Nagy Vilmos) szerint 50 000 fő körülire tehető a munkaszolgálatosok összlétszáma. Immár saját ruházattal kellett felszerelni magukat, amit a szegényebbek csak hiányosan tudtak végrehajtani. A hadseregtől sapkákon és az esetlegesen kiosztott bakancsokon kívül más felszerelést nem kaptak. A nyáron bevonulók nem vittek magukkal téli öltözéket, pláne nem az orosz télbe valót, és ez később végzetesnek bizonyult nagyon sok ember számára. Nem volt számukra gyógyszer, orvosi ellátás, hullottak a tífusztól, tüdőgyulladástól, gennyes, fekélyes betegségektől, éhségtől, végelgyengüléstől, fagyhaláltól. Nem volt olyan munkaszolgálatos, aki ne lett volna tetves.


A tábori csendőrök és a keretlegények módszeresen elvettek minden értéket tőlük, sőt, sok esetben, bizonyos kedvezményekért – mondjuk egy tál meleg ételért, pulóverért, vagy egy fürdési lehetőségért – nagy összegű kötelezvényeket, váltókat írattak alá velük.
„A keretlegénység tagjai kisebb mértékben igyekeznek leutánozni a tábori csendőröket. Ez abban nyilvánul meg, hogy ha valamelyik zsidó munkaszolgálatosnál észrevesznek értéktárgyat, mint pl. karórát és azt valamelyik keret altiszt észrevette, akkor az illetőt munka közben addig szidalmazza, vagy bántalmazza, amíg az fel nem ajánlja neki kiengesztelésül a karóráját.” (Hadtörténeti Levéltár HM. Eln. 13.0/71889/1942. sz. – Beadvány a honvédelmi miniszternek a hadműveleti területen elkövetett visszaélésekről.) Ez a dokumentum nagyon tisztán és egyértelműen rávilágít a 2. magyar hadseregnél történt visszaélésekre az orosz fronton. Beszél a tábori csendőrségről és a hadtáp alakulatokról, akik az egész hadjáratot kizárólagosan vagyonszerzési kirándulásnak tekintik. Az ezek által kifosztott orosz lakosság partizántevékenységéről, mint a putivli partizánakció, amikor a kifosztott Putivl község egész lakossága csatlakozott a partizánok rajtaütéséhez, és a támadó partizánok elől visszahátráló magyar utász században az elrejtett fegyvereikkel valóságos mészárlást vittek véghez. Megemlíti a hadtáp alakulatoknál tapasztalható visszaéléseket, a korrupciót, a katonák élelmével való üzletelést. Szó van benne nem csak a zsidó munkaszolgálatosokkal való brutális bánásmódról (És itt nemcsak a fizikai bántalmazás értendő, hanem a szállás, ellátás embertelensége is, mint a szabad ég alatt való éjszakáztatás, az elégtelen élelmezés, az orvosi ellátás, gyógyszerek, téli ruházat hiánya, stb. Még a megjáró, kiosztandó kevéske élelmiszerrel is üzletelt a keretlegénység. Például a 101/4. munkásszázad parancsnokát, Schuller főhadnagyot rajtakapták, amint szabadságra utaztában 60 kg kávét akart hazavinni, amit az egységétől spórolt el.), hanem szervezett gyilkosságokról is. Megemlíti a beadvány a 105/4. tábori vegyes századot, amelynek parancsnoka, Kauchsky György tartalékos hadnagy, budapesti kocsmáros (Horthy Miklós körtér 7. alatt), aki nyíltan és bevallottan azt a célt tűzte ki maga elé, hogy századát kiírtja. Ezt pedig úgy valósította meg, hogy koholt ürügyekkel egyszerűen kivégeztette a zsidókat. 1942. október elejéig a századának állományából 96 embert lövetett agyon. Ezek közül több mint 30 embert saját kezűleg lőtt le. Módszere az volt, hogy a kiszemelt munkaszolgálatost szolgálati jeggyel, egy honvéd kíséretében a szomszéd faluba küldte. A keretlegény, amikor már ember nem járta területre értek, a munkást hátulról agyonlőtte, majd az esetet szökési kísérletként jelentették le. Más esetben két tanúra hivatkozva összeesküvést leplezett le, és így 30 embert végeztetett ki. A két tanút a kivégzés után saját maga lőtte agyon. „Ennek a századnak a parancsnoka (Kauchsky) a másik két szomszéd munkásszázad parancsnokával jelenleg nemes versenyben áll, hogy ki tesz el több zsidót láb alól. Ezekre a tényekre vonatkozóan, mint korona és szemtanú a 10. könnyű hadosztályhoz beosztott Albon György tart. főhadnagy szolgálhat precíz adatokat, aki hasonló sugalmazásoknak nem engedelmeskedve kijelentette, hogy az ilyen kegyetlenkedésekre csakis írásban fogad el utasítást.” „A zsidókkal való bánásmód egyik jellemző esetére hívjuk fel a figyelmet akkor, amidőn megemlítjük, hogy például a 101/5. tábori vegyes munkásszázadnál október hó elejéig 14 ember halt meg végelgyengülésben, a hiányos táplálkozás, a fedélnélküliség és az állandó ütlegelés következtében.” A beadványnak nem lett általános visszhangja. A beadvány egy részletét közli Gárdos is idézett művében, lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 226 – 227. o.

„Ha valamely értéktárgyra, órára, gyűrűre, szemet vetettek a keretlegények, célszerű volt önként átadni. A tárgyakhoz való ragaszkodás ilyen esetben végzetes volt.” (Kossa István: i. m. 233. o.)

„… A kis Müller jött hozzám tanácsért. Amikor Tápiósülyre bevonultunk, az apja megkért, hogy vigyázzak a fiatal gyerekre. Jóval a húszon alul volt.
- Pista bácsi, mit csináljak? Van egy óraláncom. Reichord már napok óta alkuszik rá. Mindent ígért érte. Nem akarok megválni tőle. Emlék. Már félek, ha Reichordot látom. Olyan furcsán néz rám.
- Add oda neki – tanácsoltam – ha semmit nem ad érte, akkor is. Te ajánld fel neki.
- Inkább azt mondanám, hogy elveszítettem és eldugom.
- Add csak oda. Ne sajnáld azt a vacak aranyat. Nem a lánc a fontos, hogy megmaradjon, hanem te.
Nem hallgatott rám. Amikor Reichord újra alkudni akart rá, azt mondta neki, hogy az este, kinn a munkán elvesztette. Aznap délután nagy kutatás volt a szálláson, ahol a kis Müller lakott. Ilyen alapos kutatás még soha nem volt. Reichord serénykedett legjobban. Este a munkába indulókat nemcsak Reichord, hanem a Jancsi huszár is elkísérte. Reggel megint kevesebb volt a létszám. Müller nem jött vissza. Senki sem kereste. A holmiját lakótársai levitték a századirodába. Senki se érdeklődött utána, mikor, hogyan tűnt el. Nincs. Elég az. Legalább eggyel megint kevesebb a létszám.
- Az a jó, ha hamarább fogynak – mondta egyszer nekem Feldmayer őrmester, amikor részegen beszélgetett velem.
- Maguk keresztények ne féljenek. Maguknak nem lesz semmi bajuk. Csak a zsidókat nyírják. Ha ezek elfogynak, akkor hazamegyünk…” (Kossa István: i. m. 324. o.)

Kossa István, munkaszolgálatos túlélő, „élményeit”, szenvedéseit papírra vetette. Túlélője volt a hírhedt Spóner, Rotyits, Szivós, Reichord, Tiszarovits, „Jancsi huszár” (Tóth János huszár tizedes, tömeggyilkos keretlegény, felelősségre vonására nem kerülhetett sor, ugyanis még a szovjet áttöréskor – 1943. január – elesett) féle bandának.

Sok mindenről lehetne itt írni, vagy bővebben írni, amire hely hiányában sajnos nincsen mód. Néhány dolgot mégis meg kell említeni, mert a későbbi népbírósági eljárások egy jó része a munkaszolgálatosok ellen elkövetett bűncselekmények köréből került ki. Kell szólni az ú. n. „diplomás századról”, az arra való kiképzés nélkül aknaszedésre használt, kifosztott, legyilkolt emberekről, értelmiségiekről, a már említett Rotyitsékról, akik a 401. büntetőszázad tagjai közül 124 embert mészároltak le, az értékeiket pedig elvették. Minden nap végeztek ki egynéhány embert, méghozzá oly módon, hogy „munkára” vitték el, aztán pedig egy használaton kívüli kolhozban agyonlőtték őket, majd az eseteket jegyzőkönyvileg általában szökésként tüntették fel, a századnak pedig azt mondták, hogy az eltűnt embereket „elvezényelték” másik századokhoz. Egy Sax Ottó nevű embertől (aki abból a kolhozból, ahová bevezették őket kivégezni, a lövések pillanatában az ablakon kiugorva megszökött, és a közeli napraforgótáblában el tudott bújni) tudták meg később az igazságot a század túlélői, és így tudta a népbíróság később a gyilkosokat is felelősségre vonni.

Kell szólni Toronyi egységéről, akinél a leggyorsabban fogytak az emberek – csak napi 5-6 fagyhalál volt, plusz az egyéb elhalálozások –, aki ruha nélkül küldött ki munkaszolgálatosokat az orosz télbe, büntetés vagy fenyítésképpen. A betegeket a hóra rakatta reggelenként, merthogy a friss levegő jót tesz nekik.
Beszélni kell Dorosicsiről, egy kis ukrán faluról, ahol 800 tífuszos, munkaszolgálatos betegre zárták, majd gyújtották rá a pajtát, a kimenekülőket pedig legéppuskázták, 1943. április 29-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos vizsgálatot rendelt el, aminek végeredménye jellemző: „felelősség nem terhel senkit, a tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak.” A géppuska-tűzről említés sem történt. (R. L. Braham: i. m. 326. o.)

Szólni kell még a jugoszláviai Bor rézbányáiról (a magyarok munkaszolgálatosokat adtak a németeknek a rézbányákban való munkára, cserébe a németek rezet szállítottak. Tisztán rabszolgamunkáról volt szó, a magyarokat a saját keretlegénységük őrizte, ugyanolyan szadizmussal, mint Ukrajnában. A bányákban, az út- és vasútépítéseknél viszont a német Organisation Todt hajcsárai ütötték-verték, hajszolták őket), ahol a magyar munkaszolgálatosok újabb, második pokoljárása 1943 júliusától 1944. szeptember közepéig tartott. Ekkor a közeledő Vörös Hadsereg elől útba indították a még életben lévőket, két lépcsőben. Ezek közül – az első lépcsőben útnak indított 3500 magyarból – Cservenkán az SS 529 munkaszolgálatos, magyar embert végzett ki 1944. október 8. napján. Az abdai tömegsírból előkerült mártír költőnk, Radnóti Miklós verses füzete állít nekik örök emléket. A második lépcsőben elindított, az elsőhöz hasonló nagyságú – mintegy 3 ezer ember – csoport számára szerencsés véget ért a Horthy-korszak okozta kálvária. A jugoszláv partizánok beérték, majd felszabadították a menetet…

Meg kell említeni végül – örök mementó gyanánt – a 104/5. és a 104/6. munkásszázadok kálváriáját. Forrásuk volt elsősorban: Baranya Megyei Levéltár, Pécsi Népbíróság iratai XXV.8 467/1946 (Politikatörténeti Intézet, Ságvári Gyűjtemény, 37. fond). A két említett századdal együtt alakították meg a 104/7. munkásszázadot is, amelynek parancsnoka Dunszt Károly zászlós lett, de a 104/7-eseket nem lehet a másik két szerencsétlen sorsú századdal egy lapon említeni, ott a helyzet sokkal emberibb, a szabályzatnak megfelelő volt.)

Valamint beszélni kell még a 105/11. tábori munkásszázad tragikus sorsáról is. Forrása elsősorban: Rákos Imre – Verő Gábor: i. m. 178. o. – 181. o.

A 104/5. munkásszázad
A 104 -es századokat 1942 tavaszán alakították meg Szekszárdon 216-216 fővel, zömében 30 év alatti fiatalokból. Általában egy századhoz 22 keretlegényt osztottak be. Az 5. század parancsnoka Szalai főhadnagy, a 6. századé pedig Bánky Elemér zászlós lett. A századparancsnokok többször is úgy nyilatkoztak a keret előtt, hogy a zsidók lényegében halálra vannak ítélve, és a keretlegénység csak akkor szerelhet le, ha az egész század elfogyott. Vagyis minél előbb meghal az összes munkaszolgálatos, ők annál előbb mehetnek haza. Ez a felfogás egyébként általános volt a Don mentén. A hadműveleti területre való kiszállításkor egy-egy marhavagonba mintegy 40-42 zsidót zsúfoltak be. Már az ország elhagyása előtt, egy sorakozónál beszolgáltattatták a munkaszolgálatosokkal – agyonlövés terhe mellett – a náluk levő pénzt, azzal, hogy eljuttatják a hozzátartozóknak. Kb. 5 ezer pengőt szedett így össze a keret, amit persze zsebretettek. A keret valamelyik tagja a volt lengyel területeken áthaladva gyilkolt először, amikor a szerelvény első kocsijából a vágányok mellett kolduló zsidó kényszermunkások közül egy 16 év körüli gyereket egyikük agyonlőtte. Kivizsgálás nem történt.

Breszt-Litovszkban történt meg az első kikötözés a vagon falára. Azért, mert az egyik munkaszolgálatos kikérte magának a durva hangot az őt noszogató keretlegénytől, mondván, hogy ő még pár hónapja tartalékos zászlós volt, amíg meg nem fosztották a rangjától a zsidókra vonatkozó hátrányos megkülönböztetések miatt. Resicán történt a kivagonírozás. Itt rögtön munkába álltak, a 10. könnyű hadosztály hadianyagát rakodták ki. Ezután Révészy százados, a hadosztály vonatparancsnoka általános motozást rendelt el, és a zsidóktól minden értéktárgyat elvetetett. A kivagonírozás után gyalogmenetben indították meg a századokat az arcvonalra.
Itt gyilkolták meg az első munkaszolgálatost. Csernyikovo után, egy Gottlieb nevű „muszos” (ez volt a munkaszolgálatosok „rövidített beceneve”) lábfeltörés miatt képtelen volt tovább menni. Bánky visszaküldte a tisztiszolgáját, Prónyi Józsefet kerékpáron, és Gottliebet agyonlövette vele. Másnap a század éjszakai pihenőjén megjelent Somoskőy tüzér alezredes, néhány honvéd kíséretében, aki a 104/6. munkaszolgálatosok mögött vonult a tüzérosztályával a gyilkosság napján. A Somoskőyt kísérő honvédek felismerték Prónyiban Gottlieb gyilkosát. Az alezredes letartóztatta Prónyit, és magával vitte. A gyilkos tisztiszolga hadbíróság elé került, de Bánky kiállt mellette, így bizonyítékok hiányában felmentették. Az áldozatot Bánky parancsmegtagadóként, dezertálóként állította be. A hadbíróság az ügyet jobban nem vizsgálta. A gyilkost elhelyezték a századtól, aki később tehénpásztori beosztásba került.

A frontvonalba való menetelés alatt egyre kegyetlenebbek lettek a parancsnokok. Inni napközben nem engedetek a menetelőknek. Kurszk előtt 15 embert kötetett ki Szalai, mert kiléptek a sorból. Osztrogovszknál a 104/5. század két tagja lemaradt a kimerültség miatt. Szalai az egyiket átadta német tábori csendőröknek, akik azt a helyszínen agyonlőtték. A másikat pedig az ukrán nacionalista milicisták vízbe fojtották.

1942. július 25-én történt meg Puhovonál dr. Gáspár József meggyilkolása.
A századok Don melletti, arcvonalbeli szálláskörletében, Puhovo és Mutnik községekben tovább folytatódott a gyilkolás. Hütter Gyula és Krikler György kerettagok agyonlőttek egy, az útjavításon dolgozó 104/5. századbeli muszost, mert az lefeküdt a napraforgótáblába. Az esetet Szalai szabotázsként minősítette, és így is jelentette. Magyarfi József, a 104/5. század keretlegénye Krinyicán kettő, néhány nap múlva hét muszost végzett ki szökés címén. Mans Jakab, a 104/5. század keretlegényének parancsára, a Don mellett, krumplisszedés közben a krumplit szedő, és eközben a kerettől eltávolodó 23 muszost lőttek agyon szökési kísérlet címén. 1942 augusztusának elején a 104/5. század élére Kauchsky György tartalékos hadnagy került Szalai helyére. A dolgok még rosszabbra fordultak. Puhovonál az útjavító muszosok közül az egyik lement az útról a burgonyaföldre, a dolgát végezni. Ekkor Magyarfi, a teljesen nyílt terepen rögtön rálőtt, és az esetet szabotázsként jelentették. Kauchsky az irodájában lőtt agyon egy embert, akiről az egyik kerettag azt állította, hogy tőle az cigarettát lopott. Lásd erről: Gárdos Miklós: i. m. 226 – 227. o. Egyébként a túlnyomórészt 21 és 28 év közötti fiatalemberekből álló 101/5-ös munkaszolgálatos század Kovaljevo, a hasonló összetételű 101/4-es Paposznoje, míg a 105/4-es század „munkakörlete” pedig Osztrogorszk környékén volt.


Hadbírósági (statáriális) tárgyalás a 104/5. századnál
Ezek után, egy – a muszosok között főként – ritkaságszámba menő hadbírósági tárgyalásra került sor a 104/5. századnál. Ismertetése azért is célszerű, mert a történtek jól jellemzik az orosz fronton való hadbíráskodást.
1942. augusztus végén jegyzőkönyv készült egy muszos összeesküvésről. Két máramarosi származású, magyarul alig beszélő, kétségesen épelméjű volt talmudista, Herzl Simon és Frőlich Andor volt a tanú a több mint két tucat vádlott ellen. Bánky hitelesítette az iratokat, majd a 10. könnyű hadosztály illetékes hadbíróságának küldték meg azokat. De nem a dandárbíróságra, ahova kellett volna, hanem mindjárt a hadosztálybírósághoz. Így az ügy Tanító Béla ezredesnek, a IV. hadtest részét képező 10. könnyű hadosztály parancsnokának a látókörébe került, aki kezdeményezte egy statáriális eljárás lefolytatását, amely kezdeményezést a hadosztálybíróság el is fogadott.
1942. szeptember 19-én a hadosztály állomáshelyére, Cserbakovóra 33 muszost kísértek be zendülésre és szökésre való szervezkedés vádjával. A községbe érkezett szintén Véghváry Zoltán hadbíró százados és dr. Borbás Géza hadbíró főhadnagy is. Felkeresték a korábban már említett vonatparancsnokot, Révészy József századost, hogy vészbíróságot kell felállítani, aminek az elnökévé őt nevezték ki. Révészy szabadkozására azt felelték, hogy csak formaság az egész, a tények kétségtelenek, de azért mégis kell valami formát adni a dolognak. A munkaszolgálatosokat este kísérték be a községbe, de csak 24 vádlottat, mert Kauchsky főhadnagy emberei 9 embert útközben agyonlőttek, akik szökést kíséreltek meg, legalábbis ezt állították a keretlegények. A muszosokat a helyi iskolában őrizték, a tárgyalásra másnap került sor. Aznap, szeptember 20-án kerítettek egy ügyvédet is az eljárás lefolytatásához. Dr. Rihmer József zászlós, a IV. hadtest híradó zászlóaljánál, mint a rádiós részleg parancsnokhelyettese szolgált. Az ügyvédi vizsga második felére készült, tehát még nem volt meg az ügyvédi képesítése. Reggel 6 órakkor keresték fel a lakásán, hogy készüljön, mert egy óra múlva statáriális tárgyalás lesz, ahol ő a kirendelt védő, mert más elérhető jogtudó ember nincs a faluban. A zászlós hiába szabadkozott, hogy nem is ismeri az ügyet, mennie kellett.
A tárgyalás előtt a muszosokat őrző keret nem engedte oda a vádlottakhoz az ügyvédjüket, így az azokkal egy szót sem tudott váltani. A tárgyalás kezdetén dr. Rihmer rögtön indítványozta a tárgyalás elnapolását, mondván, mert nem ismeri az ügyet, és arra megfelelően fel kell készülnie. Az indítványt elutasították, majd ismertették a vádat. Az két ponton erősen hibádzott. Ugyanis, egyrészt a vádlottak nem egy házban voltak elszállásolva, a munkahelyük is a Don mentén, különböző védőállásokban volt, ahol öten-hatan dolgoztak együtt, keretlegénység felügyelete alatt, így az összeesküvésre nem lehetett módjuk. Másrészt a statáriális eljárással kapcsolatban előadták, hogy az erről szóló parancsot (tudniillik a statáriális eljárások lefolytatásának lehetőségéről) augusztus 20-án ismertették velük, és nem 18-a előtt, amely időpontra az állítólagos szervezkedés napját jelölték. A parancs pedig a kihirdetés napjától hatályos, visszaható hatálya nincs.
Délelőtt 11 órakor valaki jelzett Révészynek, mire ő a tárgyalást 5 percre megszakította, és a teremből Véghváryval kiment. Ez alatt tudott az ügyvéd először beszélni a védenceivel. Azok elmondták neki, hogy az igazat mondják, semmiféle zendülésről nincs szó, senki meg sem mer szólalni, nemhogy zendülni. Úgy hullnak, mint a legyek, Kauchsky egy szadista természet, aki pusztítja és kínozza őket. Ezután Kauchsky – aki maga is tanú volt a muszosok ellen – odament az ügyvédhez, és kérdőre vonta, hogy miért faggatja őt olyan erősen a zsidók érdekében. Ráadásul ő egy hadnagy, míg a védő csak zászlós. Dr. Rihmer azt felelte erre, hogy ő ebben a teremben védő, Kauchsky pedig tanú.
Dr. Rihmer később megtudta, hogy Tanító hadosztályparancsnok volt az, aki a hadbírákat kihívatta, érdeklődött az ügy állásáról, és szemrehányást tett nekik az ügy elhúzásáért. Révészy dr. Rihmer védőt okolta, hogy nagyon kardoskodik a muszosok mellett. Erre Tanító azt felelte, hogy nem kell annyit teketóriázni, majd megkérdezte a védő nevét és alakulatát a hadbíráktól. Később parancsnokától, Szomori alezredestől tudta meg dr. Rihmer, hogy Tanító érdeklődött utána, szóvá tette a védői munkáját a zsidók mellett, és áthelyezését kérte. Ez 1942 októberének közepe táján meg is történt.

A tárgyalás során Kauchskyt az ügyvéd alaposan kikérdezte. Például arról, hogy mennyire ismeri a vádlottakat, az elkövetők személyét. Szembesítéskor kiderült, hogy a hadnagy nem is ismeri a vádlottakat név szerint. Arra a védői kérdésre, hogy akkor honnan tudta, hogy milyen nevű emberek voltak ott a szervezkedésnél, ki-kicsoda volt és mit csinált, vagy egyáltalán ki volt ott a szervezkedésnél, nem tudott válaszolni. A védő tárgyi bizonyítékra vonatkozó indítványát – miszerint tekintsék meg a századnaplót, annak bizonyítására, hogy a statáriális eljárásra vonatkozó parancs mikor került kihirdetésre – a bíróság szintén elutasította. Pedig Kauchsky augusztus 15-ét állított, aminek, ha az állítása igaz volt, akkor még aznap bele kellett volna kerülnie a naplóba. De azt senki nem akarta megnézni, kivéve az ügyvéd… Pedig ha a muszosok igazat mondtak, akkor a visszaható hatály tilalma miatt az ügy a rögtönítélő bíróság előtt nyomban elintézésre került volna, hiszen az ügyet csak rendes hadbírósági eljárás keretében lehetett volna kivizsgálni, aminek elsőfokú fóruma pedig a 10. könnyű hadosztály dandárbírósága lett volna.
Kihallgatták a szintén tanú keretlegénységet is, majd pedig a két koronatanú muszost. Azok alig hallhatóan, zavartan, egykedvűen válaszolgattak a kérdésekre, mint akiknek már minden mindegy. Amikor ezt látta Véghváry tárgyalásvezető, akkor azzal az indokkal, hogy az idő nagyon előrehaladt, és a vád egyébként is igazolva van, kijelentette, hogy ezért úgy fogja feladni a kérdéseket, hogy arra csak igennel vagy nemmel válaszoljanak a tanúk. A védő még ekkor is mindent megpróbált, ellenezte a két tanú megesketését, azon a címen, hogy azok a valót sem felismerni, sem előadni nem képesek. Erre egy odarendelt utász orvost bízott meg a bíróság a tanúk elmeállapotának megvizsgálásával. Az orvos pár perc alatt végzett a vizsgálatukkal a folyosón – olyan kérdéseket tett fel nekik, hogy pl. mennyi kétszer kettő, ki az a Horthy Miklós stb., tehát olyan rögtönzött vizsgálatot folytatott, ami egyáltalán nem alkalmas az esetleges elmebaj vagy beszámíthatatlanság megállapítására – és jelentette a bíróságnak, hogy a tanúk teljesen beszámíthatóak.

Dr. Rihmer védő ekkor már teljes bizonyossággal meg tudta állapítani, hogy eleve halálos ítéletekkel számoltak. Elmondása szerint Cserbakovó 25 km-es körzetében katonaorvos nem volt, a tárgyalásra mégis kerítettek egyet. Ugyanis a „hivatalos” kivégzésnél az orvos jelenléte mindenképpen szükséges. Ennek az utász orvosnak az „elme-orvosi” felkérése aztán már egy előre nem tervezett megbízatása volt. Dr. Rihmer szerint az orvos eredetileg azért lett odarendelve, hogy majd a kivégzésnél asszisztálhasson. Vagyis a halálos ítélet már „kész volt”, mielőtt a statáriális bíróság összeült volna. Az eset megismerése után a védő ezen állítása könnyen belátható.
A védő, Kauchsky kihallgatása során megkérdezte, igaz-e, hogy kegyetlenkedik a munkaszolgálatosokkal? A századparancsnok ezt tagadta, viszont azt elismerte, hogy néhány embert megölt, mert életveszélyben volt. Például – elmondása szerint – egy alkalommal az egyik munkaszolgálatos csákánnyal a háta mögött le akarta ütni, de ő rosszat sejtve megfordult, pisztolyt rántott és a merénylőt önvédelemből agyonlőtte…
Az ügyész vádbeszédében a zsidóság „egyetemes bűneiről” beszélt, anélkül, hogy az ügyre vonatkozóan valami konkrét dolgot mondott volna. Dr. Rihmer többször is közbeszólt, hogy konkrétumokat mondjon, az ügyről beszéljen, de a bíróság mindannyiszor rendre utasította.
Az ügyvéd védőbeszédében kifejtette, hogy sem a statárium előfeltétele, sem a parancs kihirdetésének időpontja, sem az előírt időhatár betartása nincsen igazolva, a felmerült terhelő bizonyítékok sem meggyőzőek. Ezt alátámasztja Kauchsky ingadozó vallomása, kegyetlen viselkedése. Megemlítette a két talmudista koronatanú furcsa viselkedését, hogy nem mertek a vádlottak szemébe nézni, alig hallhatóan és összefüggéstelenül, alig érthetően beszéltek, értékelhető összefüggő megnyilatkozásuk nem volt, sőt, sokszor felelni sem akartak. Ezért kérte az ügy áttételét rendes tábori bíróság elé. Kérte a vádlottak felmentését, bűnösségük kimondása esetén – tekintettel a gyenge bizonyítékokra is – pedig a kegyelemre ajánlásukat.

A statáriális bíróság fél órát tanácskozott, majd az ítélet kihirdetése nélkül Véghváry és Révészy autóba szálltak, és az iratokkal együtt a hadosztályparancsnokságra mentek, Tanítóhoz. Fél óra múltán jöttek vissza, és kihirdették a halálos ítéletet, amit két órán belül végre kell hajtani. (Tanító Béla ezredes az ítéletet jóváhagyta, az elítélteknek nem kegyelmezett, elrendelte az azonnali végrehajtást. „Az ítéletet megerősítem, végrehajtandó! Tábori posta 220/01, 1942. évi szeptember 20-án, vitéz Tanító Béla ezredes sk., illetékes parancsnok” – ennyit vezetett rá a halálos ítéletre.) Még aznap kivégezték mind a 24 embert. Közülük csak egy ember, dr. Havlin Károly 43 éves, budapesti lakos múlott el 30 éves…
A két muszos tanút pár nap múlva szökési kísérlet miatt agyonlőtték…

Később a népbíróság előtt Bosnyák István többek között a következőket vallotta: „A két tanút külön őrség vette körül és nem beszélhetett senki a terhelő tanúkkal sem… A kivégzés alatt, valamivel korábban, mint a többiek, jött vissza Révészy József, panaszkodott, hogy rosszul érzi magát, s azt mondta: ha tudta volna, hogy így néz ki, akkor nem ment volna semmiért… A hadbíró százados előttem mondta Révészynek, előtte való nap este, hogy a hadosztálynál azt a parancsot kapta, hogy ezeket az embereket ki kell végezni. Még mondotta is, hogy a bíróságot azért kell alakítani, hogy valami formája legyen a dolognak, mert ezek is emberek, ez után mondták, hogy Révészy József legyen a bíróság elnöke… Egyébként a munkaszolgálatos század kint az első vonalban teljesített szolgálatot, hullákat szedtek golyózápor közben, tiszteseik ütötték, verték őket és kegyetlenül bántak velük, s így nem csoda, ha meg akartak szökni…”

1943. január 12. napjáig 179 név szerepelt a 104/5. század veszteséglistáján. A szovjet offenzíva a Don partján, Liszkiben érte a századot, létszámuk ekkorra 41 főre csökkent. A visszavonulást Osztrogoszk irányába 1943. január 16-án kezdték meg. Itt egy légitámadásnál újabb 13 főt vesztettek. 1943. január 28. napján az induló 216 emberből 3, azaz három ember maradt meg. Ez a szám beleillik abba a célkitűzésbe, hogy egy aktatáskában kell hazahozni a zsidókat…

A 104/6. munkásszázad
A 104/5. század ikerszázadánál, a 104/6. századnál sem volt jobb a munkaszolgálatosok sorsa. Itt a már említett Bánky Elemér zászlós volt a parancsnok.
Csak felsorolásszerűen említenék néhány törvénytelen kivégzést, közönséges gyilkosságot, ami a keretlegénység szóhasználata szerint nem volt más, mint „létszámcsökkentés”. Bánky, a menetelések alatt bármilyen okból lemaradók nevét a noteszébe feljegyezte, majd, amikor azok a századot beérték, mint szökevényeket őrizetbe vetette. Ez után az így lefogott 7 embert azzal az ürüggyel, hogy külön munkára viszik őket, a századtól a keret néhány tagja elvitte, majd egy bombatölcsér szélére állították és belelőtték őket. A kivégzést úgy jegyzőkönyvezték, hogy az szökés miatt történt. Két ételhordó, eltévedt muszost, akik a 6/I. zászlóalj konyhájáról a sötétség beállta után indultak vissza a századhoz, és a hegyi úton eltévedtek – Ludányi alezredes parancsára –, szökés kísérlete vádjával végeztek ki, mikor másnap őket egy járőr megtalálta, hiába igazolták magukat szolgálati jegyükkel.
Az első vonalban, a 6/I. zászlóalj törzsénél téli szállást építő muszosok közül négy megbetegedett, munkára kivonulni nem tudott. Ludányi alezredes, zászlóaljparancsnok, azt mondta Bánkynak, hogy betegeket nem etetünk, aki nem dolgozik, azt agyon kell lőni. Erre Bánky útba indítatta a négy beteget, és azt mondta nekik, hogy a keret kórházba kíséri őket. A körlettől úgy 1 km-re azonban a keretlegények a betegeket a földre ültették, és agyonlőtték.
A zászlóaljhoz vezényelt muszosok közül 25 ember közvetlenül a Don partján, Seljavin település határában krumplit szedett. Eközben két muszos csónakon átszökött az oroszokhoz. Bánky azzal vádolta a maradék 23 embert, hogy tudtak a szökésről, és ezért mindegyiket felkoncoltatta. A század jegyzőkönyvileg szökési kísérletet jelentett le.
A vezénylésből még megmaradottakat a 36. gyalogezredhez osztották be téli szállás építésére, Krinicskibe. Két muszos a szomszédos krumpliföldre ment, és lefeküdtek pihenni. Mikor Krikler György ezt észrevette, nyomban agyonlőtte őket. Bánky az esetet szabotázsként jelentette. Szintén Krinicskiben, egy Montag nevű muszos a menetet nem bírta követni, és lemaradt. Miután a századot beérte, rögtön lejelentkezett, de Kurucz kerettag a lemaradáson való felháborodásában agyonlőtte. Az esetet szökésként jelentették. Bánky 4 beteg muszos állapotát úgy ítélte meg, hogy azok már nagyon betegek, felépülésükre nincs esély. Parancsot adott Magyarfinak és Kriklernek, hogy a 4 beteget a körlet mellett lévő posványos nádasba kísérjék be, és lőjék agyon. A gyilkosságról szökési jegyzőkönyv készült. Másnap ugyanez az eset ismétlődött meg 3 szerencsétlen, beteg munkaszolgálatossal.
Bánky 1942. október 10-e környékén szabadságra ment. A helyettesítésére érkezett idősebb hadnagy parancsnoksága alatt sem szökés, sem szabotázs, sem kivégzés nem történt…

1942. november 5-éről 6-ára virradó éjjel hirtelen lehűlt a levegő, mínusz 18 Celsius fokra. A század nyári ruházatban, egy nyitott oldalú pajtában volt elszállásolva. Kurucz szakaszvezető felhívta az ezredparancsnokot, hogy mi a parancs, mire Krizsanich ezredes közölte, hogy a század a helyén marad, és ki kell menni, dolgozni akkor is, ha valamennyi muszos elpusztul. Másnapra 13 ember fagyott meg, 41 muszos pedig merev mozdulatlanságban feküdt a pajtában. Az ezredes ekkor engedélyezte, hogy a megmaradottakat egy lakóházban helyezzék el. A túlélőknek gyógyszert vagy orvosi ápolást nem adtak.
Amikor a század végzett az erődítési munkákkal a 36. gyalogezred harcálláspontján, parancsot kapott a bevonulásra, Puhovóba. 7 muszos olyan beteg volt, hogy csak kocsin lehetett őket szállítani. Útközben a század találkozott Antlfinger Mátyás és Varga István keretlegényekkel, akik a földre fektették az egész századot, majd a 7 beteget agyonlőtték. Közben Kurucz és Mans kerettagok kézigránáttal a kezükben vigyáztak, nehogy zendülés törjön ki. Ekkor érte utol a századot a fagyott lába miatt már nehezen járó dr. Kovács Pál kaposvári ügyvédjelölt muszos. Tóth Gábor keretlegény – felbuzdulva a látottakon – dr. Kovácsot a puskája tusával agyonverte. A századot továbbindították, de Antlfinger és Varga felügyeletével 4 embert visszahagytak a kivégzett 8 ember elásására. Ennek végeztével ezt a négy embert is agyonlőtték Antlfingerék. Bánky századparancsnok az eseteket úgy jelentette le, hogy a meggyilkolt muszosok megfagytak. Tovább folytatódtak eztán a betegek kivégzései, a gyilkosságokat minden esetben szökési kísérletként jegyzőkönyvezték.
Majd 82 főt visszarendeltek a 36. gyalogezredhez munkára. 1942. december 10. körül végeztek, ekkor ismét elrendelték a bevonulásukat. A századhoz a keret már egyedül érkezett vissza, a 82 emberből egyetlenegyet sem hoztak vissza. A két muszos orvost, Kárpátit és Schwartzot még a gyalogezrednél lévő munkahelyen agyonlőtték.


A beköszöntő orosz szarmata volt a legborzasztóbb a muszosok számára, nézzünk meg egypár esetet 1942 teléről is. Simonfai őrmester, a nála fagyás miatt munkaképtelenséget jelentő két muszost alsóruhára és mezítlábra vetkőztette, majd egy használaton kívüli, félig behavazott bunkerbe állítatta be őket, a bunker elé pedig egy keretlegény került őrnek. Az emberek sírtak és zokogtak, könyörögtek a hidegben, de Simonfai nem könyörült. Másnap hajnalra az egyik megfagyott, a másik, egy Lőbl nevű pedig őrjöngve kifutott a Dontól kb. 200 méterre álló bunkerből, egyenesen rászaladt az aknamezőre és felrobbant. A jegyzőkönyvbe megfagyás és szökés kísérlete lett bevezetve…
Ezenkívül, Simonfai egy esetben egy csoport muszost kísért, akiknek a társaikat – akik reggelre a körleten meghaltak – kellett eltemetni. Mikor már a földet hányták a hullákra, az egyik halottnak hitt ember magához tért, és elkezdte kiabálni, hogy „még élek, még élek!”. Simonfai tovább hányatta rá a földet, mondván: „majd megdöglesz, büdös zsidó!” A muszost élve eltemették… De az ő nevéhez fűződik az az eset is, hogy meztelenre vetkőztetett muszosokat ültetett fel a behavazott bunker tetejére, kártyát adott a kezükbe, és megparancsolta nekik, hogy kezdjenek el kártyázni, és érezzék magukat olyan jól, mintha otthon, a kávéházban ülnének.
Kurucz őrmestert 1942. december 27-én a tábori csendőrség letartóztatta. Addigra már széles körben híre ment szadizmusának. De komolyabb büntetés nélkül úszta meg a dolgot, valódi felelősségre vonására csak a háború után, a népbíróság előtt került sor. Másnap a feltöltésre kiérkezett gyomai munkaszolgálatos századból a 104/5. 80 fő, a 104/6. 130 fő utánpótlást kapott. Közben 4 fő szökése miatti tizedelésnél újabb két muszost – Weisz Józsefet és Rosenfeld Lászlót – végeztek ki a 104/6. századnál.
Ekkorra a 104/6. eredeti, induláskori 216 főjéből összesen 13 fő maradt életben.
1943 januárjának első felében a hadnaggyá előléptetett Bánkyt leváltották, helyére egy emberségesebb parancsnok, Csorvics hadnagy került. A század helyzete lényegesen javult, a visszavonulásig 20 fő esett el különböző harccselekmények miatt, 20 fő pedig kórházba került, mert Csorvics indokolt esetben ezt is lehetővé tette.
A január közepén meginduló szovjet offenzíva elől Koroszten irányába vonultak vissza, addigra az eredeti, 216 főt számláló 104/6. századból 2, azaz kettő fő maradt életben. Ezek a csekély számú túlélők azonban elengedhetetlenül fontosak – de éppen elegendőek – voltak a gyilkosok háború utáni népbírósági felelősségre vonásához. Lásd: Baranya Megyei Levéltár, Pécsi Népbíróság iratai XXV.8 467/1946 (Politikatörténeti Intézet, Ságvári Gyűjtemény, 37. fond). Az ikerszázadok történetét levéltári források alapján Rákos Imre szerkesztette meg.

A 105/11. tábori munkásszázad
A 105/11. tábori munkásszázadot Jugyinóban kétszer is megtizedelték, 29 ember halálát okozva ezzel. Bácskából, Szegedről, a Duna-Tisza közéről és Kárpátaljáról vonultak be a zsidók 1942. július elején Topolyára. Erődítési munkákat végeztek Kárpátalján, majd 1942. szeptember 20. napján indultak az oroszországi hadműveleti területekre, a Don irányába. A századparancsnok október közepétől Veszprémy Dezső tartalékos főhadnagy lett, egy tisztességes, a századdal törődő ember. Így nem meglepő, hogy a 105/11. veszteségeit megvizsgálva égbekiáltó különbség van például a 104-esek veszteségeihez képest.

A század a 19. könnyű hadosztály védelmi sávjában a 13. gyalogezred III. zászlóaljának alárendeltségében, a védelmi körlet kiépítésén dolgozott. Erdőkitermelést, terepmunkákat végeztek, spanyolbakokat és drótakadályokat készítettek, azokat az első vonal elé elhelyezték, valamint az aknazárat telepítő utászok és árkászok után aknákat rakodtak és hordtak, vagyis az első vonalat erősítették. A szovjet állásokból való állandó belövések miatt délután 3 órakkor vonultak ki és reggel 5 órakkor tértek vissza. 1942. október 20. és 26. között, orosz portyázó támadások következtében több honvéd és 6 muszos esett fogságba. Ezután az aláaknázott területen dolgozó muszosok között egy akna felrobbant, 2 ember meghalt, néhány súlyos és 8 könnyebb sérülés történt. Októberben és novemberben további 3 haláleset volt, 1 végelgyengülés, 1 fagyás, és 1 betegség következtében. Decemberben, végelgyengülésben kettő, fagyás miatt még további 10-12 ember halt meg.
A század 1942 novemberének közepén vonult a Jugyino faluban lévő szálláskörletébe, ahol a 23. könnyű hadosztály műszaki parancsnokságának alárendeltségében, a 31/III. zászlóalj védőkörletét építették. A Don a falutól 4 km-re volt, a század napi 6-7 km távolságot is megtett a munkavégzés helyéig. Veszprémy jelezte a század nehéz helyzetét, téli ruházatot, felszerelést sürgetett, de semmit nem kapott.
A 2. hadsereg vezérkari főnöke – Rakovszky György vezérőrnagy, 1943-tól altábornagy – szeptember végén rendelte el a tizedelést, mint kollektív büntetést, amennyiben a munkaszolgálatosoknál szökés fog történni. 1942 novemberének végén tűnt el az első vonalból Weisz Adolf 105/11. századbeli muszos. Veszprémy a muszosok életét védve az ezredhez olyan tartalmú jelentést küldött, hogy Weisz valószínűleg eltévedt és megfagyott a hóviharban. Másnap a futóárokban meg is találták a már előzőleg is beteg muszos holttestét. De az ezredparancsnokságot ez már nem érdekelte, ahogy nem érdekelte Veszprémy álláspontja sem. Az esetet szökésként könyvelték el, és a VII. hadtest tábori bírósága elrendelte a század megtizedelését Weisz Adolf szökéséért, melyet 1942. december 12. napján hajtottak végre.
A zászlóaljparancsnok létszámjelentést kért Veszprémytől, majd az egész századot, a gyengélkedőkkel együtt, kivezették Jugyino egyik lerombolt és elhagyatott részébe. Három sorban állították fel az embereket, a tizedelés kiszámolás útján történt, még pedig úgy, hogy az első sor jobb szélén álló munkaszolgálatos volt az első egyes számú. A tizedelés végrehajtó parancsnokául a 31/III. zászlóalj parancsnoka, szervéül pedig a 31/III. zászlóalj egy szakasza volt kijelölve. A kiszámolt 15 munkaszolgálatost a sorból kiléptették, majd egyenként, a helyszínen agyonlőtték. Eltemetni őket csak a zászlóalj orvosának a vizsgálata után lehetett.
Eközben, 1942. december 10. napján valóban történt egy 3 fős szökés. A megtorló tizedelés ezért december 19-én következett be. Ezen a napon, ugyanolyan módon, mint az előző esetben, 14 muszost számoltak ki, majd lőttek agyon. Közülük 6 olyan személyt, akik egy csoportban dolgoztak a 3 szökevénnyel, de nem akartak velük tartani…
1942. december végén a megtizedelt századot a 471-es különleges munkásszázad váltotta fel. A 105/11. század a 2. magyar hadsereg és a VII. hadtest arcvonalának legdélibb pontján, Osztrie Mogiliban helyezték el, itt hóeltakarítási feladatokat kapott. A század a szovjet offenzíva miatt pánikszerű visszavonulásba kezdett 1943. január 17. napján, az esti órákban, kb. 160 fővel. Olhov Lognál kb. 100-110 fő egyszerre esett fogságba. Ebből 50 fő már halálán volt a hideg és a végelgyengülés miatt. A század Bugyennijig jutott el, majd itt teljesen felbomlott, és a két kocsis kivételével az összes ember lemaradt és eltűnt. Lásd: Rákos Imre – Verő Gábor: 178. o. – 181. o. A század történetének leírása alapvetően a Kis Gergő Balázs – Szabó Péter: Munkaszolgálatosok a Donnál. című tanulmány, valamint Veszprémy Dezső századparancsnok visszaemlékezésének (megjelent a Hadtörténelmi Közlemények 117. évfolyam 3. számában, 2004 szeptemberében) felhasználásával készült.


A munkaszolgálat veszteségeiről a Donnál csak becslések állnak rendelkezésre. Nagybaczoni Nagy Vilmos úgy vélte, hogy az 50 000 munkaszolgálatosból 6 – 7000 fő jött vissza, a többi elesett vagy fogságba került. A tényleges veszteséget nem lehet pontosan meghatározni. A becslések 20 000 – 30 000 fő között megoszlanak. (R. L. Braham: i. m. 323. o.)
„Egy statisztika 1945 nyarán az 1941–1944 március közötti időben elpusztult munkaszolgálatosok számát 42 000-re tette – ekkor még nem volt ugyanis adat arról, hogy a voronyezsi harcok, a Jány-féle 2. hadsereg megsemmisülése hány ember életébe került.” (Gárdos Miklós: i. m. 236. o.)
A munkaszolgálatosokról, a dorosicsi tűzről, a bori rézbányákból 1944 szeptemberében elindított halálmenetről – amelyben 4 ezer ember indult útnak gyalogosan a Belgrád-Pancsova-Titel menetirányban, és köztük valóságos vérfürdőt rendezett a kísérő keretlegénység, majd Cservenkán pedig a téglagyár szárítójában a „Prinz Eugen von Savoya” nevű SS-alakulat –, a bonyhádi nagyréten (Dunántúl) történt mészárlásról – amikoris a „bori halálmenetben” életben maradt munkaszolgálatosokat és Szálasira fel nem esküdő honvédeket, mintegy 2 és fél ezer embert gyilkolt halomra a bonyhádi SS alakulat –, az Abda határában agyonlőtt költőnkről, Radnóti Miklósról Gárdos is ír idézett művében, „Keretlegények” címszó alatt. Lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 213 – 236. o. Érdemes, és szintén nagyon tanulságos is elolvasni…

„A 101/29. számú munkásszázad parancsnoka, dr. Hammer Ferenc tartalékos főhadnagy 774 emberből 185-öt pusztított el; dr. Toronyi Károly, a 101/3 század parancsnoka 420 embert vitt Ukrajnába, ebből huszonhatan maradtak. (…) Seik Imre Henrik tartalékos zászlós, a 101/310 számú század parancsnoka korbáccsal verte embereit, a századból huszonkét ember maradt életben. A 107/10 számú század parancsnoka, Fiam István főhadnagy 205 beosztottjából 15 élte túl Ukrajnát, Stinka Rudolf hadnagy azzal büszkélkedett, hogy századát aktatáskában hozta haza.” (Gárdos Miklós: i. m. 231. o.)
„Muray elindulásunk előtt a 401. és 402-es különleges munkásszázadok előtt beszédet tartott, melyben kifejtette, hogy mi a társadalom káros elemei vagyunk, melytől meg kell szabadítani a társadalmat. Kommunista, bolsevista bandának nevezett bennünket. Mondta, hogy a keretnek meg kell tennie mindent, hogy elvesszünk odakint. Aztán odahívta a keretet is, és azoknak kijelentette, hogy fel kell velünk díszíteni az útmenti fákat Ukrajnában. (…) A 401-es századból 27–28-an élünk munkaszolgálatosok, 124 embert végeztek ki, a többi éhenhalt, … ráhajtottak minket az aknamezőre, puszta kézzel szedették az aknát… (Gárdos Miklós: i. m. 221 – 222. o.)

1942. július, Dorosics. „A környék és a kórházak parancsnoka, Szentkatolnay-Reintz Dezső őrnagy rövid jelentésben számolt be arról, hogy a tábor barakkjai a munkaszolgálatosok vigyázatlansága miatt leégtek, és a betegek ott pusztultak. Szentkatolnay-Reintz ötszáz fő halottat jelentett. Az igazságot Gyarmati László tartalékos főhadnagy, ugyancsak egy munkásszázad parancsnoka tárta fel a Népbíróság előtt. GYARMATI LÁSZLÓ: Parancsot kaptam feljebbvalóimtól, hogy a kórházat el kell népteleníteni. Egy éjszaka riadóra ébredtem. A járványkórház hatalmas lángokkal égett. Körülötte géppisztolyos legénység lőtte a menekülni igyekvő betegeket. Egy sem menekülhetett meg, négyszáz munkaszolgálatost lőttek agyon, a többi benneégett az épületben. A következő évben ugyanilyen körülmények között felgyújtották a 105-ös kórházat is. Itt 764 munkaszolgálatos lelte halálát. A 107-es tábori kórházat nemsokára hasonló sors érte…” (Gárdos Miklós: i. m. 232. o.)
„Tűzhalállal halt meg még négyszáz munkaszolgálatos a Kárpátokban, Leordina községben. Itt a XI/2-es zsidó munkásszázad száz embere és egy háromszáz főből álló román munkásszázad dolgozott. 1944 szeptemberében, amikor a szovjet hadsereg már csak néhány napi járásra volt a községtől, Kern Antal rohamutász alezredes felgyújtotta Leordinát, a munkaszolgálatosok bennégtek a faluban. (Kern alezredest néhány héttel később egy hídrobbantási kísérlet közben saját utászai lőtték le.)” (Gárdos Miklós: i. m. 232. o.)

„Vannak munkásszázadok, amelyek egész nyáron, október hónap közepéig fedél alatt egyetlen egyszer sem aludtak, bár erre alkalom nagyon sokszor lett volna. Ezeknek a századoknak számára a szabadban való alvás azt jelentette, hogy a puszta földön háltak, sátor nélkül, akár esett az eső, akár nem. Több ízben megesett, hogy német alakulatok parancsnokai figyelmeztették az ilyen századok parancsnokait, hogy kettőt egyszerre nem lehet gyakorolni a zsidókkal szemben, ütni és dolgoztatni őket. Válasszanak, vagy üssék a zsidókat, vagy dolgoztassák.” (Hadtörténeti Levéltár HM. Eln. 13.0/71889/1942. sz. 5. pont – Beadvány a honvédelmi miniszternek a hadműveleti területen elkövetett visszaélésekről.) Lásd még ide: Gárdos Miklós: i. m. 226. o. A Donnál történtekről döbbenetes és hű képet ad még egy kevésbé ismert írás is ~ Sallai Elemér: -42°. Magvető, Budapest 1965.
 

UTÓSZÓ HELYETT…

„Valóban: vajon kik ütköztek meg, vagy kiknek kellett jobban megütközniük az elmúlt háborús és háború előtti esztendők jogellenes, embertelen cselekedetein, mint a jogászoknak s vajon kiknek hivatásához áll olyan közel a béke biztosítása az államon belül és a béke megteremtése a népek között, mint a jogászokéhoz? Vajon a jogász számára nem a béke szolgálata a legfőbb irányelv?” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 490. o. Idézet Szabó Imre fejtegetéséből a jog és a jogász feladatára, 1947-ből.)

„… 1849-ben a cár a németek elleni szabadságharcunkat tiporta el, most viszont az orosz nép az ő szabadságuk ellen a németekkel együtt intézett agressziónkat verte szét, és adta vissza látogatásunkat. Mi adtuk le odakinn a névjegyünket, és ehhez Ön adta ki a marsrutát.” (Dr. Major Ákos: i. m. 234. o. Major tanácselnök felelt így az utolsó szó jogán felszólaló Bárdossynak, amikor az azt fejtegette, hogy az orosz csapatok már másodszor tesznek látogatást nálunk.)

A végszó oldalain néhány találó, a vizsgált korszakot hűen jellemző, tükröző gondolatot, véleményt, idézetet gondoltam még elhelyezni. Mindent elmondtam már, amit szerettem volna, és remélem a Tisztelt Olvasó is, valamennyire érti, látja már, hogy a II. világháborúba való belesodródásunkért, az ország hadműveleti területté válásáért, romlásáért, lerombolásáért, magyar állampolgárok százezreinek elhurcolásáért és legyilkolásáért egyértelműen a Horthy-rendszer és annak kiszolgálói tehetők felelőssé. És igen, Szálasi uralma is nekik köszönhető, hiszen az is csak egy következménye volt a Kormányzó negyed évszázados kormányzásának. Emígyen, groteszk módon, ők az okozói, az ő negyed évszázados tevékenységük volt az előidézője a népbíróságok felállításának is.

Márait hívom először tanúbizonyságul, aki pedig világéletében jobboldali ember, író volt, sőt, a vizsgált korszak tanúja is, hiszen benne élt. Nagykanizsa egyik baloldali politikusa egy nagyon találó Márai-féle idézetet publikált néhány évvel ezelőtt. Az ő tolmácsolásában szólaltatom most meg Márai Sándort:
„Mint tudvalevő a jobboldal gyakran idéz a két háború közötti korszak körülrajongott írójától, Márai Sándortól. Most az egyszer engedjék meg nekem is ugyanezt. Márai 1945-ben (!) írta a Naplójába a következőket: ’… Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással. De a magyarok! Az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének legválságosabb pillanatában akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csak hogy a zsákmányt kiegészítsék még, néhány héttel prolongálják létezésüket is, elveszejtsék Budapestet s mindent, ami az országból megmaradt! Ezekkel csakugyan nincsen alku, ezek számára nem lehet kegyelem. A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget. Nem igaz, hogy a nyilasok a főbűnösök. A nyilasok csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint az a magyar vezető réteg, mely az alkotmányosság palástja alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerűen nem háríthatja el a felelősséget. Most szívesen odadobják koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülnek. Csak egyről nem beszélnek a parasztok, nagyságosok és méltóságosok: arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak lakósai, s arról, hogy esztendő előtt magyar állampolgárok százezreit rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták őket, onnan nyolcvanával, leplombált vagonokba préselték – gyermeket, asszonyt, férfit vegyesen – ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert halottan az ölükben, s a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett, húsz százalék volt a vagonokban a mortalitás. S végül az auschwitzi, olmützi Vernichteruns-lagerekben a gyermekeket, öregeket gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, a lányokat, asszonyokat a kísérleti telepen beoltották betegségekkel. Mindezekről nem beszél senki azok közül, akik most rettegnek a beszállásolástól, és féltik a “zabrálóktól” a lisztet, a fehérneműt. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet…’ ” (Kanizsa Hetilap XXII. évfolyam 16. szám, 2010. április 22. 6. o. – Idézet Tóth Lászlónak, a „Márai a magyar jobboldaliságról” című cikkéből. Márai Sándor öt évvel József Attila előtt, 1900. április 11-én született Kassán. Eredeti neve Grosschmid. A magyar polgárság irodalmi képviselője, egyszersmind erősen bolsevista-ellenes beállítottságú író volt. 1948-ban elhagyta Magyarországot. 1989. február 22. napján hunyt el az USA-ban, a kaliforniai San Diegoban.

Legyünk tehát tisztában azzal, hogy mi, magyarok üzentünk hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. És ezután mi nyomultunk be mélyen az ő országukba a könnyű préda reményében, mint valami hiéna, és pusztítottunk ott meg nem bocsátható módon. És ezért nem Magyarország és nem a magyarok felelősek, mert ők csak áldozatok, bábok voltak egy hatalmi játékban. Véleményem szerint Horthy és sleppje a felelős.
Szálasi hatalomátvétele után a helyükön maradt, és a nyilasoknak behódolt magyar tisztviselőkről, de végsősoron a magyar népről Márai szintén nagyon találóan és lesújtó véleményét, rosszalló értékítéletét egyértelműen és világosan megfogalmazva írt: „Ezek a nyilasok nem is az igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó torz kamaszok. De bűnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetést. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.” (Márai Sándor: Napló 1943 – 1944. Révai, 1945. 421. o.)

Egyébként Márai világosan látta a kialakulófélben lévő helyzetet, és az is elmondható róla, hogy alapvetően – és ez a műveiből is rendre kitűnik – háborúellenes beállítottságú volt: „Mindez inkább mulatságos, mint komoly, ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen, a magyarság megeszi a keserű főzet minden fogását, kezdve Darányi… a paralatikus Sztójai után az elmebajos Szálasi, talán az utolsó a karénekben.” „S a végső felelősség mégis Horthyé és embereié, akik engedték nőni, tenyészni a szellemet, amelyből mindez kérlelhetetlen végzettel következett.” (Idézet Márai Sándor Naplójából – 1944. október 15.)
Bizony, Márai (is) nagyon jól látta Horthy alapvető felelősségét. A kormányzó mégis megúszta, hogy Bogár János hóhér, az állami ítéletvégrehajtó, Szálasi után, az ő nyakára is ráhurkolja a kötelet, annak az 1946. március 12-ei napnak a délutánján. Pedig megérdemelte volna…

Horthy és a zsidók
Mivel a Horthy-rezsim által a zsidók ellen elkövetett számtalan bűn közül jó néhányat megemlítettem és elemeztem már, ide – példálózva – csak egy-két további, általam lényegesnek gondolt momentumot idéznék még fel. Mindenekelőtt azt kell kifejtenünk, hogy a Horthy-rendszer a magyarországi zsidóságnak jót, pozitívet nem tudott cselekedni negyed évszázados uralma alatt egyszer sem. Lassan, fokozatosan nyirbálták meg a jogaikat, szedték el a vagyonukat, majd pedig, amikor már elrabolták minden értéküket, és nem maradt mit elvenni az emberi méltóságukból sem, elvették hát az életüket is.

Elöljáróban azt mindenképpen meg kell említenünk, hogy nemcsak a zsidóság, de a kisegyházak, korabeli elnevezéssel a szekták hívőire Horthyék mindig is gyanakodva és gyűlölködve tekintettek. A baptisták, adventisták, pünkösdiek és nazarénusok, valamint más szabadkeresztény csoportok összejöveteleit rendőri ellenőrzések alá vonták, engedélyhez kötötték, ha pedig ilyennel nem rendelkeztek, akkor a csendőrség segítségével szétzavarták. Az államhatalom képviselői a hatályos törvények és a haladó gondolatok, a tényleges vallásszabadság helyett többnyire a történelmi egyházak, de főként a katolikusok akaratát érvényesítették az egyházpolitikában.
A metodista egyház egyik országos vezetője, az egyházi szolgálata miatt többször is letartóztatott Szécsey János a következő, az előbb elmondottakat jól jellemző esetet említette meg a Horthy-korszak hatósági fellépéseire emlékezve: „Sashalmon többedmagammal istentiszteletet tartottam. Miután több egyházi éneket elénekeltünk, és imádkozni kezdtem, hátulról egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordulva láttam, hogy egy rendőr őrmester. Fölényes, lenéző hangon szólt rám: ’Hé öreg, hol az engedély?’ És ezzel véget vetett az istentiszteletnek.” A témáról bővebben lásd Kulcsár Árpád írását a hetek 2011. október 7. napi számában (12 – 15. oldal, Hit és Értékek rovat, „Csendőrpofonok és elmegyógyintézet” című cikk).
A háború kitörésével a horthysta hatalom egyre brutálisabb tettekre szánta el magát. A zsidók elleni szégyenletes törvényeket mindenki ismeri, de például a fegyverviselést vallási okokból elutasító nazarénusokat is rendkívül brutálisan próbálták meg rávenni a „fegyverforgatásra”. Végül pedig, a lelkiismereti okokból fegyverviselést elutasítókat besorolták a munkaszolgálatos századokba, ahol a zsidókkal és a politikai üldözöttekkel együtt tapasztalhatták meg a háború és a náci-fasiszta-nyilas szadizmus borzalmait.
A hivatalos, magyar keresztény (katolikus, evangélikus, református) egyházi tiltakozás mégis elmaradt, elsősorban Serédi Jusztinián esztergomi érsek azon véleménye miatt, hogy a megkeresztelkedett zsidók érdekeinek védelme okán nem lenne szerencsés egy közös tiltakozás megjelentetése…

Pedig Helen Fein szociológus az „Accounting for Genocide” („Számadás a népirtásról”) című könyvében egyértelműen kijelentette: „Akár a németek által megszállt, akár a velük szövetséges államokat tekintjük, mindenütt, ahol a domináns egyház vezetői nyíltan felléptek a deportálások ellen még a transzportok megindulása előtt vagy rögtön azt követően, a zsidók többsége megmenekült a deportálásoktól.” Álláspontja igazolására jó példa Bulgária, ahol III. Borisz király, a metropolita vallási vezetők nyomásának engedve, végülis megtiltotta a deportálásokat, 50 ezer zsidó életét kímélve meg ezzel. De példának hozhatnánk ide a náci Németország „T-4” fedőnevű programját is. A Harmadik Birodalomban 1939 őszétől kezdve ezrével zajlott a fogyatékosok legyilkolása, ekkor „még csak” orvosi felügyelettel és eszközökkel, egy erőszakos eutanáziaprogram keretében. Mivel a tömeges gyilkosságokat nem tudták titokban tartani, a hírek kiszivárogtak, és óriási felháborodást keltettek. A magatehetetlen, fogyatékos, és ez miatt hasznavehetetlen betegek legyilkolása ellen August von Galen, Münster püspöke nyilvános prédikációjában emelte fel a szavát, ami által elérte, hogy a nácik félbehagyják a „T-4” programot. A nácik központosító kísérletének egyik elemét képezte a „Német Keresztények” felekezetének létrehozása, Ludwig Müller birodalmi püspök vezetésével. A náci ideológiának mindenben megfelelő új közösséget Németország első és egyetlen egyházává akarták tenni. Müller így érvelt: „Mi, Német Keresztények alkotjuk a nemzetiszocializmus legelső frontvonalát. Adolf Hitlerért élni, harcolni és meghalni, egyenlő azzal, hogy igent mondunk a krisztusi útra.” Amikor a „Német Keresztények” többséget szereztek az egyházi választásokon, kivált belőlük egy kis csoport, a „Hitvalló Egyház”, akik lassan szembefordultak a náci eszmékkel. Az ő emblematikus figurájuk volt Martin Niemöller, aki eleinte maga is üdvözölte a nácik hatalomra jutását. 1934-re azonban már szakított velük, és 1937-ben őérte is eljöttek. A lelkészi hivatallal való visszaélés vádjával 7 hónapot töltött vizsgálati fogságban, majd pénzbüntetésre ítélték és szabadon bocsátották. A lelkész viszont továbbra sem volt hajlandó hallgatni, és ezért Hitler külön utasítására ismét elfogták és letartóztatták. Először a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs táborba került, majd Dachauba vitték, 1941-ben. Egészen a tábor 1945-ös felszabadításáig ott raboskodott. A lelkész a háború után számos írásában és nyilvános beszédében is felhívta a figyelmet arra, hogy a náci uralom alatt a német keresztény emberek passzívvá váltak a terror hatására, és éppen ez volt a hitleri gépezet alapja és célja. Azonban ezzel a német keresztény emberek is bűnössé váltak, mert így asszisztáltak mindahhoz a szörnyűséghez, ami ott és akkor történt: „A németországi keresztények Isten előtt nagyobb felelősséggel tartoznak, mint a nemzetiszocialisták, az SS vagy a Gestapo. Fel kellett volna ismernünk Krisztus Urunkat szenvedő és üldözött felebarátunkban, függetlenül attól, hogy kommunista-e vagy zsidó.” A maga felelősségéről is őszintén nyilatkozik, arról, hogy amikor még lehetet volna mit tenni Hitler ellen, akkor nem szólt, nem szóltak, nem szólaltak fel a faji politikával szemben, nem tettek a nácizmus ellen, nem sarkalták cselekedetre a hívőket. Jól jellemzi a kialakult helyzetet az azóta már sokat idézett, keserű, de ténymegállapító gondolatsora: „Először a kommunistákat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam kommunista. Azután a szocialistákat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam szocialista. Aztán a szakszervezeti tagokat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam szakszervezeti tag. Azután a zsidókat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem vagyok zsidó. Végül eljöttek értem is, és akkorra már nem maradt senki, aki értem szót emeljen.” Bővebben erről lásd Pécsi Tibor írását a hetek 2011. szeptember 16. napi számában (12 – 15. oldal, Hit és Értékek rovat, „Megtört kereszt” című cikk).

Egy néhány gondolatból álló kitérőt engedjünk meg itt magunknak. Sajnos általánosságban is elmondható, hogy a „történelmi” egyházak – kiváltképp az addig a legnagyobb hatalommal rendelkező katolikus egyház, élén a Vatikánnal – részint nem tudtak, de végsősoron nem mertek, és talán nem is akartak az európai politikai folyamatokba beavatkozni. Pedig a szélsőjobboldal győzelméig erre a siker esélyével lett volna lehetőségük. De féltették a hatalmukat, illetve, mondjuk ki, a vagyonukat. Ekkortájt ugyanis még jelentős egyházi vagyonnal rendelkeztek a különböző vallási felekezetek, és ezek megtartása, a papi rend jólétének biztosítása fontosabb volt, mint egy, mindössze kétes sikerrel kecsegtető, de annál veszélyesebb politikai állásfoglalás, a társadalmi életbe való direkt beavatkozás. Amikor pedig ráeszméltek az egyházak, az egyházi vezetők arra, hogy mit is jelent az új, hitleri Európa – akkor már késő volt. Nagyon helyesen fogalmazta meg Edmund Burke 2 évszázaddal korábban: „Az egyetlen, amire a gonosznak szüksége van, hogy győzelmet arasson, az az, ha a jók nem tesznek semmit ellene.”
Az egyházak hozzáidomultak a náci rendhez, kínosan ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se haragítsák magukra Hitlert. A háború folyamán jórészt „csak” asszisztáltak a zsidók millióinak legyilkolásához, Európa leigázásához majd lerombolásához. Voltak vatikáni, pápai kezdeményezések egynémely ügyek kapcsán, de ezek ki is merültek egy-egy tiltakozás vagy figyelmeztetés megfogalmazásában. Kizárólag az egyes templomok, plébániák, az egyes papok, emberek voltak azok, akik konkrét, embermentő tevékenységet tudtak-mertek-akartak végezni – gyakran az életük, a puszta létük kockáztatásával, vagy feláldozásával. Hogy ez miért alakult így? Véleményem szerint összetett folyamatok vezettek el idáig.
Mindenekelőtt ide számítandó az egyházak 20. századi – főként a korábbi évszázadokhoz képest mérhető – „tér és hatalomvesztése”, némely esetben egyenesen az üldöztetése, a hátrányukra való – és itt elsősorban mindig az anyagi értelemben vett – döntések sorozata, a széles néptömegek körében értendő népszerűségvesztés, a haladó, 20. századi gondolatok – elsősorban az állam és az egyház kategorikus és többé már meg nem másítható elválasztása, a hit és a vallás szabadsága, az új, puritán elveket tükröző és közvetítő vallási felekezetek megjelenése, végső soron tehát a régi, „hagyományos” papi, illetve a tradicionális egyházi rend és hatalom jelentős megnyirbálása, háttérbe szorulása. Ezért látszik talán elfogadhatónak az előbbi kijelentésem, amikoris azt fogalmaztam meg, hogy az európai egyházak féltették a hatalmukat és a vagyonukat. Mégis úgy helyes, és teljes mértékben ez úgy érthető, ha elé tesszük a „megmaradt” szót. Ugyanis az egyházak azért nem mertek és nem akartak nyíltan szembehelyezkedni a 20. század első felének európai diktatúráival, mert nem akarták elveszteni az első világháborút lezáró viharos években elvesztett, és így a valamikorihoz mérten csak töredékében fennmaradt hatalmuk, vagyonuk maradékát.

Ha „szétnézünk” a korabeli Európában, akkor mindenhol az imént említett folyamatokkal találkozhatunk. Az oroszországi, Lenin vezette, 1917 novemberében lezajlott bolsevik forradalom győzelme után drámai fordulat következett be az egykori, hatalmas cári birodalom egyházpolitikájában. Az államhatalom, amely addig a legfőbb támasza és támogatója volt az ortodox egyháznak, hirtelen a legfőbb ellenséggé vált. A bolsevikok módszeresen elvették és államosították, de mondhatjuk azt is, hogy kifosztották és kirabolták a hatalmas vagyont felhalmozó pravoszláv egyházat, és az ekkor formálódó szovjet egyházpolitika egyszersmind mintául szolgált az 1945 után, Kelet-Európában szerveződő kommunista államok számára is. A II. Miklós orosz cár által fenntartott despotikus hatalom egyik legfőbb támasza a pravoszláv egyház volt. 1917-re az ortodox egyháztól hatalmas tömegek fordultak el Oroszország-szerte. A kizsákmányolt, elnyomott, szinte állati sorba kényszerített ipari munkásság körében elképesztő méreteket öltött a marxizmus terjedése. A szintén változásokat követelő orosz polgárságra az ortodox egyház merev konzervativizmusa hatott taszítóan. A zsidó lakosságot egyértelműen a pravoszláv egyház ellen hangolta az általa közvetített, hol nyílt, hol pedig burkolt zsidóellenesség. Az Orosz Birodalom nyugati és déli felében lakó zsidók ellen szervezett és vezetett pogromokat végrehajtó Fekete Százak szélsőséges szervezet rohamcsapatai élén gyakran ortodox papok vonultak egyházi, templomi zászlókkal. De a pravoszláv papok körében tapasztalható erkölcsi romlás is elidegenítette és eltántorította a híveket.
A mintegy 120 millió főre becsült ortodox népességgel szemben nagyjából 10 milliósra volt tehető a különböző „szekták” (például a baptisták) tagjainak a száma, ami arány az előbb vázolt okok miatt viszont folyamatosan növekedett az új, puritán, az ortodoxhoz képest lényegesen vonzóbb egyházak javára. A világhírű orosz író, Lev Tolsztoj is nyíltan szakított a pravoszláv egyházzal, ami aztán ki is közösítette őt. De még magán az ortodox egyházon belül is nagy volt az ellentét és a feszültség, főleg a számbeli fölényben lévő alsópapság körében. Innen érkezett például a bolsevik mozgalomba a tanulmányait félbehagyó grúz papnövendék, Joszif Dzsugasvili is, akit később Sztálin néven ismert meg a világ…
A cári rendszert 1917 tavaszán felváltó polgári demokratikus kormány 1917 nyarára megszüntette az ortodox egyház államvallásjellegét, kimondták minden vallásfelekezet egyenlőségét és mindenki számára biztosították a szabad vallásgyakorlást a rendeletileg elhatározott (szabályozott) lelkiismereti szabadsággal. Szétválasztották az államot és az egyházat, méghozzá a patriarchátus rendszerének visszaállításával, oly módon, hogy az orosz egyházat ismét a zsinat által megválasztott, és nem pedig a cár által kijelölt pátriárka irányította.
Az 1917 novemberében lezajlott bolsevik forradalom győzelme azonban alapvetően változtatta meg ezt a rövidke, pozitívnak tekinthető periódust. Ez már a bolsevik hatalomátvételt követő órákban láthatóvá és érzékelhetővé vált, ugyanis a vöröskatonák a cári rezidenciául szolgáló Carszkoje Szelo templomában teketóriázás nélkül agyonlőtték a helyi papot. Az 1917. november 22. napján felállított forradalmi törvényszékek is fontos szerephez jutottak a szovjetnek az egyházak elleni küzdelmében. A forradalmi helyzetre tekintettel a törvények másodlagos szerephez jutottak e bíróságokon, és alapvetően a „bírák forradalmi lelkiismeretének parancsa” határozta meg az eljárások lefolytatását és végkimenetelét. Aztán december 4-én a bolsevik kormány kimondta az egyházi földbirtokvagyon állami tulajdonba vételét, amivel a pravoszláv egyház elvesztette több millió hold földjét, ezernél is több kolostorát és 77 ezer templomát. Majd még szintén decemberben állami felügyelet alá kerületek az egyházi iskolák is.
Államosítottak 37 528 elemi iskolát, 185 középiskolát, 57 szemináriumot és 4 teológiai főiskolát. 1918 januárjában az egész ország minden egyes hitoktatóját elbocsátották állásából, majd pedig február 18-án megtiltották a hitoktatás valamennyi formáját. Ugyanakkor állami kézbe kerültek a kifejezetten vallási célokat szolgáló egyházi épületek, mint például a kolostorok is. Aki ellenállt, azt felkoncolták. Így végezte a pétervári főkolostor (lavra) államosítása során ellenálló egyik pap is, amikor a kolostor kapujában megpróbálta feltartóztatni a Cseka (az első szovjet politikai rendőrség) embereit. A kijevi metropolitát vöröskatonák lőtték agyon, míg a novgorodi vikáriust pedig szuronnyal döfték le. A korábban zsidóellenes pogromokra uszító, és azokon részt is vevő tobolszki püspököt pedig egyszerűen vízbefojtották.
Az 1918. február 5. napján kiadott „A lelkiismereti szabadságról” című rendelettel állami tulajdonba került az ortodox intézményrendszer teljes vagyona az ingatlanok teljes felszerelésével együtt, az állam pedig megszüntette minden további anyagi támogatás folyósítását, beleértve ebbe a papok fizetését is. Deklarálásra került, hogy a vallás „az elnyomó osztályok dolgozó osztályok feletti uralmának az eszköze”. Az egyház tetemes mértékű nemesfémvagyonát és kegytárgyait is összegyűjtötték és elszállították.

1918 tavaszán kitört a polgárháború, és a bolsevik kormány, a Népbiztosok Tanácsa 1918. szeptember 5. napjával bevezette a vörösterrort. Ennek jegyében, az ellenforradalmi szervezkedésekben meghatározó szerepet játszó papság köréből az év végéig a Cseka 827 papot végzett ki. Lenin a marxi „a vallás a nép ópiuma” elvet vallotta, maga is kijelentve: „A vallás a szellemi elnyomás egyik fajtája.” Az ekkortájt a forradalom második emberének számító Trockij is hasonló nézeteket vallott „A kommunizmus és a terror” című munkájában. Hiába határozta azonban el a bolsevik párt az 1918 tavaszán megrendezett VIII. kongresszusán az egyház mielőbbi felszámolását, 1920-ra világossá vált, hogy a vallásos lakosság jelentős mértékű ellenállása miatt az elképzelés nem megvalósítható. A következő évben hatalmas éhínség tört ki a polgárháború pusztította Szovjet-Oroszországban, szó szerint milliók haltak éhen, felütötte a fejét a kannibalizmus is. A hatalmában megrendült Trockij és Lenin egyetlen lehetőséget látott a katasztrófából való kilábalásra, mégpedig valamennyi, tehát az eddig állami tulajdonba nem vett, legértékesebb, a liturgiában is használt kegytárgyak és kincsek egyháztól való elvételével. Lenin így fogalmazott a pártvezetőknek írt levelében: „Most és csakis most, amikor az éhező településeken embereket esznek, és az utakon száz- és ezerszámra hevernek a halottak, most tudjuk végrehajtani, és ezért végre is kell hajtanunk az egyházi kincsek elvételét. Megveszekedett, kérlelhetetlen energiával, bármilyen ellenállás leverésétől sem riadva vissza.” A begyűjtés első 3 hónapjában 1414 összetűzés került feljegyzésre az állami szervek és a papság, valamint az őket támogató pravoszláv hívek között. Végül megemlítendők még az egyházi kirakatperek, koncepciós eljárások is. Ezek során ortodox papok tucatjait ítélték halálra és akasztották fel. Ilyen volt például a sujai per, a moszkvai ún. „54-ek pere” (7 papot és egy nőt lőttek agyon), valamint a szentpétervári per is, ahol pedig 4 főt, köztük Venyjamint, a város metropolitáját végezték ki. További érdekes adatokat közöl e témában a hetek 2011. szeptember 2. napi számában (12 – 15. oldal, Hit és Értékek rovat, „Megsemmisítésre ítélve” című cikk) Kulcsár Árpád is.

Hasonló jelenségek játszódtak le Spanyolországban is, elsősorban a spanyol polgárháború (1936 – 1939) idején, de itt egészen más előjellel. A spanyol katolicizmusra a lakosság haragja a 19. század elejétől fogva ötször is rázúdult. A hagyományosan konzervatív, kemény és szigorú spanyol egyház a középkor óta a legkegyetlenebb üldözője volt a vallási reformoknak és megújulásnak, és emiatt, főként a felvilágosodás időszakától kezdve már csak egyre brutálisabb eszközökkel lehetett a spanyol társadalomra rákényszeríteni. Először a spanyol liberális forradalom időszakában, 1822 és 1823 folyamán gyilkoltak meg 88 katolikus egyházi személyt, köztük egy püspököt is. Egy évtized múlva már nemcsak mintegy 100 papot és szerzetest gyilkoltak meg, hanem felgyújtottak templomokat és rendházakat is, Madridban és más nagyvárosokban. 1868-ban, a királyság megdöntésekor, majd pedig 1873-ban, az első köztársaság kikiáltásakor borultak ismét lángba a templomok. Az 1909-es, ún. „tragikus héten” Barcelonában került sor nagyarányú zavargásokra, amikoris leromboltak mintegy 50 templomot és megöltek 3 papot is.
1923 nyarán az anarchisták meggyilkolták a saragosai érseket, Romero kardinálist. A polgárháború kitörése előtti évtizedben már tömegesnek volt mondható a néptömegek elfordulása a katolikus egyháztól. 1931 tavaszán megbukott a királyság, és április 14. napján kikiáltották a 2. spanyol köztársaságot. Az új miniszterelnök, Manuel Azana számára a francia köztársaság jelentette a követendő példát, ahol már 1905-ben megtörtént az állam és az egyház szétválasztása. Végül 1931 decemberében, az elfogadott új spanyol alkotmányban mondták ki az egyház és az állam különválasztását. Ez elsősorban teljes vallásszabadságot, az egyház anyagi támogatásának valamint a szerzetesrendek adómentességének a megvonását, illetve a szerzetesek és apácák oktatásból való kitiltását jelentette. A katolikus egyház természetesen tiltakozott, és hasonlóan tett XI. Pius pápa is. A kormányt azonban ez nem hatotta meg, betiltották a jezsuita rendet és a katolikus körmeneteket, bevezették a polgári házasságot, az iskolákból és a közintézményekből pedig eltávolították a feszületeket. Így a katolikus egyház természetesen minden erejével a köztársaság felszámolására törekvő jobboldali erőket támogatta. A jobboldal és a klérus politikai tervei azonban zátonyra futottak az 1936-os választások során, ugyanis a baloldali Népfront aratott győzelmet.
1936 júliusában tört ki a Franco tábornok vezette katonai puccs a köztársaság megdöntésére. Ebben persze jelentős szerepe volt a katolikus egyháznak is, Franco pedig politikai tőkét igyekezett kovácsolni abból, hogy a hatalom megszerzésére irányuló felkelését az egyházért folyó szent harcnak állította be. Franco kezdeti gyors sikerei ismét elszabadították a katolikus egyház elleni gyűlöletet és haragot. Franco csapatai csak a katolikus papokat védelmezték, viszont több esetben is protestáns lelkészeket gyilkoltak meg, míg a köztársaságiak területein a katolikus papok ellen indult hajtóvadászat. Itt lerombolták a templomokat és a köztéri szobrokat, felgyújtották a rendházakat. Több ezer templom vált a pusztítás áldozatává. Számos papot meggyilkoltak, ebben a köztársaságiak oldaláról a hírhedt, anarchista Ascano-hadosztály járt az élen, míg Franco milicistái pedig a köztársaságpártiak soraiban vágtak rendet. A polgárháború során meggyilkoltak 13 püspököt, 4172 papot, 2364 szerzetest és 283 apácát, összesen 6832 egyházi személyt. További adatokat közöl Kulcsár Árpád e témában a hetek 2011. szeptember 23. napi számában (14 – 17. oldal), a „Harag és pusztítás” című cikkében is.

Még említsük meg röviden a Tanácsköztársaság időszakát is. A dualizmus több mint fél évszázados fennállása alatt a katolikus és a protestáns történelmi egyházak bizony szintén rászolgáltak a mélyreható kritikára. Magyarországon először az 1848-as polgári átalakulás (forradalom) idején történt kísérlet az állam és az egyház szétválasztására, ami persze nálunk is elsősorban az anyagi vonatkozásokat jelentette. Ez az elgondolás aztán a szabadságharccal együtt bukott el. A dualizmus első időszakában Deák Ferenc igyekezett az 1848-as haladó gondolatokat megvalósítani. Mélyreható kutatásokat folytatott a témában, és 1873 nyarán már egyértelműen kijelentette, hogy alapvető ellentéteket lát az európai és az amerikai egyházmodell, illetve állami egyházpolitika között. Szerinte az európai megoldás alapvető jellemzője az, hogy „a vallásnak érdekeit összeszőtték a status minden intézményével és annak gyökerei minden intézménnyel összenőttek”. Az amerikai modell ezzel szemben gyökeresen más felfogást mutat, hiszen alapvető ismérve, hogy „az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi”. Deák egyértelműen kijelentette: „a két rendszer közt jobbnak, ésszerűbbnek, célszerűbbnek tekintem az amerikait.” Hangsúlyozta még: „De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, amely afelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít.”
Egyébként az állam és az egyház szétválasztása miatt még maga Kossuth Lajos is felemelte szavát az emigrációból. 1893 áprilisában (!) írt levelében kifejtette: „Szégyennek és gyalázatnak tartom, hogy már régen meg nem történt.” A szétválasztást elengedhetetlennek és elmaradhatatlannak tartotta, ugyanis szerinte az állam és az egyház kapcsolata jelenlegi formájában azért volt elfogadhatatlan, mivel az az állami hatalomgyakorlást „a papi uralomnak aláveti, márpedig ez oly középkori állapot, amelynek a 19. században megtűrése oly anakronizmus, mely csakugyan ellenkezik a józan ésszel”.
Deák haladó, reformer gondolatainak a megvalósítása azonban elmaradt, és nem érvényesült még a két évtizeddel később megalkotott egyházpolitikai törvények megalkotásakor sem. Így tehát a 20. század küszöbén a „hivatalos” felekezeteket főpapjai még mindig automatikusan lehettek a magyar jogalkotásnak aktív tagjai, az állam pedig továbbra is jelentős összegekkel támogatta őket, amit persze a beszedett adókból finanszírozott.

Itt jegyezném meg, hogy a századforduló katolicizmusának mély erkölcsi válságába enged bepillantást – és ad róla egyszersmind hű keresztmetszetet is – a későbbi Tanácsköztársaság egyházpolitikáját irányító Fáber Oszkár életpályája. A gazdatiszti családból származó Fáber 18 évesen lépett egyházi pályára. A naiv fiatalember 1897-ben lépett be a piarista szerzetesek rendjébe. Hamar kiábrándult azonban, amikor szembesült rendtársai többségének közömbös, cinikus, de közben ájtatos magatartásával, a magukat a pesti éjszakai élet örömeibe titkon belevető fiatal szerzetesek életmódjával, a homoszexuális zaklatásokkal, ami miatt volt olyan fiatal szerzetes rendtársa, aki az öngyilkosságba menekült. Ezek után át akart lépni a domonkosok közé, de ott akkor éppen az egyik szerzetes nőügyei miatt voltak felfokozottak a kedélyállapotok. Így egy idősebb, pannonhalmi bencés szerzetes barátjának írt levelet, amiben leírta tapasztalatait, és kérte, hogy segítse felvételét a bencések közé. A válasz elutasító és egyértelmű volt: „A vallásosság és erkölcsösség nálunk sem áll magasabban, mint egyéb szerzetekben.” Mindössze öt évig volt szerzetes, és 1902-ben kilépett a piarista rendből. Ezt követően viszont élénk antiklerikális tevékenységbe kezdett, bekapcsolódott a szociáldemokraták mozgalmába, illetve tagja lett a Martinovics szabadkőműves páholynak is.

Az ekkortájt egyre aktívabbá váló polgári radikálisok elutasítottak minden tételes vallást, amiben ők nem mást, mint a haladás és fejlődés zálogát jelentő szabad polgári gondolkodás legfőbb akadályát látták, ugyanis szerintük a hitelvekhez és dogmákhoz ragaszkodó – a középkori gondolkodást, az ahhoz való kötődést elengedni nem tudó – vallás volt az egyik fő akadálya az emberiség fejlődésének. Gyökeresen új egyházpolitikát és reformokat követeltek – az állam és az egyház szétválasztását, az egyházi birtokok államosítását (köztulajdonba vételét), a kötelező vallásoktatás megszüntetését és a teljes oktatás(ügy) államosítását is –, vezéralakjuk Jászi Oszkár volt. Ő vezette az Országos Polgári Radikális Pártot, amely az előbb ismertetett elveket tükröző politikai programot hirdetett meg 1914-ben és 1918-ban is.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt már 1903-ban követelte, hogy „minden vallási társulat és egyház magánegyesülésnek, mindenki vallása magánügynek nyilváníttassék”. Egyértelműen kinyilvánították, hogy szerintük „közpénz vallási célokra nem fordítható”. Követelték továbbá „az egyházi birtokok elkobzását és köztulajdonba vételét… A felekezeti iskolák megszüntetését. A vallástanítás eltörlését a nyilvános iskolákban.” Látható, hogy politikai programjuk sokban megegyezett a polgári radikálisokéval, csak persze más előjellel, más színezettel jelent meg. A párt egyház- és oktatásügyi politikájának egyik kiemelkedő személyisége volt Kunfi Zsigmond, aki a későbbiekben – mind az I. Magyar Köztársaság, mind pedig a Tanácsköztársaság idején – az egyházügyi politika alakításában és irányításában is meghatározó szerepet játszott.

Az I. világháború végén kirobbant „őszirózsás forradalom” alapvetően változtatta meg hazánk politikai-társadalmi berendezkedését. A frissen kikiáltott I. Magyar Köztársaság, gróf Károlyi Mihály vezette kormányában a Függetlenségi és 48-as Párt két koalíciós partnere a polgári radikálisok és a szociáldemokraták lettek. Károlyi miniszterelnök azonban – hirtelenjében nem tudván felmérni a társadalom valós igényét és akaratát – óvakodott a koalíciós partnerek által követelt radikális lépéseket megtenni az egyházak rovására. Éppen ellenkezőleg, elsősorban csak azt tartotta fontosnak, hogy a Vatikán diplomáciai képviseletet (nunciatúrát) hozzon létre Budapesten, amitől remélte kormányának külpolitikai támogatottságát, de ezt a tervét végül is nem sikerült megvalósítania. Az egyre jobban elharapódzó belpolitikai válság aztán az egyházpolitikában is változtatásokat követelt. Ennek első lépéseként 1919. január 23. napján kettéválasztották a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot. Az újonnan létrehozott Vallásügyi Minisztérium élére Vass János, míg a Közoktatásügyi Minisztérium élére Kunfi Zsigmond került. Kunfi már 1919. március 4. napján – az eddigiekhez képest radikális lépésként – rendeletben törölte el az állami és községi iskolákban addig természetesnek számító templomba járási kötelezettséget.

A Tanácsköztársaság kikiáltásával többé nem bántak kesztyűs kézzel az egyházakkal, teketória nélkül léptették életbe a szocialista egyházpolitika gyakorlati megvalósításához szükséges rendeleteket. Az viszont egyáltalán nem mondható, hogy a papság eleve és egyértelműen a kommunizmus ellen foglalt volna állást. Például a Debreceni Egyetem Református Hittudományi Kara már 1919. március 26. napján elfogadott egy ünnepélyes nyilatkozatot, miszerint egyenesen szükséges, hogy az egyetem Hittudományi Kara „a dolgok új rendjét, mint a názáreti által hirdetett, az emberiség által várt isten országát üdvözölje, és annak megvalósítására a maga készségét is felajánlja és nyilvánítsa, s a tanácsköztársaság vezető férfiait mindenben támogassa”. Miskolcon 57 borsod megyei református lelkész – az esperesük vezetésével – lépett be testületileg a szocialista pártba. Somogy megyében például egy református lelkész szakszervezetet hozott létre a megyei református lelkészeknek. Az illető „reformert” Tildy Zoltánnak hívták… De azt is meg kell jegyeznünk, hogy az őszirózsás forradalom, vagy a kommün olyan szervező-vezető személyiségei, mint Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond vagy például Garbai Sándor – a Tanácsköztársaság kormányának az elnöke – is a református egyház tagjai voltak, tehát a hit, mint olyan, nem volt idegen a számukra (1920 tavaszán a budapesti református egyházközség presbitériuma mindhármukat hivatalosan törölte az egyházközség tagjegyzékéből). Vagyis úgy látszott, hogy az egyház is megértette a változó idők szavát, felismerte a Tanácsköztársaság mögött álló néptömegek valódi erejét-nagyságát, és ezért inkább igyekezett a dolgok elejébe menni, és „jóba lenni” az új, kommunista hatalommal. Igyekezetük azonban nem talált meghallgatásra.
A Forradalmi Kormányzótanács, mint a proletárdiktatúra kormánya már a kommunista hatalomátvétel másnapján, 1919. március 22-én határozatot hozott az állam és az egyház szétválasztásáról. Mivel a kommün a vallásügyet többé nem tekintette az állam hatáskörébe tartozó kérdésnek, ezért határozattal megszüntette az „őszirózsás forradalom” egyik haladónak és reformernek tekinthető eredményét, az I. Magyar Köztársaság Vallásügyi Minisztériumát is.
Létrehozta viszont a Vallásügyi Likvidáló Hivatalt, ami 1919. március 26. napján alakult meg a Kunfi által vezetett Közoktatásügyi Népbiztosság keretein belül. A hivatal vezetőjévé Kunfi az egykori piarista szerzetest, Fáber Oszkárt nevezte ki. A hivatal elsőrendű feladatává az egyházi vagyon államosítását tették.
1919 márciusának végére mindenhol megszervezték a helyi illetőségű likvidáló bizottságokat. A fő cél az ingóságok, illetve a termőföldek begyűjtése-lefoglalása volt, így állami tulajdonba került az egyházak tetemes, felhalmozott készpénz- és értékpapírvagyona, a szántók, legelők, erdők, a szőlőbirtokok és halastavak, valamint a haszonállat-állomány is. Az egyházi földekről konkrétan az 1919. május 17-én kibocsátott, „Az egyházi birtokok átadásáról” szóló rendelet intézkedett, amely szerint köztulajdonba került minden 100 hold fölötti egyházi szántóterület, 10 hold fölötti szőlőbirtok, illetve a nagyságtól függetlenül minden erdőbirtok. Fáber ugyanakkor központilag tiltotta meg az általa vezetett hivatali szervezetnek, hogy magát a templomi épületeket is köztulajdonba vegyék. Ez kezdetben, a „forradalmi lendület” hatására mégis, több helyütt is megtörtént. Így kerültek egy időre állami tulajdonba a fővárosban például a budavári Mátyás-templom, illetve a józsefvárosi, krisztinavárosi templomok is.
A Vallásügyi Likvidáló Hivatal a begyűjtések és lefoglalások nagy részének a végrehajtása után, 1919 nyarára már új feladatot kapott: az egyházak további, szoros állami felügyeletét megvalósító szervezetté kellett átalakulnia. A proletárállam augusztus első napjaiban történt gyors összeomlása azonban ennek az elgondolásnak a megvalósítását már nem tette lehetővé.
Megjegyzendő, hogy tulajdonképpen a Vallásügyi Likvidáló Hivatal elvi alapjain nyugodott a Rákosi Mátyás által 1951-ben életre hívott Állami Egyházügyi Hivatal szervezete is.

1919. március 29-én kormányrendelet született mind az egyházi, mind pedig a magánkézben lévő oktatási és nevelési intézmények államosításáról (köztulajdonba vételéről), mivel a kommün az oktatás ügyét állami feladatnak tekintette. Azonban ezzel a döntéssel az érintett intézményekhez tartozó összes vagyont (ingatlan és ingó) is köztulajdonnak minősítették, vagyis állami kezelésbe vették. A Fővárosi Közoktatásügyi Bizottság például már március 27-én elrendelte a hitoktatás megszüntetését valamennyi fővárosi iskolában. Április 10-én pedig rendelettel szüntette meg a bizottság a tanítás kezdetén és végén lévő kötelező imádkozást, valamint azonnali eltávolítását rendelte el a tanintézményekből minden feszületnek, vallási képnek és szobornak. Ugyanakkor köztulajdonba kerültek az egyházi könyvtárak és levéltárak is.
Az intézmények oktató és nevelő személyzetét az állam ugyan átvette, de a katolikus egyházi személyeket csak akkor, ha kiléptek a papi rendből. A papok, kántorok, lelkészek stb. állami fizetését pedig megvonták, ugyanis a kommün állama magántársulatoknak tekintette az egyházakat, így azoknak alkalmazottai állami fizetésre többé nem voltak jogosultak. Csak az legszegényebb rétegnek tekinthető alsópapság ténylegesen rászoruló tagjainak volt arra lehetősége, hogy egyéni elbírálás alapján, kizárólag rászorultsági alapon kérvényezzék addigi járandóságuk továbbfolyósítását.
A kommün vezetői körében általánosan elfogadott volt a marxi „a vallás a nép ópiuma” felfogás, illetve az ateista alapállás. Jól tükrözi ezt a Vörös Újság 1919. április 3. napi számában megjelent cikk is: „… a hadseregből és az iskolából már kirepültek a papok, most már csak a templomok vannak hátra. A vallás nem magánügy, hanem közügy, és a proletárállamnak igenis elsőrendű kötelessége a legkérlelhetetlenebbül megszüntetni az egyház minden néven nevezendő működését.”

Ezért a kommunista vezetők az egyház számára legfeljebb átmeneti, kizárólag politikai-taktikai megfontolásból adott engedményeket tartottak csak elfogadhatónak. Viszont tekintettel kellett lenni a kommün bázisát adó egyszerű emberek érzésére is, akik közül sok volt vallásos, főként vidéken. Kunfi Zsigmond tulajdonképpen egy köztes megoldást keresett, amikor mint közoktatásügyi népbiztos 1919. április 17. napján rendeletet bocsátott ki „a vallás szabad gyakorlásáról”: „1. A Tanácsköztársaság mindenki számára teljes vallásszabadságot biztosít. 2. A papokat vallásos ténykedésükben, vallásos szertartásaik végzésében senki sem zavarhatja. 3. A templomok és vallásos célokat szolgáló egyéb épületek (kápolnák, kegyhelyek stb.) ezentúl is kizárólag vallásos célokra fognak szolgálni, és hogy a templomokból sem színházat, sem kabarét, sem gyűléshelyeket, sem kultúrházat csinálni nem fognak.” Ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg néhány nappal korábban Szabados Sándor propagandaügyekért felelős közoktatásügyi népbiztos, aki az 1919. április 12-én megtartott kormányülésen a következőket mondta: „Az egyházi kérdések dolgában tévedések vannak. Az, hogy mi egyenlőre nem akarjuk becsukatni a templomokat, ez nem jelenti azt, hogy továbbmenjünk, hanem a párt kell hogy csinálja a legtökéletesebb egyházellenes, papellenes agitációt. A papok minden mozgási lehetőségét el kell venni. Ha marxisták is vagyunk, nekünk a vallás nem magánügy. A legteljesebb vallás elleni politikát kell csinálni, de csak okosan. Ne csináljunk engedményeket a papoknak.”
A helyi munkás-, paraszt- és katonatanácsok feladatává és kötelességévé tették, hogy „a valóban vallásos összejövetelek szabadságát minden erélyükkel biztosítsák”. Ezen kívül a Közoktatásügyi Népbiztosság rendeletet bocsátott ki „az egyházi vagyonok átvételéről”, amiben megtiltotta a kifejezetten vallási, liturgikus célokat szolgáló épületek és felszerelések elvételét. Jóval több és részletesebb adatokat tartalmaz e témában Kulcsár Árpád írása, amely a hetek 2011. szeptember 9. napi számában (14 – 17. oldal, Hit és Értékek rovat, „Pusztító terápia” című cikk) jelent meg.

Horthy ellenforradalma aztán visszaadta az egyházaknak a javaikat, visszaállította tekintélyüket, illetve állami-társadalmi helyzetüket, de nem véletlenül, azaz inkább „nem ingyen”. Ezért „cserébe” fő feladatuk a történelmi egyházaknak, de elsősorban a katolikus egyháznak az lett, hogy oszlopos támaszát jelentsék a Horthy-féle elnyomásnak, a negyedszázados konzervatív, reformellenes, majd pedig egyre inkább fasiszta irányba eltolódó Horthy-rendszernek.


Így jutottunk el odáig, hogy a két világháború közti korszakban, de elsősorban a II. világháború kitörése után Magyarországon – Horthy beleegyezésével és a katolikus egyház bűnös közömbösségével – üldözték, gyűjtötték, ölték és pusztították a magyar zsidóságot és baloldali értelmiséget. Eközben voltak persze olyan hívő keresztények, vezetők is, akik minden lehetségest és tőlük telhetőt megtettek az üldözöttekért. Csak felsorolásszerűen említeném itt meg a nyilasok által felakasztott politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét, Slachta Margitot és Salkaházi Sárát a katolikus Szociális Nővérek rendjéből, Éliás József református lelkészt, aki a svéd konzulátussal és a Vöröskereszttel együttműködve hozta létre a Jó Pásztor Missziót, és mentett meg mintegy 2 ezer gyermeket és anyát. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész pedig a svájciakkal és a cionistákkal működött együtt azért, hogy gyermekek százait menthessék meg. Salkaházi, aki a Szociális Nővérek rendtagja volt, a budapesti, Bokréta utcai nőotthonban bújtatta az üldözötteket. Egy nyilas razzia során azonban elhurcolták védenceit a fasiszta gyilkosok, akiket Salkaházi és 5 társa önként követett a Duna-partra. Mikor a nyilasok felállították az elfogottakat a folyó partjára, a bátor nők is beálltak a zsidók sorába, a nyilas gazemberek pedig mindannyijukat a jeges Dunába lőtték. Pécsi Tibor is bőséges adatokkal szolgál e témában a hetek 2011. szeptember 23. napi számában (12 – 17. oldal, Hit és Értékek rovat, „Európa új istenei” című cikk).

A német megszállás után belügyi államtitkárrá, és így a deportálások egyik felelősévé Baky Lászlót nevezték ki. A Belügyi Közlöny világosan fogalmaz: „A Kormányzó Úr Őfőméltósága az 1944. évi március hó 24. napján kelt legfelsőbb elhatározásából a magyar királyi belügyminiszter előterjesztésére Baky László országgyűlési képviselőt államtitkárrá kinevezni méltóztatott.” (Belügyi Közlöny. XLIX. évfolyam, 14. szám, 1944. április 2.) Endrét néhány nappal később, 1944. április 8. napján nevezték ki hivatalosan.

A Minisztertanács 1944. március 29. napi jegyzőkönyvében pedig a következők állnak: „A miniszterelnök úr (Sztójay Döme – P. A.) szerint a Kormányzó Úr Őfőméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő (Sztójay Döme – P. A.) vezetése alatt álló kormánynak és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.” Cinikusnak tartom ezek után bárki részéről, hogy megkérdőjelezze Horthy felelősségét, például a zsidódeportálások ügyében, vagy akár mentegetni próbálja. Vagyis az emilyen kijelentések: „Horthy nem tehetett mást”; „belekényszerítették a háborúba”; „a németek kényszerítették a zsidók deportáltatására” stb. – tudatos ferdítések, egyszerűbben: HAZUGSÁGOK! Horthy, mint a Kormányzó, elsősorban volt felelős mindenért, ami ebben az országban, ami ezzel az országgal, a magyar néppel történt. Hiszen ő volt a Kormányzó, nemigaz?


Baky László a népbírósági tárgyalásán beszámolt a Horthynál való kihallgatásán kettejük között elhangzott beszélgetésről. Szerinte Horthy éles határvonalat húzott a gazdag, sőt, a milliomos zsidó tőkések, illetve a szegény zsidók között. Baky így idézte vissza a kormányzó szavait: „Régi szegedi tisztem voltál Baky, tudom, hogy hű vagy hozzám, teljes mértékben bízom benned, ezért neveztelek ki ezekben a nehéz időkben belügyi államtitkárrá. Ma a legjobb magyarokra van szükségem… Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki! De te is belátod, Baky, hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint te meg én. Például, itt van a kis Chorin és Vida, hát ezek csak jó magyarok? Az ilyeneket csak nem engedhetem?! A többit, azt csak vigyék!” (Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 194. o. illetve Gárdos Miklós: i. m. 129. o.)

„KIHALLGATÓTISZT: Tudott a zsidók kemencékben való elégetéséről a Kormányzó? IMRÉDY: Feltétlenül tudott, augusztusban már mindenki tudott, aki tudni akart.” (Gárdos idéz Imrédy kihallgatási jegyzőkönyvéből. Lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 138. o.) Ezt (is) igazolandó, jöjjön még két idézet, először Magyarország berni ügyvivőjének 1944. július 13. napi – a Külügyminisztériumnak tett – jelentéséből: „Amikor tehát arról beszélünk, hogy a zsidókat munkára küldjük, az egész világ tudja az említett táborokról szóló leírás alapján…, hogy ez a munkaszolgálat mit jelent. Vagyis az a meggyőződés uralkodik mindenütt, hogy a zsidókat a legborzasztóbb halálba küldjük…” (Gárdos Miklós: i. m. 142. o.) Most pedig egy rövidke idézet Ferenczy László csendőr alezredes újságírói kérdésre adott válaszából. Emlékszünk ugye, ő volt az, aki mind a magyar zsidók deportálásának szörnyűségeit, mind az auschwitzi rémségeket jelentette a Sztójay-kormány tagjainak, 1944 júliusában: „FERENCZY: Sztójay azt mondotta, menjek a Kormányzóhoz, mondjak el neki mindent… Kihallgatásra jelentkeztem. (…) A Kormányzó álláspontja a zsidókérdésben rendkívül meglepett. Nem helyezkedett arra az álláspontra, hogy a zsidóságot meg kell menteni, hanem azt mondta, a kis zsidókat vigyék ki, nem bánja, de a nagyzsidókat, a gazdasági és szellemi élet kapacitásait nem engedi…” (Gárdos Miklós: i. m. 146. o.)

De a Kormányzó nemcsak a zsidókról vélekedett így, hanem az egyszerű magyar emberekről is: a béresekről, napszámosokról, cselédekről, az igazi, a valódi magyar népről, Horthy nézetében a „magyar jobbágyról”. Ugyanis maga Hitler mondta azt Tiso szlovák államelnöknek 1944. május 12. napján, a klessheimi kastélyban tartott megbeszélésük alkalmával: „(…) Emellett Magyarország fölöttébb hajlamos a kommunizmusra. Ott egy felső réteg leigázza a népet, amelyet maga Horthy is ’igavonó baromnak’ nevezett beszélgetés közben…” Tiso erre a magyarokról: „(…) A nép nem olyan rossz, de a felső réteg romlott…”
Hitler: „(…) Mindenki azon van, hogy gyorsan meggazdagodjék, és a pénzt Budapesten elverje. Nálunk a gazdag embernek is dolgoznia kell. A mi gyárosainknak igen meg kell erőltetniük magukat…, míg Magyarországon mágnásklubokban és kávéházakban herdálják el a pénzt… Jellemző, hogy a kormányzó fia az Arizona bár egyik fő vendége. (…) Magyarországon szörnyű korrupció uralkodik…” (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet – európai államférfiakkal. Első és második kötet. Sajtó alá rendezte Ránki György. Tények és Tanúk sorozat, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. 298 – 299. o. Lásd Hitler és Tiso megbeszélését, amelyen jelen volt még a birodalmi külügyminiszter és Tuka szlovák miniszterelnök is.)

Azonban Horthy egész lényét jól jellemzi Hitlernek az egy mondatba sűrített cinikus, ebből következve érezhetően lesújtó véleménye egykori szövetségeséről: „…Magyarországon a Kormányzó uralkodott, egy grandseigneur, aki világnézetre talán nem, de életvitelét tekintve inkább Angliához húzott, mint a saját országához, és teljesen idegenül állt a néppel szemben…” (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. II. kötet. i. m. 399. o. Lásd Hitler és Szálasi második megbeszélését a berlini Birodalmi Kancellárián, 1944. december 4. napján. Jelen voltak még a német birodalmi külügyminiszter, Kemény nyilas külügyminiszter, Beregfy nyilas honvédelmi miniszter, Keitel vezértábornagy, Guderian vezérezredes és von Greiffenberg tábornok.) Vagy: „Németország érezte, hogy az éppoly szenilis mint gyerek és jellemtelen Horthy árulása fenyegeti…” (Ugyanott: 401. o.)

A magyarországi helyzetről pedig Hitler már 1941 nyarán elítélően nyilatkozott Kvaternik horvát tábornagynak. Élesen bírálta a Magyarországon még mindig működő feudális rendszert, azt a tényt, hogy a népnek nincs semmije, és csak egy szűk úri réteg, Horthy klikkje az, aki birtokolja a magyar földet és az ország vagyonát. (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. I. kötet. i. m. 319. o.)

Féja Géza az 1930-as években – pontosan érzékelve a kialakult állapotokat – ezt idézte egyszer Ady Endre egyik cikkéből (Pusztaszer 1907): „Hát gondolták volna-e Árpád és Tuhutum, hogy ezt az országot azért szerzik meg, amiért most még úgy, ahogy fennáll? Urak, papok, herék, iparlovagok legszemélyesebb haszonélvezetére?” Féja a fasizmussal és magyar „szálláscsinálóival” kapcsolatban idézte, fejtegette Adyt, és figyelmeztette a korabeli „országlókat” a várható katasztrófára. Igaza lett, „bejött” a próféciája…

Nem lenne azonban igazságos, ha nem említeném meg azt a tényt is, hogy Horthy nem mindegyik munkatársa volt fasiszta, zsidógyűlölő. Gróf Bethlen István például ilyen ember volt, akit még a kádári egypártrendszer évtizedeiben sem soroltak a nemzetvesztők közé. Írtam erről is, lásd: Nemzetközi Alkotmánybírói Konferencia, Nagykanizsa, 2012. március 1. Szerkesztette: Dr. Papp Attila. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2012. 18 – 20. o.
http://www.kanizsaujsag.hu/up_image/nakv-1.pdf

Tisztelettel az olvasó felé:

Dr. Papp Attila



2013-03-09 11:16:00


További hírek:
A balatoni személyhajózás és a komp forgalma is nőtt
Indul a Filmklub
Egy gyújtogatót és egy verekedő bandát is bíróság elé állítanak holnap
Szabadidősport: a hangulatra sem lehetett panasz
Workania: a legrosszabbul fizetett ágazatokban nőttek a legjobban a bérek


SZÓRÓL SZÓRA ROVAT >>>
FRISS HÍREK
05:10 - Emlékül

A nap vicce



állás Nagykanizsa, munka Nagykanizsa, Jooble
jooble