Ma 2019. február 23. szombat,    
Alfréd napja van.    
Látogatók száma : 39992157    




















































Honlapkeszites

Dr. Papp Attila: Forradalmak, népbíróságok…

1956. október 23. Ez az évszám örökre és kitörölhetetlenül belevésődött a magyar történelembe, csakúgy, mint 1848. március 15. Azt a forradalmi, majd véres őszt nem lehet elfelejteni. Nem lehet, mert akkor egy kis ország polgárai Európa szívében egyszerre mondták azt, hogy elég volt. Elég volt az elnyomásból, a diktatúrából, a népnyúzásból, a félelemből. De nemcsak felemelte a szavát, hanem fegyvert is fogott, mégpedig úgy, hogy a világ beleremegett. Aztán a túlerő győzött, és a forradalom elbukott, csakúgy, csak azért, mint ’48-ban. És következett a megtorlás, úgyszintén, mint 1848-ban. Erről szeretnék mesélni egy picit… Az unalmasnak tűnő részeket, vagy éppen jogi hivatkozásokat egyszerűen ugorja csak át a Tisztelt Olvasó, de úgy gondolom, helyesen tettem, hogy az írásom hitelessége és a témakör komoly tartalma miatt attól, azoktól – most – nem tekintettem el.


Az 1956. évi magyar szabadságharc forradalmárai felett rögtönítélő bíróságok és népbíróságok ítélkeztek. De e népbíróságok köszönő viszonyban sem voltak az egy évtizeddel azelőtt létrehozott népbíróságokkal, éppen ezért, a magyar népbíráskodás rövidke történetét alapvetően kettő korszakra kell bontani. Az 1945 és 1950 között működő magyar népbíróságok a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövető személyeket vonták felelősségre, míg az 1957 és 1961 között ítélkező népbíróságok pedig kizárólag az 1956-os magyar forradalmárok elszámoltatását intézték.
Azonban az 1945 és 1950 között működő népíróságaink egyes ítéletei, majd a Rákosi-féle terror időszaka egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy 1956 őszén egy ország mondta azt: elég volt. Elég volt a terrorból, az elnyomásból, az ígéretekből, a félelemből. Az őszi eseményeket, a harcot, a következményeket ismerjük. Nézzük meg hát ehhez a jogtörténeti előzményeket is, illetve az írásom végén be szeretném vezetni a Tisztelt Olvasót a „halálra szóló” népbírósági ítélet-végrehajtások világába. Sokkoló lesz, de legalább annyira érdekes is. Mintegy fél évszázaddal ezelőtt történtek a következő események hazánkban, Magyarországon.

A népbíróságok megjelenése a magyar igazságszolgáltatásban


Az első népbírósági szervezetrendszerünk nemes célt szolgált: elszámoltatta a II. világháború magyar bűnöseit. Az 1945. január 20. napján Moszkvában, a szövetséges hatalmakkal megkötött, és később törvénybe is iktatott (1945. évi V. törvény) magyar fegyverszüneti egyezmény (előzetes békeszerződés jellegű volt, 20 cikkének többsége politikai és gazdasági szabályokat tartalmazott. A békeszerződést a szövetséges hatalmak 1947. február 10. napján írták alá Magyarországgal Párizsban) 14. pontja kimondta: „Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett.” (1945. évi V. törvény 2. § 14. pont). Ennek szellemében kezdődött meg a magyar jogtörténetben forradalmi újdonságnak számító magyar népbíróságok megszervezése is.
A magyarországi népbíróságok és népügyészségek a Debrecenben kiadott 81/1945. (II. 5.) ME sz. népbírósági rendelet (a továbbiakban Nbr.) értelmében alakultak meg. E jogszabály rendelkezései 5 külön csoportra osztották a háborús bűnösöket. Az első csoportba azokat sorolták, akik vezető állású tisztviselőként a második világháború Magyarországra való kiterjesztését, illetve az ország háborúba sodródását elősegítették. A második csoportba kerültek a szélsőjobboldali, nyilas, fasiszta pártokat és mozgalmakat támogatók, valamint azok, akik a háborúban való részvétel, a hadviselés fokozását szorgalmazták, illetve ezt szóban vagy tettekkel elősegítették. A harmadik csoport az 1944. október 16. napján, német segítséggel hatalomra jutott pártok vezetőit, elsősorban a nyilas kormány tagjait, illetve a vezető hivatalnokait tartalmazta. A negyedik csoport a háború kiterjesztése mellett agitáló újságírókat, publicistákat, színészeket stb. foglalta magába. Az ötödik csoportot, azok a katonák, csendőr- és honvédtisztek alkották, akiket Magyarországon, vagy a megszállt orosz területeken a polgári lakossággal, illetve a munkaszolgálatosokkal vagy a hadifoglyokkal való kegyetlenkedéssel és gyilkosságokkal vádoltak. Az így csoportosított háborús bűnösökről aztán már 1945 februárjában készült egy lista, amelyet április 3. napján a sajtóban is közzétettek. E – több száz nevet tartalmazó – lajstrom mellett 1945-ben még négy további lista is készült.
Az Nbr. első – alapvető és lényeges szabályokat tartalmazó – paragrafusai a következőket deklarálták. Kifejezték, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott felhatalmazás alapján az Ideiglenes Nemzeti Kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mielőbb elnyerjék büntetésüket mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, rendeletet bocsát ki az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában. Rendelkeztek arról, hogy a népbíráskodásról szóló rendeletben körülírt bűncselekmények az esetben is büntethetők voltak, ha a cselekmény a rendelet életbeléptekor már befejeztetett s a cselekmény befejezésének időpontjában fennállott törvényes rendelkezések alapján az egyébként büntethető nem volt. A rendelet szerint a népbíróság jogköre kiterjedt a polgári egyénekre és a fegyveres erő tagjaira, ideértve a rendőrséget és a csendőrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. A magyar állam területén kívül elkövetett bűncselekmények tekintetében, valamint a netán kiadatás alá kerülő bármely bűntettessel szemben pedig, a népbíróság jogköre mindaddig fennállt, amíg a tettes kiadásának elrendelése be nem következett. Bűnvádi eljárás a szökésben levő terhelt ellen is lefolytatható volt az 1921. évi III. törvénycikk 12. § 2. bekezdésében foglalt korlátok között, mégis azzal, hogy a terheltet nem kellett hirdetmény útján megidézni, de a tárgyalás kitűzését a terhelt utolsó lakhelyén 30 nappal előbb szokásos módon meg kellett hirdetni. Ennek elmulasztása viszont az eljárás megsemmisítésének okául nem szolgálhatott. Fontos volt még a népbírósági rendelet 51. paragrafusa, miszerint mind a népbíróság, mind pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban NOT) ítéletét „A magyar nép nevében” hozta. Az Nbr. a továbbiakban részletesen meghatározta és szabályozta a népbíróságok felállításának módját, joghatóságukat, hatáskörüket, illetékességüket, az eljárásuk módját, valamint az alkalmazható büntetéseket és a népbíróságok egyéb eljárásait.
A népügyészségről az Nbr. 24 – 36. §-ai tartalmaztak rendelkezéseket. Az egyik legfontosabb momentum, és egyben újdonság és sajátosság az volt a népbírósági jogszabályban, hogy egyszerre tartalmazott mind anyagi jogi, mind pedig eljárásjogi elemeket. Addig ugyanis a büntetőeljárások menetét, az alakiságot az 1896. évi büntető perrendtartás (1896:33. tc.) és az 1912. évi katonai bűnvádi perrendtartás (1912:33. tc.), míg az anyagi büntetőjogot az 1878. évi büntetőtörvénykönyv (1878:5. tc.), valamint az 1930. évi katonai büntetőtörvénykönyv (1930:2. tc.) határozta meg.
A népbíróság által kiszabható legsúlyosabb büntető szankció, a halálbüntetés a rendelet alapján, kegyelmi úton, életfogytiglani vagy 10-15 évig terjedő, határozott tartamú fegyházbüntetésre volt átváltoztatható. A kegyelmezés joga a Nemzeti Főtanácsot illette, ami e határozatát az igazságügyminiszter javaslatára hozta meg. Az Nbr. értelmében elsősorban azon háborús bűnösöket lehetett halállal (Nbr. 12. §) is büntetni, akik elősegítették Magyarország háborúba való belesodródását, megakadályozták a fegyverszünet megkötését, vezető szerepet töltöttek be a nyilas mozgalomban, a megszállott vagy a visszacsatolt területek lakosságával, illetve a hadifoglyokkal kegyetlenkedtek, azokat ok nélkül kivégeztették, vagy megkínoztatták. Ezek voltak a háborús főbűnök, de emellett a nem vezető szerepet betöltő személyek is sújthatóak voltak ezzel a szankcióval [Nbr. 14. § (3)-(4) bek.], azok, akik magyar állampolgár létükre a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS., Gestapo stb.) kötelékébe léptek (Nbr. 12. § 4. pont), ha e cselekményük, illetve az e szervekben való szolgálatuk eredményeképpen magyar állampolgár halálát okozták, a magyar honvédség ellen harcoltak, avagy egyes személyeknek vagy csapatoknak a Vörös Hadsereghez való átállását megakadályozták. Továbbá azok is, akik rendszeresen vagy jutalom ellenében valamilyen német alakulatnak „a magyarság érdekeit sértő” adatokat szolgáltattak, vagy részükre besúgóként működtek közre (Nbr. 12. § 5. pont).
A népbíráskodásról szóló alaprendeletet aztán 1945. április 27-én módosította az 1440/1945. (V. 1.) ME sz. rendelet (a továbbiakban Nbr.nov), amely május 1. napján lépett hatályba. Az új rendelet kiterjesztette a háborús és népellenes bűnösök körét, bevezette a büntetési nemek között a kényszermunkát, a népbírósági tanácsokban pedig az 5 koalíciós párt kiküldöttei mellett helyet biztosított a szakszervezetek kiküldötteinek is. Ez a rendelet azonban már szűkítette a nemzeti bizottságok befolyását a népbírósági tanácsok személyi összetételére. Megmaradt ugyan a javaslattételi joguk a népügyész személyére, de eztán a népbírákat már a nemzeti bizottságok és a főispán kikapcsolásával közvetlenül a pártok jelölték. Az Nbr.nov módosította és kiegészítette a népellenes deliktumok körét is, valamint engedélyezte a halálbüntetés kiszabását fiatalkorúak esetében, ha a tettük elkövetésekor már betöltötték a 16. életévüket (Nbr.nov 15. §). Másrészt kibővítette a halállal is büntethető háborús bűntettek körét (Nbr.nov 7. §), valamint módosította és kiegészítette a népbíróságok eljárására vonatkozó processzuális szabályokat is.
A népbíráskodással összefüggésben deklarált további rendelkezéseket az 5900/1945. (VIII. 5.) ME rendelet (ez a rendelet 1945. augusztus 5. napján lépett hatályba, és pusztán a távollévő terhelt elleni eljárást szabályozta), valamint a 6750/1945. (VIII. 16.) ME sz. rendelet (a közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában kibocsátott rendelet) is. A most bemutatott rendeleteket az Ideiglenes Nemzeti Kormány hozta, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945. évi VII. törvénnyel emelte törvényerőre, méghozzá 1945. szeptember 16. napi kihirdetéssel. A törvény sajátos kodifikációs technikája szerint a jogszabály az alaprendeletet nem foglalta egységes szerkezetbe az utóbbi módosításokkal és kiegészítésekkel, hanem a törvényerőre emelés külön-külön, tudniillik az 1945. évi VII. törvénycikk I – IV. mellékleteiként történt.
Lényeges módosításokat tartalmazott még a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. december 31. napján kihirdetett 1947. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban T.), valamint az ezt módosító, a katonai titok tekintetében elkövetett hűtlenségre vonatkozó hatásköri rendelkezésekről szóló 1948. évi XLVII. törvény is.

A népbíróságok megszervezése – az „első felvonás”


1945 januárja és májusa közt a budapestin kívül 24 népbíróságot állítottak fel (időben az első a Szegedi Nemzeti Bizottság január 9. napi rendeletére felállított szegedi volt), de például a Berettyóújfalui Népbíróság csak létrejött, de nem működött. Makón és Hódmezővásárhelyen pedig egy ideig népbírósági kirendeltségek tevékenykedtek. Az igazságügy miniszter feladata volt annak eldöntése, nyilván elsősorban az ügyek számától függően, hogy egy-egy népbíróságon belül hány népbírósági tanács működjön. Az Nbr. szerint minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani. Az igazságügyminiszter ugyanazon népbíróság keretén belül több tanács felállítását is elrendelhette. A konkrét népbírósági tárgyalásokra azonban mindig az adott törvényszék vezetője jelölt ki alkalmas helyiségeket.
Minden népbíróság mellé (ha csupán egy tanács is működött) egy népügyészséget kellett szervezni. Így a népbírósági tanácsok száma országosan 50-60 lehetett, azonban pontos adat erről nem maradt fenn. A Budapesti Népbíróság hivatalosan 1945. március 6-án kezdte meg a működését. Debrecenben, tehát a kormányszékhelyen csak 1945. március 29-én, a Déri Múzeum előadótermében tárgyalt először a Debreceni Népbíróság. 1945. március 14. napja a Szegedi Népbíróság első tárgyalási napja, Kecskeméten március 26. napján ültek össze először a népbíróság tagjai, a Népbíróságok Országos Tanácsa pedig március végén alakult meg, dr. Bojta Ernő Béla miniszterelnökségi államtitkár szervezésével, aki előbb a NOT bírája, majd később pedig az elnöke lett.
Tehát látható, hogy a szervezési nehézségek miatt nem egyszerre, nem egy időben kezdték meg működésüket a népbíróságok. De mivel a népbíróságok felállítása a fegyverszüneti egyezmény alapján Magyarországnak nemcsak joga, hanem egyenesen a kötelessége is volt, ezért még a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) is besegített az indulásnál, egyrészt logisztikai, de főként anyagi értelemben is. Ahol pedig nem kezdték meg időben a működésüket a népbírósági tanácsok, ott a SZEB minden esetben sürgette ezek felállítását, amihez teljes mértékben joga volt, hiszen a fegyverszüneti egyezmény szerint a háború bűnösei felett ítélkeznie kellett hazánknak.
Zala vármegyében a Budapesti Népbíróság vezető bírája segített az első lépéseknél. A Zalaegerszegi Nemzeti Bizottság 1945. április 26. napján tartott ülést a Zalaegerszegi Népbíróság megalakítása tárgyában, amelyen a fővárosi vezető bíró, mint igazságügyminiszteri küldött tartott tájékoztatást. Először ismertette a népbíróságokról szóló rendeletet, majd pedig felkérte a nemzeti bizottságot, hogy a Zalaegerszegi Népbíróság vezető bírájára, a népügyészre, valamint a népbírósági tanács tagjaira – a vonatkozó rendelet (Nbr.) értelmében – tegyenek javaslatot. Az ülésen jelen voltak meghívottként a leendő népbírák és egyéb jelöltek, akik rögtön nyilatkoztak a felkérés elfogadásáról és még aznap letették a hivatali esküjüket is. Ezután a küldött, dr. Egyed Lajos visszatért a fővárosba, és részletes jelentésben számolt be a történtekről, valamint javaslatot tett a felesküdött jelöltek kinevezésére is. A jelentésben – többek között – részletezte a zalaegerszegi állapotokat, az általános helyzetet is: „Az épülettömb tetőzete és a fogházépület falazata több találattól elég súlyosan megrongálódott. A tetőzet kijavítását az államépítészeti hivatal közmunka keretében pár nap múlva megkezdi. Jelenleg az épülettömbből csak a fogházépület sértetlen része áll az igazságügyi hatóságok rendelkezésére, mert a törvényszék, ügyészség és járásbíróság elhelyezésére szolgáló épületrészeket a Vörös Hadsereg elfoglalta és ott tábori kórházat rendezett be. Az elfoglalt épületrészekben az igazságügyi hatóságok vezetőit nem engedik belépni. Közbenjárásomra kivételesen megengedték, hogy a polgármesterrel és a törvényszéki elnökkel a kórház céljára elfoglalt helyiségeket megtekintsem. Szemlém eredménye a következő: A berendezési tárgyakat pár darab kivételével összetörték és nagy részét eltüzelték… az iratokat, valamint a telekkönyvi betéteket kidobálták az udvarra… Írógépek és irodaszerek ugyancsak összetörtek, elpusztultak. Ilyképpen a munkáját a Népbíróság a törvényházban nem tudja megkezdeni. Közbenjártam a város polgármesterénél, aki ideiglenesen lakást utalt ki a Népbíróság részére… Az ügyészség 25 holdas gazdaságában 1 ló és 4 tehén maradt. Dr. Barthodeiszky Emil ügyész fogházőrökkel a földet megműveltette úgy, hogy a foglyok élelmezése biztosítottnak mondható.” Ezután a jelentés szólt még a köztörvényes ítélkezés beindításának szükségességéről, ugyanis a rendőrség több olyan személyt is az őrizetében tartott, akiket emberölés, rablás miatt tartóztattak le. Dr. Egyed legalább egy büntetőtanács felállítását tartotta ezért indokoltnak, és beszámolt arról is, hogy mivel a Zalaegerszegen maradt igazságügyi dolgozókat még nem igazolták, ezért a munkát olyanokkal kezdték meg, akiknek igazolása valószínűnek látszott.

A népbíráskodás mibenléte


A súlyos szervezési nehézségek ellenére az ország 24 városában kezdték meg mégis a népbíróságok a munkát, úgymint: a Tiszántúlon – Nyíregyházán, Debrecenben, Szegeden és Gyulán; a Duna-Tisza vonala között – Balassagyarmaton, Egerben, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen, Szolnokon, Kecskeméten, Kalocsán és Baján; a Dunántúlon pedig Sopronban, Győrben, Esztergomban, Székesfehérváron, Veszprémben, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Kaposváron, Pécsett és Szekszárdon, valamint természetesen – az országban a legtöbb népbírósági tanáccsal – Budapesten is.
A népbíróságok nem tartoztak a rendes bírósági szervezetbe, a törvényszéki székhelyeken a rendes bíróságok mellett működő külön bíróságokként, helyesebben tanácsokként állították fel őket, így egy ideiglenes különbíróságnak tekinthetők inkább, létrehozásuk egyetlen célja a háborús bűnösökkel, fasisztákkal, nyilasokkal, a régi rend híveivel való leszámolás, illetve azok elszámoltatása volt. Az Nbr. preambuluma emígy fogalmaz: „az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket, - az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli.”
Egyébiránt a témával foglalkozó kevés jogász szakember is megosztott a népbíróságok pontos definiálása, a bírósági rendszerünkben való elhelyezésének megfogalmazása kérdésében, pláne úgy, hogy némelyikük az egypártrendszer árnyékában fogalmazta meg álláspontját. Fűrész Klára szerint a népbíróság egy rendkívüli bíróság: „… a népbíróság rendkívüli bíróság volt…” Lukács Tibor, a témakör egyik legjobb ismerője, rendkívüli különbíróságokként említi őket. Moór Gyula, 1945. június 17-én tartott, „A népbíróságról és az esküdtszékről” című előadásában – figyelemmel az Nbr. preambulumára – azt fogalmazta meg, hogy a népbíróság nem esküdtbíróság. A két intézményt összehasonlítva a különbséget abban látta, hogy a népbíróság tulajdonképpen egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása, míg az esküdtbíróság – esküdtszék egy politikai gondolatnak (tudniillik annak, hogy a bírói hatalomban a nép is részesedni tudjon) az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása. Lukács szerint ez a megállapítás tetszetős ugyan, de nem kellően alapos. Szerinte ugyanis bizonyos mértékig az esküdtbíróságról is elmondható ugyanaz, amit Moór a népbíróságról mondott, vagyis egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása. Viszont a népbíróságra is érvényes az esküdtbíróságról tett megállapítása, azaz egy politikai gondolatnak az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása. Lukács szerint a népbírósági jog arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy a népbíróság rendkívüli különbíróság.
Én a magam részéről dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság elő tanácsvezető bírája okfejtését érzem a legtalálóbbnak, vagyis a preambulum helyett inkább magában a rendeletben, annak paragrafusai között, illetve azok elemzésével kell keresni a megoldást. Major, aki több háborús főbűnös bírája is volt, az 1945. november 2. napján, dr. Bárdossy László volt miniszterelnök büntetőügyében meghozott és kihirdetett halálos ítélet indokolásában a lényeget tekintve a következőket fejtette ki. A magyarországi népbíróságokat a fentebb már említett, Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény 14. pontja alapján, e szerződésben vállalt nemzetközi kötelezettség teljesítése céljából kellett megvalósítani. A törvényerőre emelt Nbr.-ben meghatározott háborús és népellenes bűncselekmények feletti ítélkezés a népbíráskodás elé tartozik, amelynek jogköre kiterjed a polgári egyénekre és a fegyveres erő tagjaira is, ideértve a rendőrséget és a csendőrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott, vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. Major megfogalmazta, hogy a törvényhozó intenciója szerint az összes háborús és népellenes bűncselekmény elbírálása, függetlenül a tettes személyétől, beosztásától vagy rangjától, kizárólag (!) a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis jogköre kiterjedt a miniszterekre is, szemben az 1848. évi III. törvénycikk rendelkezéseivel, ami ekkor egyébként még hatályában fenntartott volt. Azaz a népbírósági rendeleteket törvényerőre emelő jogszabály (1945. évi VII. törvény) kivételes erejű és speciális (amely kivételes történelmi időben, helyzetben és módon keletkezett) volt, amely specialitása révén különleges hatásköri szabályokat állapított meg. Ezért az általa konstruált sui generis bűncselekményekre (azaz a háborús és népellenes bűncselekmények) nézve az 1848. évi III. tc. kivételező szabályai sem voltak alkalmazhatók. A háborús vagy népellenes bűncselekményt elkövető bármely személy fölött csak és kizárólag a népbíróság ítélkezhetett. Vagyis az elkövető személye, vagy bármely más szempont egyáltalán nem jött figyelembe akkor, ha az elkövetett bűncselekmény háborús vagy népellenes bűntett volt. Ugyanis ebben az esetben minden az 1945. évi VII. törvénynek volt alárendelve. A népbírósági jog és ítélkezési gyakorlat mindvégig következetes volt abban, hogy a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövető miniszterekre a kivételes szabályok nem vonatkoztak e bűncselekményeik elbírálása tekintetében, ugyanis ők éppen a háborús és népellenes bűncselekményeik okán (értsd: miatt) tartoztak a népbíróságok hatáskörébe, hiszen az e bűncselekmények elkövetői felett kizárólag a népbíróságoknak volt hatásköre és illetékessége. Vagyis az egységes népbírósági álláspont szerint a volt kormánytagok esetében valóban élt az 1848. évi III. törvénycikk, kivétel az általuk elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények eseteit. A hatályos népbírósági jog is egyértelműen megfogalmazta, hogy az összes háborús és népellenes bűntettesek, akár polgári, akár katonai személyek, a népbíróság ítélkezési körébe vonattak {Nbr. 11. § 2.}. Nem kivétel tehát ez alól az az eset sem, ha a mondott cselekményeket valaki, mint a kormány tagja követte el, annál kevésbé, mert a népbírósági jogban a háborús és népellenes bűntettek alanyaként több esetben szerepelt a kormány tagja. A tekintetben is részletes volt a népbírósági rendelet, hogy megjelent „a nyilas kormányzatban” {Nbr. 11. § 4.} meghatározás is, holott valójában a nyilas hatalomátvételt nem tekinthetjük legitimnek, sőt, már a német megszállás után megalakuló kormányokat sem.
Egy népbírósági ítélet ezek alapján vonta le a következő megállapításokat: „A népbíróság tehát törvény által felállított külön (kivételes) bíróság, melynek hatáskörét, időbeli és területi hatályát új jogszabályok határozzák meg, úgy azonban, hogy csak az ezekkel ellenkező anyagi jogi és eljárásjogi szabályok helyeztettek hatályon kívül a népbíráskodás körében, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelően alkalmazandók. (…) Az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 6. §-ától eltérőleg a 81/1945. M. E. számú rendeletben a miniszterek büntetőjogi felelősségre vonásáról szóló 1848. évi III. törvénycikk 32 – 36. §-ai nem tartattak fenn, ebből is arra kell következtetni, hogy a népbíróság a háborús és népellenes bűntettek tekintetében a minisztereket illetően is hatáskörrel bír.” (Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945-11. (1945. november. 23. Az ügyet a Nagy-féle tanács tárgyalta, valamint ide lásd még: NOT. 304/1946. 18.)
Tehát a vádlottak azon kétkedésére, hogy a népbíróságoknak van-e illetékességük velük szemben eljárni, a büntetőtanácsok általános érvénnyel fogalmazhatták meg, hogy a háborús és népellenes bűntettesek ügyeinek elbírálása kizárólag a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis nem az elkövető személye volt a döntő, hanem az elkövetett cselekmény. Ha az ugyanis háborús vagy népellenes bűntett volt, akkor az elkövetője felett csakis a népbíróság ítélkezhetett. Ezen indokok miatt volt a népbíróságoknak hatásköre minden háborús és népellenes bűntettes vádlott felett. Ehhez én a következő megjegyzést fűzném még hozzá. Az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt Nbr. illetve az azt módosító és kiegészítő rendeletek egyértelműen, és kivételt nem tűrően a népbíróság ítélkezése alá vonták az e rendeletekben szabályozott háborús és népellenes bűntettek elkövetőit. Hogy e háborús és népellenes bűntetteket a terheltek mily minőségben követték el, az véleményem szerint már abszolút közömbös, és ez szerintem vitás annál kevésbé sem lehet, minthogy az Nbr. 11. § 2. pontjában meghatározott háborús bűntettnek, de ugyancsak a 15. § 1. pontjában részletezett népellenes bűntettnek tényállási eleme éppen az, hogy tudniillik az elkövető a magyar kormány tagja kellett, hogy legyen. Vagyis a rendelet megalkotói úgy döntöttek, hogy a népbíróság útján vonnak felelősségre mindenkit, aki háborús vagy népellenes bűntettet követett el, arra tekintet nélkül, hogy mi volt az elkövető elkövetéskori közjogi állása.
A témakör lezárásaként idézném még dr. Major Ákos nagyon érdekes megjegyzését arra a vádlotti kijelentésre nézve, hogy a bíróság tagjai nem tagjai a Nemzetgyűlésnek, ezért szintén nem lehetnek illetékes bírái a vádlottnak, méghozzá a már ismertetett 1848. évi III. törvénycikk értelmében. Major először a vádlott észrevételére reagálva ismételten kifejtette, hogy a háborús bűnösök felett csak a népbíróság jogosult ítélkezni a népbírósági jog szerint, ezért itt az 1848. évi III. törvénycikk egyáltalán nem eshet latba. De utána azt is kifejtette, hogy mivel az ítéletet kimondó népbírák a Nemzetgyűlésben és a kormányzatban képviselt öt koalíciós politikai párt kiküldöttjei, ezért tulajdonképpen jelen van a tárgyalóteremben a törvényhozó Nemzetgyűlés is.
Ezek után valóban elmondható, hogy a népbíróság a törvény által felállított külön, illetve kivételes bíróság, amelynek jogkörét, hatáskörét stb. új jogszabályok határozták meg oly módon, hogy a népbíráskodás körében az ezekkel ellenkező anyagi és eljárási szabályok hatályon kívül helyeztettek, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelően alkalmazandók voltak. Ehhez képest a népügyészség pedig tehát, egy csak a népbíróság mellett működő, illetve csak ahhoz, mint viszonyítási alaphoz képest vizsgálandó, különös, kivételes és ideiglenes vádlói szerv volt.
A vizsgált kérdést még egy picit tovább kutatva nézzünk meg az alábbiakban a népbíróságok jellegéről is egy tetszetős, korabeli jogászi okfejtést a Magyar Jogászok Szabad Szakszervezetének Büntetőjogi Bizottságától, amely bizottság a megállapításait 1945. november 2. napi ülésén határozatba is foglalta. Az ülés napirendjén elsősorban a Bárdossy perben előtérbe került miniszteri büntetőjogi felelősség, valamint a népbíróságok hatáskörének problematikája szerepelt ugyan, de ezzel párhuzamosan helyet próbált keresni a népbíróságoknak a magyar jogrendszerben, és amelynek résztvevőiben, szerkesztőiben az Nbr. preambulumának ellenére fel sem merült az esküdtbíróság gondolata, fogalmi problematikája.
A határozat a lényegét tekintve a következőket állapították meg a jogász bizottság tagjai. A népbíróság a nemzetközi büntetőhatalom delegált fóruma. Figyelemmel a krími és a potsdami konferenciák megállapodásaira, valamint a moszkvai fegyverszüneti egyezményre, megállapítható, hogy a népbíróság természetesen magyar bíróság, de nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése körében, mint az államközi büntetőhatalom delegált fóruma végzi működését. Nemcsak a magyar háborús bűnösök ügyében ítélkezhetik, hanem a forum delicti commissi elve alapján mindazok ügyében is, akik magyar területen követtek el háborús vagy népellenes deliktumot, akiket itt fogtak el, vagy akiket a Szövetséges Hatalmak nekünk kiszolgáltattak. Érvként fogalmazták meg azokat a lényeges különbségeket, ami a háborús bűncselekmény és a politikai bűncselekmény klasszikus fogalma között felismerhető. A korabeli, illetve a régi értelemben vett politikai bűncselekmény valamely állam fennálló politikai rendjét, alkotmányos, társadalmi berendezkedését, állami főszerveit támadta, illetve akarta megváltoztatni. Ebből következik, hogy ez a bűncselekményfajta más államokat nem érintett. Ezért is szoktak a politikai bűncselekmények elkövetőinek más államok politikai menedékjogot adni. A háborús bűncselekmények viszont nemzetközi jellegűek, amelyeknek kollektív jogtárgya az emberiség békés együttélésének rendje, amelyet a támadó háború alapjaiban rendít meg. Mivel e bűncselekmények kriminális tartalma abszolút és univerzális, valamennyi államot érinti közvetve vagy közvetlenül, ezért tehát a politikai menedékjogosultság helyébe az ilyen bűntettesek elleni közös küzdelem, a kölcsönös kiadatási kötelezettség lép (a határozatot lásd: Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 1. szám (1945. november 8.) 13 – 15. o.).

A népügyészség


A vád képviseletében a népbíróság előtt népügyész (mint közvádló), valamint politikai ügyész (azaz laikus ügyész, ő nem a vádat, hanem a „magyar népet” képviselte a tárgyalásokon, ugyanis sértettnek tekintették az egész magyar népet is, tehát a magyarságot, mint közösséget) járt el. A Budapesti Népügyészség vezetője a Rákosi-féle tisztogatások alatt kivégzett dr. Szebenyi Endre, majd pedig dr. Molnár Sándor lett. Ismertebb népügyészek voltak dr. Fenesi Ferenc, dr. Krasznai Antal, dr. Ambrus József, dr. Somogyi Ödön és dr. Szabó Ferenc.
A népügyészeket és azok vezetőit az igazságügyminiszter nevezte ki a bírói és ügyvédi vizsgával vagy szükség esetén jogtudori oklevéllel rendelkező egyének közül, a helyi nemzeti bizottság ajánlása, illetve meghallgatása után. Az igazságügyminiszter azonban a népügyészeket bármikor felmenthette. A népügyész más kereső foglalkozást nem folytathatott. A népügyész alkalmazása ideiglenes volt. Felmentésekor, amennyiben az igazságügyminiszter ügyésszé nem nevezte ki, háromhavi fizetést kapott végkielégítésül. A népügyész az általa aláírt határozatokért a felelősséget saját személyében viselte.
Az Nbr. 31. §-a szerint a népügyész feljelentést csak abban az esetben vehetett figyelembe, ha abban a feljelentő pontos lakcímét feltüntette és azt alá is írta. A hiányos vagy hamis név alatt tett, illetve nyilván alaptalan feljelentést figyelembe venni nem volt szabad. Szóbeli feljelentésről a népügyész jegyzőkönyvet vett fel, amely a feljelentő nevét és lakcímét, a feljelentés alapját képező tényeket, és a vonatkozó bizonyítékokat tartalmazta. A jegyzőkönyvet a feljelentővel alá kellett íratni.
A népügyészségekkel foglalkozó paragrafusokat az 5900/1945. M. E. számú rendelet 2. § egészítette ki, ami létrehozta a népügyész mellett a megbízott közvádló intézményét. Ez a közvádlói funkció a népügyészség szervezetén kívül állt, ugyanolyan jogokat biztosítva számára, mint a népügyésznek.
A politikai ügyész hatáskörére nem volt jogszabály, azt a gyakorlat alakította ki. Jogállása megegyezett a sértett jogállásával, hiszen az egyetemes sértettet, a magyar népet képviselte, amelynek jogai minden egyes háborús vagy népellenes bűncselekmény sértettje révén külön is sérültek. A közvádló a népügyész volt, őt illették meg a váddal kapcsolatos jogok, a politikai ügyészt, mivel nem volt vádhatóság, csak annyi jog illette, mint ami a sértettet általában megillette. A politikai ügyészi tisztségre esetenként kértek fel olyan személyeket, akik ellenállási múltjuk, munkásságuk, politikai-közéleti tevékenységük miatt köztiszteletnek örvendtek.
A Népbíróságok Országos Tanácsa előtt a vádat kizárólag a népfőügyész vagy helyettese képviselhette. Népfőügyész vagy helyettesei csak bírói és ügyvédi vizsgát tett egyének lehettek, akiket az igazságügyminiszter javaslatára a kormány nevezett ki. A kormány az első népfőügyészt 1945. március 29. napján nevezte ki. Groteszk, és egyben a kor kezdeti zavaros közállapotát tükrözi az a tény, hogy ezt a személyt hamarosan beosztásából elmozdították, mert kiderült, hogy korábban a Sztójay-kormány propagandaminisztériumában dolgozott.
Említésre méltó még, hogy 1945 júliusától az Igazságügyminisztérium X. számú népbírósági osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntető határozatot, a népbíróság pedig minden felmentő ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. 1946-tól fokozatosan gyakorlat lett, hogy a rendőrség bírált felül egyes népbírósági ítéleteket.

A népbírósági büntetőtanácsok


Az Nbr. 39. §-a alapján a népbírósági büntetőtanácsok általában állandó tagokkal, kezdetben ötös tanácsokban ítélkeztek. Nagyon lényeges, hogy az öt fő népbírót a koalíciós pártok delegálták (mindegyik egyet-egyet), és ezen felül az Nbr. 42. §-a értelmében minden népbírósági tanács mellé az igazságügyminiszter által egy tanácsvezető jogász-bíró is volt kirendelve, aki tehát nem volt népbíró! Míg a népbírák az igazságszolgáltatási tapasztalatukat és képzettségüket tekintve laikusok voltak, addig a tanácsvezető bíró szakképzett jogász volt, viszont ő nem (!) rendelkezett szavazati joggal (mivel nem volt népbíró), csak a tárgyalás vezetése, a jogszabályok betartatása, a népbírák jogi felvilágosítása és kioktatása volt a feladata. Mind a bűnösségről, mind pedig a büntetésről és annak mértékéről kizárólag a népbírák dönthettek. Vagyis amikor népbírósági tanácsról beszélünk, akkor azon csak a népbírókat értjük, de a tanács további, elengedhetetlen része volt a tanácsvezető jogász-bíró is (csak 1948-tól rendelkezett szavazati joggal), aki viszont, mint olyan, nem volt a népbírósági tanács tagja, azaz nem úgy, mint a népbíró. Azonban, amikor a vádlott a népbírósági büntetőtanács elé állt, akkor ő ott egy komplett tanácsot láthatott, ahol általában középen ült a tanácsvezető jogász-bíró, aki azonban – jogi értelemben véve – nem volt tehát a népbírósági tanács tagja, csak fizikális értelemben. A népbírósági tanácsok a tanácsvezető jogász-bíróról kapták „beceneveiket” is, így például a Budapesti Népbíróság legismertebb büntetőtanácsai a Tutsek-, a Major-, a Jankó-, a Pálosi- és az Ortutay- tanácsok voltak. A Budapesti Népbíróság tanácsainak száma az évek folyamán egyre nőtt, a végén már megközelítette a húszat.
A népbírósági büntetőtanácsok kezdetben csak akkor tanácskozhattak és ítélkezhettek, ha minden tagjuk jelen volt, és ez a momentum számos ügy elhúzódását eredményezte, ugyanis a laikus népbírák sokszor hiányoztak.
A népbírósági büntetőtanácsokba kezdetben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt (Demokratikus Polgári Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunistapárt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) delegálhatta a népbírókat. Ők valóban népbírák voltak, hiszen a legtöbbször egyszerű ácsokról, asztalosokról, kőművesekről, földművesekről, napszámosokról volt szó. A népbírók megbízatása 3 hónapra szólt, ami azonban megismételhető volt. A kijelölt népbíró a kijelölést nem utasíthatta vissza. A népbíróság tagja vagy póttagja három hónapi működés után felmentését kérhette a főispántól. A népbírák a folyamatban lévő ügyekben a felektől, képviselőiktől vagy harmadik személytől magánértesítést, információt nem fogadhattak el, ugyanis ellenkező esetben az igazságügyminiszter a népbíró megbízásának a megszüntetése felől intézkedhetett. Ezen kívül a népbíró minden illetéktelen befolyásolási kísérletről haladéktalanul tartozott jelentést tenni a büntetőtanácsa vezetőjének.
Nem volt kinevezhető népbírónak az, akit bűntett, nyereségvágyból elkövetett vétség, vagy fasiszta jellegű cselekmény miatt már elítéltek. A népbírósági rendelet alkalmazása szempontjából nem volt büntetett előéletűnek tekinthető az, akit fasisztaellenes cselekmény vagy a zsidótörvényekben meghatározott valamely cselekmény miatt ítéltek el. A politikai pártok által beterjesztett névsorhoz csatolni kellett a jelöltek írásbeli nyilatkozatát, amelyben büntetőjogi felelősségük mellett kijelentették, hogy e rendelkezések értelmében büntetlen előéletűnek minősülnek. Az ítélethozatal, melyben minden tagot egyenlő jog illetett meg, két szakaszból állt. Az első szakaszban döntöttek (egyszerű szótöbbséggel) a bűnösség kérdésében, illetve abban, hogy ha a vádlott bűnös, akkor pontosan milyen bűncselekmény róható a terhére. A terhelt bűnössége esetén a második szakaszban pedig (ugyancsak egyszerű szótöbbséggel) arról döntöttek, hogy vele szemben milyen szankciót kell alkalmazni. A rendelet szerint a szavazást kötelezően a legidősebb népbíró kezdte, és a legfiatalabb fejezte be.
Az Nbr. nov 19. § -val a népbírósági tanács tagjainak száma hatra módosult, ugyanis az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervei is népbíróküldési jogot kaptak, a tanácsvezető jogász-bíró azonban továbbra sem rendelkezett szavazati joggal. Ez a helyzet 1948-tól változott csak meg, ugyanis a T. 12. § (2) -vel ekkor ötre redukálódott a népbírósági tanácstagok száma. Tudniillik megszűnt ekkor a szakszervezetek, valamint a koalícióból kivált Polgári Demokrata Párt népbíróküldési joga, amivel a népbírósági tanács tehát öttagúvá vált, ugyanis a négy politikai párt küldötte mellett ekkor már a szakbíró is teljes jogú, ítélkező tag lett. A T. 14. § (1) bekezdése az Nbr. 57. §-a első és harmadik bekezdésében is változásokat eszközölt. E paragrafus értelmében, ezentúl csak a Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Pártnak, a Magyar Kommunista Pártnak, a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak lett joga arra, hogy a NOT minden tanácsába egy-egy bírói (ügyvédi) képesítéssel rendelkező, büntetlen előéletű (az Nbr.nov 19. §-ának harmadik bekezdéséhez képest), állandó tanácstagot delegáljon. A beküldő párt a tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejű beküldése mellett bármikor visszavonhatta. A NOT tanácsainak elnökét – a bírói (ügyvédi) képesítésű személyek sorából – hat hónap tartamra az igazságügyminiszter jelölte ki.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány bocsátotta ki a közalkalmazottak igazolásáról szóló 15/1945. ME sz. rendeletet, amelyet 1945. január 19. napján követett a 77/1945. ME sz. rendelet. A rendeletek azzal a célkitűzéssel születtek, hogy alkalmazásuk folytán csak olyan emberek maradjanak az államapparátusban, akik alkalmasak arra, hogy a „demokratikus népi Magyarországban közszolgálatot teljesítsenek.”. Az igazolási eljárás tulajdonképpen egy „nélkülözhetetlen politikai szükségszerűség” volt a II. világháború után, hiszen ki kellett szűrni, el kellett távolítani a végrehajtó hatalomból, a közigazgatási és más – elsősorban vezetői – pozíciókból azokat, akik korábban a Horthy-rendszer, illetve a Szálasi-rezsim politikáját teljes mértékben kiszolgálva azon rendszerek működését nagymértékben elősegítették, fenntartották. Vagyis itt az volt a lényeges kérdés – 1945-ben – hogy az igazolási eljárás alá vont a hivatali kötelesség körében megkövetelt ténykedésénél többet is megtett-e? Tisztázni kellett az igazolás alá vont felszabadulás előtti magatartását, hogy az sértette-e a magyar nép érdekeit, valamint azt is, hogy az illető egyébként alkalmas-e arra, hogy az új, immár demokratikus Magyarországon közszolgálatot teljesítsen, hivatalt viseljen.
Az első fokú igazoló bizottságok az eléjük kerülő egész magatartását megvizsgálták, majd pedig a szabad belátásuk szerint dönthettek, döntöttek. Az igazoló bizottságok a felszabadulás után tulajdonképpen rögtön megkezdték a működésüket, csak „Nagy-Budapesten” több mint 600 bizottságot állítottak fel. Az igazolási eljárások első időszakában egy-egy igazoló bizottság összetétele hasonlóan alakult, mint az első fokú népbírósági tanácsoké, azzal, hogy az igazoló bizottságokba plusz egy-egy tagot delegálhatott az adott személy eljárásában érintett, illetékes nemzeti bizottság, hivatal vagy üzem, stb. Az igazoló bizottság azonban már 3 fő jelenléte esetén is határozatképes volt, feltéve, hogy e három tag a politikai pártok és a szaktanács delegált tagjai közül került ki.
E bizottságok működése ellen egyre több és több kifogás érkezett, és tulajdonképpen e helyzet megoldására, orvoslására vezette be az Ideiglenes Nemzeti Kormány az igazolási fellebbezési eljárást, ami kétfokúvá tette magát az igazolási eljárást, oly módon, hogy a másodfokú, fellebbezési fórum az adott közigazgatási terület illetékességgel rendelkező Népbírósága, pontosabban népbírósági tanácsa lett. Az igazolási ügyekben így, másodfokon eljáró népbírósági tanácsok az elsőfokú igazoló bizottságok határozatait tehát bármely módon megváltoztathatták, azaz, akár egy marasztaló határozat hatályon kívül helyezésére, és az igazolás utólagos megadására is volt hatásköri jogosultságuk. Csak mintegy „mellékesen” jegyzem meg, hogy ez a hatásköri jogosultság aztán a későbbiek során megint csak a politikai támadások kereszttüzébe állította a népbíróságokat.
Tehát 1945. június 27-én Dálnoki Miklós Béla aláírta a 4080/1945. ME. számú rendeletet (1945. július 1. napján jelent meg a Magyar Közlönyben), és ezzel a népbíróságok lettek az igazolási eljárások másodfokú hatóságai, és így például a Budapesti Népbíróság, mint igazolási fellebbezési hatóság csak az 1945. évben már 5625 ilyen ügyben hozott határozatot. Érdekeségként megemlíthetjük, hogy e rendelet az igazolási ügyekben eljáró népbírósági tanács összetételén egy módosítást vezetett be. Ha a megfellebbezett igazolási eljárás egyetemi nyilvános rendes tanár és nyilvános rendkívüli tanár vagy magántanár ellen folyt, akkor a népbírósági tanácsot ki lehetett egészíteni. A népbíróság értesítette ugyanis az illető egyetem tanácsát, és az a bírósági tanácsba egy, már igazolt egyetemi tanárt delegálhatott.
Az igazolási fellebbezési eljárások komoly munkaterhet jelentettek a már amúgy is leterhelt népbírósági tanácsok számára. 1945 végére, egy kommunista párti felmérés szerint az igazoló bizottságok elé került köztisztviselők 3,1%-át távolították el. Ez egy országos adat, Budapesten ennél „radikálisabb” határozatok is születtek, már csak a százalékos számarányok tekintetében (közel 2000 alkalmazottat mozdítottak el valamilyen módon eredeti állásából) is. Az igazoló bizottságok marasztalásai következtében sokan vesztették el állásukat vagy iparengedélyüket, a szerencsésebbeket csak kényszernyugdíjazták.

A következő évben életbe lépett az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében alkotott 5000/1946. ME. sz. rendelet, amely egy teljesen újfajta bizottságokat is felállított, méghozzá a már igazolt személyek magatartásának felülbírálására annak tisztázása végett, hogy vajon az ismételten vizsgálat alá vont – egyszer már igazolt – személy hivatali működése „Magyarország demokratikus szellemű újjáalakítását” ténylegesen és tevőlegesen szolgálja-e vagy éppen ellenkezőleg, a hivatali kötelességét és feladatait – például a szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt – nem tudja a megfelelő, megkívánt mértékben ellátni. Ezeket az újfajta szűrőbizottságokat nevezték B-lista – bizottságoknak. A B-lista – bizottságok 3 tagból álltak, egy tagot a Szaktanács (szakszervezet), egyet a miniszterelnökség és egyet pedig a szakminisztérium küldött ki. Itt már egyértelműen a politikai szempontok domináltak, a „B-listázás” célja az igazolt, de politikailag mégis megbízhatatlan, vagyis a régi, Horthy-rendszer hívének tekintett személyek közigazgatásból való eltávolítása volt.

A külön, ötös büntetőtanácsok


A magyarországi népbíróságok működési gyakorlatának kialakításában nem kis szerep jutott a koalíciós pártoknak, de külön is igyekeztek a pártok – főleg a kisgazdapárt, illetve a Magyar Kommunista Párt vezetősége – a politikai céljaiknak az elérésére felhasználni a népbíróságokat. Főleg a demokrácia és a köztársaság védelme érdekében alkotott 1946. évi VII. törvény adott aztán lehetőséget arra, hogy a népbíróságok koncepciós pereket is tárgyalhassanak az eddigi háborús és népellenes bűnügyek mellett. Tehát előtérbe került immár a politikai jelleg, megjelentek a politikai deliktumok, és ez egyértelműen – összekapcsolódva az egyre éleződő pártpolitikai harcokkal, a kommunisták egyre nagyobb és erőszakosabb térnyerésével – rossz fényt vetített a népbíróságokra, hiszen mindenképpen eltértek ezzel (nem önnön hibájukból!) az eredeti irányvonaluktól. Pedig már a Horthy-rendszer alatt világossá vált, hogy „az anyagi büntetőjognak nincs kényesebb, bizonytalanabb és tisztázatlanabb kérdése, mint a politikai bűncselekmény fogalma.” (Finkey Ferenc: A politikai bűncselekmények és a büntetőtörvénykönyv. Budapest, 1927. 1. o.).
1946. március 23. napján hirdették ki, tehát az 1946. évi VII. törvényt „a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről”. A hatályába eső eseteket az ítélőtáblák székhelyén működő népbíróságokon belül alakuló külön tanácsokhoz utalták. Ezek a tanácsok ötös beosztásokban ítélkeztek. A törvény kihagyta a külön tanácsokból a Polgári Demokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács küldöttjét is (1946. évi VII. törvény 11. §), így tehát a népbírósági különtanács elnöke egy, az igazságügyminiszter által kinevezett ítélőbíró, tagjai pedig a négy koalíciós párt képviselői voltak. Egyre jobban éleződtek ekkorra már az ellentétek a pártok között, úgyhogy e törvény vitája kapcsán közvetlenül támadták már a népbíróságokat is. Pedig itt tulajdonképpen nem a már megismert népbíróság, hanem az annak a kebelében alakuló külön (ötös) tanácsok ítélkeztek. És nagyon lényeges az a tény is, hogy népbíróságokkal kapcsolatban előfordult koncepciós perek is mind ezekhez a külön népbírósági tanácsokhoz voltak köthetők.
Az ötös különtanácsok Budapesten (elnöke dr. Major Ákos), Debrecenben (elnöke dr. Eőry Kálmán), Győrött (elnöke dr. Horváth Endre), Pécsen (elnöke dr. Kocsis Mihály) és Szegeden (elnöke dr. Bozsó Ferenc) működtek. Összesen 10 878 fő került e tanácsok elé. 5 861 marasztaló, 2 304 felmentő ítélet született, 713 ügyet egyéb módon fejeztek be. A marasztaló ítéletek közül 11 halálbüntetést mondott ki.
A korabeli pártharcok közepette – a „demokrácia hajnalán” – tehát még nem volt egyértelmű, hogy az 1946. évi VII. törvényt, azaz a „hóhértörvényt” a pártkoalíció melyik szárnya tudja majd felhasználni a másikkal való leszámolásra, de az ilyen „gumiparagrafusok” törvénybe foglalása előre vetítette, hogy ezek nem a jogállam megteremtését és megvédését, hanem éppen ellenkezőleg, annak a felszámolását fogják majd okozni. Az mindenképpen megállapítható, hogy legelőször az FKGP volt az, amely szorgalmazta egy ilyen típusú törvény megalkotását és elfogadását, azért, hogy ez egyrészt védelmet jelentsen a kommunisták ellen, másrészt a velük való leszámolás esetleges eszköze is legyen. Groteszk, de a bekövetkező politikai események azt igazolták, hogy éppen ezek a paragrafusok tették lehetővé a Magyar Kommunista Párt vezetőségének azt, hogy a többi párttal, de mindenekelőtt a kisgazdákkal, majd eztán már a saját pártjukon belüli ellenségeikkel is „törvényes” keretek között számoljanak le. A törvény első, „látványos” alkalmazására tehát az 1947. január 5. napján nyilvánosságra hozott „Magyar Testvéri Közösség” összeesküvés vélt tagjai elleni ügyben került sor. A fő vádpont a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés volt. Ma már ismert tény, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése ezzel az üggyel („támadásával”) igyekezett szétverni a többségi pártot, belekeverve az összeesküvésbe Nagy Ferencig bezárólag a kisgazdapárt valamennyi, kommunistaellenesnek vélt tagját. Annyi azonban az „összeesküvésből” – vádlottak beismerése szerint is – igaz volt, hogy dr. Donáth Györgyék az orosz csapatok akkor még várható kivonulása után egyértelműen a jobboldali blokkot akarták hatalomra juttatni. Ez volt a szervezkedés maximuma, míg a minimum pedig egy befolyásolható, tisztán kisgazdapárti kormány elérése lett volna. A londoni Times is így írt: „Nehezen lehetett elképzelni, hogy Magyarországon összeesküvést szőnek abból a célból, hogy megragadják a hatalmat, de most határozottan megállapítható, hogy történt ilyen összeesküvés.”. Hogy ezért például dr. Donáthnak kötél járt-e, vagy ez egyáltalán bűn volt-e, meghaladta-e egy szokásos politikai tömörülés céljait (érdekeit), nos, erre mindenkinek magának kell megadni (megtalálni) a választ, de én azt hiszem, hogy a jó válasz a nem. De a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ítélték el 1949 februárjában Mindszenty József hercegprímást, 1949 szeptemberében ezzel a váddal ítélték kötél általi halálra Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást majd októberben Pálffy Györgyöt és három társát. De ez a törvény jó indokul szolgált a továbbiakban Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György és Szakasits Árpád félreállításához is.
Az így egyre jobban a politika befolyása alá került ítélkezésben fordulatot jelentett 1948 tavasza, amikortól az amerikaiak már egyáltalán nem adtak ki háborús bűnösként „Nyugatról” kikért személyeket, éppen a megváltozott politikai viszonyok miatt. Azonban már 1946. november 4.-től is csak bizonyos feltételekkel adtak ki háborús vagy népellenes bűncselekményekkel megvádolt és kikért személyeket. Szintén ide kapcsolódó adat, hogy már egy évvel korábban, 1947-ben is mintegy 470 fő, háborús bűnösként kiadni kért személy kiadatását tagadta meg az amerikai katonai főparancsnokság.

Annyit jegyeznék meg még ide, hogy a népbíróságokat a továbbiakban még két (!) további hatáskör-telepítés „fenyegette”. A kormány 1945. október 18-án kelt 9600/1945. ME. számú rendeletével – elsősorban a tömegesen jelentkező, erőszakos jellegű bűncselekmények megfékezése érdekében az egész ország területére, elrettentésként – kihirdetett rögtönbíráskodást is szerették volna először a népbíróságok hatáskörébe utalni. Az Igazságügyminisztérium Népbírósági Osztályának heves tiltakozása után azonban döntéshozók elálltak ettől a tervtől. Az ezután felállított budapesti és más illetékességű rögtönítélő tanácsok – a már megismert, „klasszikus” öttagú szaktanácsok – a köztörvényes erőszakos ügyekben bizony egyre-másra hozták meg a halálos ítéleteket, ami viszont – viszonylag – rövid időn belül a közbiztonsági helyzet javulását eredményezte.
A másik hatásköri „fenyegetés” az új magyar fizetőeszköz, a forint bevezetése után jelentkezett. Elsősorban a kommunisták szerették volna a hatályba eső eseteket a népbíróságok hatáskörébe utalni. A kisgazdák tiltakozása nyomán azonban a forint védelme, illetve a hasonló esetek elbírálása az uzsorabíróságok hatáskörébe került, pontosabban az újonnan felállított uzsorabírósági különtanácsok, az ún. „munkásbíróságok” hatáskörébe.

Sokszor igazságtalan, sokszor hazug, veszélyes és veszedelmes idők jártak akkortájt, a Rákosi-rendszerben… A zsarnok végül is kénytelen volt elmenekülni 1956-ban, és soha többé nem léphetett saját hazájának földjére. Megérdemelte? Megérdemelt volna ennél sokkal nagyobb büntetést is, de azt hiszem, a sors jól döntött, „stílusosan”…

Népbíróságok Országos Tanácsa


Az illetékes népbíróság ítélete ellen (ami tulajdonképpen az elsőfokú ítéletként fogható fel) az Nbr. 53.§-a szerint jogorvoslatra, tudniillik fellebbezésre (ami itt perorvoslatot jelent) volt lehetőség, ami jogosultság nem volt automatikus és teljes körű. A fellebbezéseket, és a kegyelmi kérelmeket a Népbíróságok Országos Tanácsához, mint az egyfokú fellebbezési lehetőség elbírálására jogosult szervhez kellett benyújtani. A NOT tulajdonképpen a népbíróságok másodfokú, fellebbviteli szerve volt, és öttagú tanácsokban (amely tanácsok az öt koalíciós párt országos vezetősége által delegált, bírói és ügyvédi képesítéssel is rendelkező, állandó tagságú hivatásos szakbírákból álltak), legtöbbször a Parlamentben ülésezett, székhelyeként is a Kossuth teret lehet megjelölni. A Budapesti Népbíróság központja kezdetben a Conti utcában, a volt Legfelsőbb Honvédtörvényszék épületében volt, majd pedig átköltözött a Markó utcába, csakúgy, mint a Budapesti Népügyészség. Mind a NOT, mind pedig általában véve a népbírósági tagság társadalmi előnyökkel is járt, mind a lakhatást, mind a fizetést, az élelmezést vagy például a közmunka alóli kötelezettséget tekintve. Lényeges, hogy míg az Nbr. nov 19. §-a a Szakszervezeti Tanács küldöttjével bővítette ki a népbírósági tanácsokat, addig viszont a NOT tanácsokban ők nem kaptak helyet. A NOT tanácselnökeit az öt kiküldött közül az igazságügyminiszter bízta meg. A NOT elnöke egyben a Választási Bíróság elnöke is volt. Alapvető jelentőséget ez 1947-ben kapott, az országgyűlési választások idején, a „kékcédulák időszakában”.
Másodfokon tehát a NOT hat tanácsa működött. 1947-ben az I. számú tanács élén dr. Bojta Béla /SZDP/ (1945-ben és 1946-ban, államtitkári rangban), a II. élén dr. Sarlós Márton /MKP/, a III. élén dr. Téglás István /parasztpárt/, a IV. élén dr. Boglutz László /FKGP/, az V. élén dr. Szabó Zoltán, míg a VI. tanács élén pedig dr. Várady Sándor állt.
A NOT ítélkező tanácsainak azonban csak egyik feladata volt a konkrét bűnügyekben való másodfokú eljárás. Elvi jelentőségű, a népbíróságok számára iránymutató döntések meghozatala volt a másik jelentős feladata, amely döntéseket rendszeresen közzétették a hivatalos lapban (Népbírósági Közlöny), ezzel biztosítva azt, hogy arról az összes népbíróság tudomást szerezzen. Így a NOT rövid időn belül túlnőtte a számára az Nbr. által előírt szerepet, tudniillik, hogy „a népbíróságok jogorvoslattal megtámadott ítéleteit a Népbíróságok Országos Tanácsa bírálja felül” (Nbr. 56. §), és egyszersmind az ítélkezési gyakorlat irányítójává is vált. Mondhatjuk azt, hogy hasonló szerepet töltött be a népbírósági rendszerben, mint ma a Kúria a magyar igazságszolgáltatás rendszerében.
A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló törvény – miután a jogszabály megszüntette a fellebbviteli korlátozásokat – a népbírósági eljárásban is meghonosította a perorvoslatot a jogegység érdekében, a NOT pedig jogegységi és teljes ülési döntvényeket hozhatott. Jogegységi döntést a NOT jogegységi tanácsa akkor hozhatott, ha a rendes tanácsok elvi kérdésben eltérő határozatokat hoztak, és a NOT elnöke vagy az igazságügyminiszter a vitás elvi kérdés egyöntetű eldöntését a jövőre nézve szükségesnek tartotta. Rajtuk kívül még a népfőügyész volt az, aki bármely népbíróságnak jogerős határozata vagy egyéb intézkedése ellen (ideértve a NOT rendes tanácsa által hozott határozatokat vagy tett intézkedéseket, úgyszintén az igazolási ügyekben a fellebbviteli eljárás során hozott határozatokat is), amely jogszabályt sértett, a Népbíróságok Országos Tanácsánál a jogegység érdekében perorvoslattal élhetett. Ez a perorvoslat nem volt határidőhöz kötve és nem volt felfüggesztő hatálya. Igazolási ügyekben hozott határozat ellen azonban ily perorvoslatnak csak abban az esetben volt helye, ha a határozat az igazoló eljárás alá vont személyt állásától vagy jogosítványaitól megfosztotta, illetőleg foglalkozásától eltiltotta (abból elmozdította).
A jogegységi tanács elnöke tehát a NOT elnöke volt, tagjai pedig a NOT elnöke által kijelölt két tanácselnök és nyolc bíró. A kijelölés a szerint történt, hogy a bírósági tanácsokat alakító négy párt 2-2 tagja képviselve legyen. Ha valamelyik tanács a jogegységi döntvénytől el kívánt térni, vagy a NOT elnöke, a népfőügyész, illetve az igazságügyminiszter valamely jogegységi döntvény megváltoztatását tartotta szükségesnek, akkor a teljes ülés határozott. A jogegységi döntvényeket és a teljes ülési határozatokat közzétették a Magyar Közlönyben, és annak követése kötelező volt. Azonban csak a NOT tanácsainak kellett e döntvényeket követniük, az alsóbíróságokra (azaz a népbíróságokra) nem voltak kötelezőek, viszont nyilvánvalóan hatottak azok ítélkezési gyakorlatára.
Megemlítendő még a NOT működéséhez, hogy amennyiben az Országos Tanács a halálraítéltet egyhangúlag nem találta kegyelemre javaslatba hozhatónak, akkor joga volt a kegyelmi kérvényt továbbterjesztés nélkül elutasítani. Ez történt Szálasi Ferenc és társai esetében is. A kegyelmezés tárgyában egyébként az igazságügyminiszter javaslatára a Nemzeti Főtanács határozatban döntött (Nbr. 7. §), 1946. február 1. napjától az államfő.

A népbíráskodás első felvonásának vége – az 1945 és 1950 között működő népbíróságok működésének befejezése


Amint azt már korábban láthattuk, Magyarországon ténylegesen huszonnégy népbíróság működött, ugyanis minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani (Nbr. 37. §). A fontos politikai pereket (például a háborús főbűnösökét) azonban mindig a Budapesti Népbíróság tárgyalta. Az idő előrehaladtával azonban a népbíróságok egyre több ügyet tárgyaltak le, és a kisebb, csak egy népbírósági tanáccsal rendelkező bíróságokon már 1947-re lezárták az eléjük utalt ügyek többségét. Így legelőszőr Esztergomban fejeződött be a népbírósági ítélkezés, a megye területére a Budapesti Népbíróság illetékességét terjesztették ki a 11.660/1946. ME. számú rendelettel. Az ügyek száma fokozatosan csökkent, így az igazságügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy „a kellő ügyforgalommal nem rendelkező népbíróságokat rendelettel megszüntesse és a megszüntetett népbíróság területére más szomszédos népbíróságok illetékességét kiterjessze.” (1947. évi XXXIV. törvény 11. §). Az ügyek többségének 1945 és 1947 közötti lezárulását igazolja az is, hogy 1948 januárjában a megszervezett 24 népbíróságból már 15 befejezte a működését.
Az 1948. január 14-én kihirdetett 3800/1948. IM számú rendelet megszüntette Balassagyarmat, Eger, Székesfehérvár, Szolnok, Kalocsa, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Sopron, Veszprém, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Szekszárd, Baja és Gyula népbíróságait és népügyészségeit. Aztán a 88.100/1948. (VIII. 26.) IM számú rendelettel megszűnt a Kaposvári Népbíróság is, 1948 augusztusában. Még ugyanazon év őszén, októberben a kecskeméti és a szombathelyi népbíróságok és népügyészségek is befejezték a működésüket. A Kecskeméti Népbíróság és Népügyészség a 108.672/1948. (X. 6.) IM számú rendelet, míg a Szombathelyi Népbíróság és Népügyészség a 113.900/1948. (X. 15.) IM számú rendelet értelmében fejezte be a munkáját.
A Miskolci Népbíróságon a 4100/1949. (I. 16.) IM számú rendelettel, 1949-ben fejeződött be az ítélkezés. A leghosszabb ideig működő Budapesti Népbíróság (4281/1949. (X. 15.) M. T. számú rendelettel) 1950. január 1-én (a tényleges bíráskodás 1949. október 31-én), a Szegedi Népbíróság (4312/1949. (XI. 12.) M. T. számú rendelettel) pedig 1950. április 1-én fejezte be végleg a működését. A megszűnő népbíróságok mellett működő népügyészségek az illetékes népbíróság megszűnésével automatikusan megszűntek. A Szegedi Népbírósággal egy időben szűnt meg a Népbíróságok Országos Tanácsa is. A megszűnt népbíróságok hatásköre átszállt a rendes bíróságokra, a népügyészség feladatait pedig az államügyészség vette át.

1957 – Az újjáalakított népbírósági különtanácsok – a második felvonás, most már a terror, a megtorlás eszközeként…


Az 1956 után lefolytatott politikai jellegű büntetőeljárások alapja a BHÖ-be (Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása) ágyazott 1946. évi VII. törvény – a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről (a hóhértörvény) – volt.
Erre az alapra épült rá a megtorlás rendszere, vagyis az 1956. évi 28. és 32. törvényerejű rendeletek (a továbbiakban tvr.) a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről (1956. december 11. és december 13.), valamint a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról szóló 6/1956. (XII. 11.) Kormányrendelet. Ide sorolandó továbbá az 1957. évi 4. tvr. a gyorsított büntetőeljárásról (1957. január 15.), az 1957. évi 25. tvr. a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról (1957. április 6.), illetve az 1957. évi 34. tvr. a népbírósági tanácsok és a bírósági szervezet, valamint a büntető eljárás egyes kérdéseinek a szabályozásáról (1957. június 15.) is.
1956 után nem hoztak létre önálló, különbíróságként funkcionáló népbíráskodási szervezetet, mint 1945 után, hanem a népbíráskodással kapcsolatos feladatok ellátását a rendes bíróságok keretében működő népbírósági különtanácsokra bízták. Így tehát nem állítottak fel népügyészségeket sem, azaz e szerv valóban a második világháború bűnöseivel (a koncepciós pereket nem számítva) kapcsolatos külön vádlói fórumként vonult be a magyar ügyészségek történetébe. 1956 őszének véres eseményei után a megyei (fővárosi) bíróságokon, az elsőfokon eljáró népbírósági tanács egy hivatásos bíróból, mint tanácsvezetőből, és két laikus népbíróból, míg a főszabály szerint másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróságon (Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai) pedig a hivatásos tanácsvezető mellett négy népbíróból állt.
A népbírákat a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa választotta határozatlan időre a 30. életévüket betöltött, büntetlen előéletű, laikus magyar állampolgárok közül, akiknek ítélkezési jogaik és kötelességeik a tanácsvezetőével voltak azonosak. A katonai büntetőeljárásban is bevezették a „népbíráskodást”, ugyanis itt a katonai bíróságoknál valamint a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiumánál alakított különtanácsok jártak el, amelyeknek a hivatásos katonai tanácsvezető bíró mellett nem laikus népbírák, hanem a NET által választott, ám a joghoz ugyancsak nem értő laikus katonai ülnökök voltak a tagjai. E katonai („népbírósági”) különtanácsok a népbírósági tanácsokra érvényes szabályok szerint jártak el.
Ha a jogerős ítéletet a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai vagy az LB katonai kollégiumának külön tanácsa hozta, akkor az ellene egyedüliként „alkalmazható”, rendkívüli jogorvoslati eszközként bejelentett törvényességi óvások elbírálását a Legfelsőbb Bíróság négy szakbíróból és hét népbíróból álló Elnökségi Tanácsa intézte. Ez az elnökségi tanács bírálta el a Legfelsőbb Bíróság más büntetőtanácsának jogerős határozata ellen irányuló törvényességi óvást is, ha a legfőbb ügyész vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke az óvást oda nyújtotta be.
A népbírósági tanács hatásköre nem érintette a katonai bíráskodás hatálya alá tartozó személyt, ennek bűnügyét tehát csak katonai bíróság vagy a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma bírálhatta el. Itt viszont, mint azt az előbb már említettem, nem „rendes” katonai tanácsok, mint hadbíróságok, hanem laikus katonai ülnökökből álló, katonai különtanácsok ítélkeztek olyan ügyekben, ami nem katonánál, vagy nem a katonai bíróság elé tartozó deliktum esetében a népbírósági tanács elé tartozott volna.
A népbírósági tanácsok mind gyorsított eljárásban ítélkeztek, ami a fellebbezési perszakra is érvényes volt. Tehát a megyei népbírósági tanácsok, illetve a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai előtti eljárás a gyorsított eljárás szabályai szerint folyt, mégpedig ugyanazon bűncselekmények miatt, mint amelyek elkövetőivel szemben az 1957. évi 4. tvr. szerint a gyorsított eljárást egyébként alkalmazni lehetett. Tulajdonképpen a népbírósági tanácsokról szóló törvényerejű rendelet a gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról szóló tvr. utódjának is tekinthető, amire a legvilágosabb bizonyíték az, hogy utóbbit éppen az 1957. évi 34. tvr. helyezte hatályon kívül. Az 1957. évi 34. tvr. ugyan már 1957. június 15. napján hatályba lépett, ám a népbírósági tanácsokról szóló I. fejezetet (1-26. §§) a 41/1957. (VI. 29.) kormányrendelet 1. §-a csak 1957. július 3. napján léptette hatályba.
A forradalmárok elleni büntetőeljárásokat általában a megyei népbírósági tanácsok folytatták le, de a Legfelsőbb Bíróság népbírósági különtanácsai jártak el már első fokon is, akkor, ha az LB elnöke az ügyet ennek hatáskörébe vonta, illetve akkor is, ha a legfőbb ügyész ott emelt vádat. A népbírósági tvr. végrehajtására kiadott 5/1957. (VI. 29.) igazságügyminiszteri rendelet, mely a törvényerejű rendelettel együtt, 1957. július 3. napján lépett hatályba, hat bíróságot hatalmazott meg a népbíráskodás jogával: a Fővárosi Bíróságot, valamint a Pest, a Borsod-Abaúj-Zemplén, a Csongrád, a Baranya, és a Győr-Sopron megyei bíróságokat.
Az újból életrehívott, és az 1956-os magyar forradalom szabadságharcosaival leszámolni hivatott népbírósági tanácsokat aztán 1961-ben szüntették meg. A róluk szóló törvényerejű rendeletnek konkrétan a népbírósági tanácsokra vonatkozó részét 1961. április 16. napjával az 1961. évi 7. tvr. helyezte hatályon kívül. Majd 1962. július 1. napján hatályba lépett a második, egységes és átfogó, a bűntetteknek immáron teljes körét szabályozó büntető törvénykönyvünk, az 1961. évi V. törvény (a hatálybalépésről az 1962. évi 10. tvr. rendelkezett). Az új Btk. hatálybalépésével hatályukat vesztették mindazon jogszabályok, melyek külön törvényekben nyilvánítottak bármely magatartást büntetendőnek, illetve írtak elő bármely cselekményre büntetőjogi szankciókat. Egyetlen kivétellel, méghozzá az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME népbírósági rendelettel, tudniillik amelynek egyes, háborús és népellenes bűncselekményekre vonatkozó rendelkezései hatályban maradtak, azzal, hogy az azokra eredetileg lehetővé tett életfogytig tartó kényszermunka és életfogytig tartó fegyházbüntetés a továbbiakban nem alkalmazható [1962. évi 10. tvr. 2. § (3) bek.].

Nagy Imre népbírái…


Dr. Vida Ferenc, a Nagy Imre per későbbi tanácsvezető bírája 1911. május 4. napján született, Csongrádon. 1932-ben és 1933-ban részt vett a cionista mozgalomban, majd 1934-ben, miután elvégezte a szegedi jogi akadémiát, még ugyanabban az évben, Tel-Avivban, a helyi Palesztinai Kommunista Párt megalapításában működött közre. 1935-től visszatért Magyarországra és ügyvédjelöltként dolgozott. Közben az illegális kommunista mozgalomban is részt vett. Ekkor vált ismertté „Tunisz” fedőnéven, mivel jellegzetesen arabos külseje volt. Schőnherz Zoltánnal együtt tevékenykedett, próbálták a munkásosztály tagjait a fennálló Horthy-féle hatalom ellen hangolni.
Lebukásuk után, 1942 augusztusában, a Margit körúti katonai fogházban kezdték tárgyalni az ügyüket. A vád szerint a Szociáldemokrata Pártba és szakszervezetekbe tömörült munkásságot a független, szabad és demokratikus Magyarország jelszavával befolyásolták, tengelyellenes propagandát folytattak, és Szovjet-Oroszország győzelmét hangoztatták. Az ügyész a VI. rendű Vidára is halálbüntetés kiszabását kérte, de csak Schőnherzet ítélték halálra. Vidát az illegális kommunista szervezkedésért, valamint a Függetlenség Mozgalom-beli tevékenységéért életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Megkezdte büntetése letöltését, majd Magyarország német megszállása után átadták az SS-nek. Megjárta a dachaui, majd a buchenwaldi haláltáborokat, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.
Visszatért Magyarországra és ügyvédként kezdett dolgozni. 1945 júliusában a kommunista párt budapesti, V. kerületi pártbizottságának titkára, 1946 februárja és 1949 februárja között a Belügyminisztérium tanácsosa, majd a Magyar Dolgozók Pártja Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetője lett. 1949 júniusától az Állami Ellenőrzési Központban volt osztályvezető. 1951 decemberétől az Igazságügyminisztériumban dolgozott, majd 1953. november 8.-tól 1972. október 31.-ig volt a Legfelsőbb Bíróság bírája. Legmagasabb beosztása a kollégiumvezető-helyettesi volt.

1958 februárjában a Nagy Imre-féle népbírósági pert meg kellett szakítani, mert a tanács vezetője, dr. Radó Zoltán infarktust kapott. Az ő helyét vette át Vida. A pervezetési technikája egészen más volt, mint Radóé, vagy a „mosolygó hóhérként” elhíresült dr. Borbély Jánosé. Lendületes, indulatos, némelykor agresszív is volt, szánalmat, megértést nem mutatott, uralta a tárgyalást, szenvedélyesen, érezhető gyűlölettel beszélt a vádlottakhoz. A koncentrációs táborokat megjárt, fiatal korától kezdve elvhű kommunista esetén – szerintem – ezen nem is lehet csodálkozni. Valószínű, hogy már az új bíró kijelölésének kérdésekor, tudatosan keresték meg őt erre a feladatra éppen a nehéz sorsú kommunista múltja, valamint e pervezetési technikája miatt.
Az eljáró népbírósági tanács öttagú volt: dr. Radó, majd dr. Vida elnökökön kívül tagok voltak Bíró Mihály, Fehér Kálmán és Lakatos Péterné laikus ülnökök, valamint dr. Sulyán György hadbíró. A vádat dr. Szalai József és dr. Béres Miklós képviselte, míg a védelmet dr. Bárd Imre látta el. Lakatos Péterné esetében említésre méltó az a tény, hogy férjét a Köztársaság-téren verték agyon 1956 őszén, tehát esetében Nagy Imre joggal hivatkozhatott volna elfogultságra, de ezt nem tette meg (lásd: Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. II. kötet. 1956-os Intézet, 1999. 414. o. 16. jegyzet).

Nézzünk meg pár emlékezetes mondatott a perből:
Nagy Imre: „Igyekezni fogok tisztázni.”
Dr. Vida Ferenc: „Én Önt figyelmeztetem arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa semmi másért, mint amit elkövetett, nem ítéli el.”
Nagy: „Ebben bízom, igen tisztelt elnök úr!”
(...)
Dr. Vida: „Hogy összefüggően elkezdjen hát szónokolni, erre nincsen mód. Hát bocsánatot kérek, észrevételek, az azt jelenti, hogy kérem, Gimes Miklós ezt és ezt állítja, én pedig ezt és ezt állítom. Ez az észrevétel. Tehát tessék tartani a tárgyalás rendjéhöz magát!”
(...)
Dr. Vida: „Na most álljon meg, álljon meg! Kérem, kérem, tessék egyet megtanulni. Itt a tárgyalást én vezetem, és nem Ön. Az azt jelenti, hogyha én szót adok, akkor tessék beszélni. Most rendreutasítom.”
Nagy: „Igen, tudomásul veszem.”
Dr. Vida: „Azért, mert a bíróságot megsértette.”
Nagy: „Bocsánatot kérek.”
(…)
Dr. Vida: „A hazánk függetlenségének a védelmében jöttek ide a szovjet csapatok november 4-én, és ennek az országnak a függetlensége semmivé vált volna, hogyha nem jönnek be. Ezt tessék tudomásul venni! Kérem, tessék ezt tudomásul venni, és itten tessék az ilyen nyilatkozatoktól tartózkodni! Megértette?”
(...)
Dr. Vida: „Itt azt, hogy mi a tisztességes hang és mi a tiszteletlen hang, én határozom meg. És hogyha Ön nem tud rendesen viselkedni, tisztességesen viselkedni, megtanítom! Értse meg végre!”
A „Nagy Imre per” anyagát lásd: Magyar Országos Levéltár XX-5-h alatt. A vádirat 07092/1957. szám alatt, míg az ítélet MNL LFB TB.NB. 003/1958/18. szám alatt található. A kegyelmi tanácskozás jegyzőkönyve pedig Tb.Nb. 003/1958/19. szám alatt szerepel.

1958. június 15-én, a Legfelsőbb Bíróság Vida által vezetett Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét bűnösnek találta a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében valamint hazaárulás bűntettében, és ezért halálra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi fegyházra, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 6 évi fegyházra, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a Nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani fegyházra, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét pedig 5 évi fegyházra ítélte.
Fellebbezésre nem volt mód, a kegyelmi kérvényekről pedig az ítéleteket meghozó népbírósági tanács azonos tagjai, rögvest döntöttek – nem kegyelmeztek…
Dr. Vida Ferenc haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetői, vagy Biszku Béla illetve maga Kádár János utasította volna őt a halálos ítéletek meghozatalára. A halála előtt készült interjúban kifejtette, hogy Nagy bűnös volt, ezért újra csak elítélné, de hogy ismét halálra-e, azt már nem tudná megmondani:
„Én nagyon sok embert halálra ítéltem. Nem bosszúból. Éntőlem távol áll a bosszú. Én nem vagyok a halálos ítéleteknek a nagy híve, de a törvényeket tisztelem.”
(...)
„Radó Zoltán nem tudta vezetni a tárgyalást. Radó-féle tárgyalás alatt nem volt több mint a vádlottak kihallgatása. A vádlottak vezették a tárgyalást, a Radó pedig futott utánuk, képtelen volt összefogni az ügyet.”
(...)
„Aki rosszhiszemű, aki áruló, aki összejátszik az ellenséggel, és aki nagyon tudatosan és nagyon következetesen harcol a szocializmus ellen, azt halálra kell ítélni.”
(...)
„Én a legtisztább lelkiismerettel ítélkeztem.”
(...)
„Ma is elítélem. Az, hogy halálra ítélném-e, azt nem állítom.”

Nevéhez fűződik még többek között Déry Tibor és társai; Erdős Péter; Haraszti Sándor és társai; Kardos László és társai; Lőcsei Pál; Mérei Ferenc és társai; Zsámboki Zoltán és társai; a Corvin közi felkelők fegyveres parancsnoka, Iván Kovács László és társai; a csepeli felkelők, Szente Károly és társai ellen lefolytatott perek vezetése is. Az 1956-os eseményekben való részvételük miatt összesen húsz embert végeztetett ki. Az ellenforradalom leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként a kádári vezetés kitüntetette a Magyar Szabadság Érdeméremmel. A Legfelsőbb Bíróságról vonult nyugdíjba. Még megérte a rendszerváltást, utána hunyt el, 1990. november 7. napján. Egy kötete jelent meg, amiben – mint társszerző – élményeiről is írt, ennek címe: Máté György – Vida Ferenc: Hűség és hűtlenség. Kossuth, Budapest 1979. Vida később sem mutatott megbánást, helyesnek érezte azt, amit tett, ahogy ítélkezett. Nem így dr. Szalay József ügyész. A Nagy Imre-féle per vádlója a rendszerváltás hajnalára, 1989-re vallási fanatikussá vált, és felkereste az utolsó, még életben maradt VI. rendű vádlottat, Kopácsi Sándort, akitől „Krisztus nevében és Krisztus zászlaja alatt” bocsánatot kért (lejegyezte ezt Tamási Miklós történész).

Rögtönítélő bíróságok a szabadságharcosok ellen (is)…


A statáriumot 1956. december 11. napján az 1956. évi 28. törvényerejű rendelet hirdette ki, a hatályba lépését annak 1. §-a határozta meg, ami 1956. december 11. nap, 18 óra volt (ennek alapján pedig négy nappal később Miskolcon már meg is hozták, és végre is hajtották az első halálos ítéleteket, azokon a személyeken, akik az októberi, Bartók-téri utcai lincselések „főkolomposai” voltak). A jogszabály a hivatalos szóhasználat szerint az ellenforradalom megtorlásának jegyében született. A tvr. preambuluma szerint: „Az a körülmény, hogy nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavartkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában, akadályozza a rend helyreállítását és veszélyezteti az állampolgárok személyi, valamint vagyonbiztonságát. Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza, és megfélemlítik azokat a becsületes dolgozókat, akik békés alkotó munkájukkal egész népünk érdekeit kívánják szolgálni. A becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket ennek a tűrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében. ”A tvr. tehát a gyilkosságra, a szándékos emberölésre, a gyújtogatásra, a rablásra, a fosztogatásra, a közérdekű üzemek és a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bűntettekre, mindezen deliktumok kísérletére, valamint lőfegyver, lőszer, robbantószer vagy robbanóanyag engedély nélküli tartására, továbbá mindezen bűntettek elkövetésére létesült szövetségre illetve az ezekre irányuló szervezkedésre írt elő rögtönítélő eljárást.
A statáriális eljárások döntő többségét, 438-ból 339-et, robbantószer vagy robbanóanyag engedély nélküli tartásával megvalósított bűncselekmény miatt folytatták le (lásd: Markó György: A katonai bíróságok statáriális ítéletei 1956. december – 1957. október között. Hadtörténelmi Közlemények 1996. 3. szám 117. o. Idézi ezt még: Horváth Miklós: A forradalmat követő megtorlás a katonai igazságügyi szervek tevékenységének tükrében. Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában 1945–1958. Szerkesztette: Okváth Imre. Történeti Hivatal, Budapest 2001. 218. o.). Ezt a bűntettet követte el egyébként az is, aki, habár tudott arról, hogy más személy ilyen eszközöket tart, de azt a hatóságnak, mihelyt lehetséges volt, nem jelentette fel. Az ilyen bűntettessel szemben is alkalmazható volt a statáriális eljárás.
Az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet 1956. december 13. napján azzal a rendelkezéssel egészítette ki ezt az előbb idézett jogszabályt, hogy „a rögtönítélő bíróság, ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében halálbüntetést szab ki”, vagyis itt mérlegelést nem engedve, csak a halálbüntetés jöhetett szóba [1956. évi 32. tvr. 1. §, illetve 1956. évi 28. tvr. 3. § (3) bek.].
Főszabály szerint a rögtönítélő bíróságok a katonai bíróságok voltak, de a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa más bíróságokat is megbízhatott statáriális eljárások lefolytatásával. A rögtönbíráskodásról szóló törvényerejű rendelet a kormányt hatalmazta fel mind a statárium kihirdetésére, mind az arra vonatkozó egyes szabályok kialakítására (a rögtönítélkezés elrendelésének és megszüntetésének a joga az Elnöki Tanács döntési jogosultságai körébe tartozott), amely feladatot a Kádár vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, ismertebb nevén a „Szolnoki Kormány” a 6/1956. (XII. 11.) Korm. rendelettel végzett el. A 6/1956. (XII. 11.) Korm. rendelet formálisan is hatályon kívül helyezte a rögtönítélő eljárást addig szabályozó 8020/1939. ME. számú rendeletet. A korábbihoz képest új rendelkezésnek számított például a rögtönítélő bírósági tanács összetétele. Ugyanis a korábbi öt hivatásos bíróból álló tanács helyett háromfős, egy hivatásos bíróból, mint elnökből, és két népi ülnök tagból álló tanács járhatott el. Ezen kívül a kegyelmi kérelemnek az ítélet azonnali (két órán belüli) kivégzést eredményező elutasítását csak egyhangúan lehetett kimondani. Azaz, ha legalább az egyik bíró a kegyelmi kérelmet támogatta, azt az igazságügyminiszter útján fel kellett terjeszteni a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához. Ellenkező esetben volt csak lehetőség a halálos ítélet 2 órán belüli végrehajtására.
A rögtönbíráskodást az 1957. évi 62. tvr. szüntette meg 1957. november 3. napi hatállyal. Eddig az időpontig a rögtönítélő bíróságok összesen 70 halálos ítéletet hoztak. Ezek közül 20 halálos ítéletet köztörvényes bűncselekmények elkövetése miatt hoztak, amely ítéletek mindegyike végre is lett hajtva, 50 ítélet pedig ellenforradalmi bűntettek miatt született, ezek közül azonban ténylegesen csak 26-ot hajtottak végre. 1 ítéletet a törvényesség érdekében használt perújítás folyamán fegyházbüntetésre változtattak, 23 halálra ítéltnek pedig megkegyelmeztek.

Néhány gondolat a rögtönbíráskodásról


A rögtönítélő bíróság ítélkezése tehát egy rendkívüli bírósági eljárás volt, amelynek során a bűnüldözés érdekében figyelmen kívül hagyták mind a büntetőeljárás garanciális szabályait, mind pedig a büntetéskiszabás törvényi előírásait is. A rögtönítélő, más néven statáriális eljárást Magyarországon első ízben II. József szabályozta, aki a súlyos bűncselekmények elszaporodása esetén lehetővé tette – az egyébként eltörölt – halálbüntetés kiszabását is. Statáriumra kezdetben az uralkodó, 1800-tól kezdve pedig a nádor adhatott engedélyt.
1848. június 12. napján a nádor jóváhagyásával kiadott rendelet a rögtönítélő bíróság hatáskörét „az ország békéjének s a törvényes közrendnek erőszakos kitörésekkel kísért lázadás, lázítás, lázadásra bujtogatás s annak következtébeni gyilkosságok, rablások és gyújtogatások” eseteire terjesztette ki. „ A rögtönítélő hadi s polgári vegyes bíróságok felállítása, szerkezete, eljárása – s ítéletek alá tartozó esetek meghatározása tárgyában” meghozott 1849. évi I. törvénycikk kiemelte, hogy az eljárás nyilvános, a vádlott önmagát védheti, védőt nevezhet, az eljárás közvetlen és szóbeli. Kimondta, hogy „a rögtönítélő bíróság ítéletétől sem fellebbvitelnek, sem kegyelemért folyamodásnak helye nem leend.”
A statáriális eljárásról aztán számos rendelkezés született, a legrészletesebb az 1868. évi 6400. számú igazságügy-miniszteri rendelet volt. Eszerint a rendkívüli eljárás alá estek a rablók, rablógyilkosok, orgazdák és gyújtogatók, akikkel szemben egy külön bíróság a rendes eljárás alakszerűségének mellőzésével, az elfogatás után közvetlenül megtartott tárgyaláson azonnal ítéletet hozott. A büntetés halál, kivételesen szabadságvesztés volt. A statáriális bíráskodást az 1897. évi XXXIV. törvénycikk szüntette meg.
A Tanácsköztársaság idejében a forradalmi törvényszékek korábbi, statáriális jellegű eljárási szabályai a forradalmi törvényszékektől elkülönített (vagyis az azoktól elválló, külön, önálló szervezeti formát felvevő) rögtönítélő bíróságok működésére vált jellemzővé. Egyes bűncselekmények miatt az ország egész területén, vagy bármely bűncselekmény miatt az egyes forradalmi törvényszékek területén elrendelhette a Forradalmi Kormányzótanács a rögtönbíráskodást. Hadműveleti területen ezt a hadsereg főparancsnoksága is elrendelhette. Ebből a célból vagy különbíróságot küldtek ki, vagy a területileg illetékes forradalmi törvényszéket bízták meg a rögtönbíráskodással.
A rögtönbíráskodás legfőbb szabályai az I. világháború alatt született 1915. évi 9.550. I. M. E. számú rendelet, illetve az ezt később felváltó 8.020/1939. M. E. számú rendelet értelmében a Horthy-korszakban a következők voltak: a statáriumot mindig külön el kellett rendelni, és azt ki kellett hirdetni, e hirdetménynek pedig tartalmaznia kellett egyrészt azon bűntetteknek megjelölését, amelyek miatt a rögtönbíráskodást elrendelték, másrészt azt a felhívást, hogy az ilyen bűntettek elkövetésétől mindenki óvakodjék, harmadrészt azt a figyelmeztetést, hogy mindenki, aki a kihirdetés után ilyen bűntettet követ el, rögtönítélő eljárás alá kerül, és halállal bűnhődik.
Terhes nők, elmebetegek és súlyos betegségben szenvedő egyének nem voltak rögtönítélő bíróság elé állíthatóak. Az eljárás ott, ahol a statáriumot kihirdették, bárhol és bármikor, akár az éjszakai órákban és a szabad ég alatt is lefolytatható volt, melyre a bíróság elé állítástól számítva mindössze három nap állt rendelkezésre, és ez a határidő „jogvesztő” volt, azaz ennek eltelte után, rögtönbíráskodás hatálya alá a terhelt már nem volt vonható. A rögtönbíráskodás öttagú tanácsban, a fellebbezés kizárásával történt. A rögtönítélő bíróság ítéletéhez egyhangú szavazatra volt szükség, és ha ez a bűnösséget mondta ki, akkor a büntetés csak halál (kivételes esetben fegyház) lehetett, amelyet a halálra felkészülés és a végrehajtásra való előkészülés végett adott megfelelő határidő letelte után, de rendszerint két órán belül kellett végrehajtani, hacsak a bíróság az elítéltet kegyelemre nem ajánlotta.
Nagyon fontos szabályok voltak még a következők:
- ha a rögtönítélő bíróság magát illetékesnek nem tartotta,
- ha büntetőítélet csak abból az okból nem volt hozható, mert egyhangú határozat nem jött létre,
- ha a terhelt ellen súlyos gyanúokok forogtak fenn arra nézve, hogy a terhére rótt bűncselekményt elkövette ugyan, de bűnösségének bebizonyítása a törvényes határidőn belül lehetetlen volt,
- ha csak a tárgyalás alatt derült ki, hogy a terhelt terhes, elmebeteg vagy súlyos betegségben szenved,
- és végül, ha a törvényes határidőn belül ítéletet hozni egyáltalán nem lehetett, a rögtönítélő bíróságnak úgy kellett határoznia, hogy további rögtönítélő eljárásnak nincs helye, és ilyenkor a rendes büntető per indult meg. Ha pedig a rögtönbíráskodás elrendelésének oka megszűnt, főleg ha a halálbüntetésnek egy vagy több bűnösön foganatosított végrehajtásával az elrettentő példa már megadatott, a rögtönbíráskodás megszüntetését azonnal ki kellett mondani.
A rögtönbíráskodás alá vonható bűncselekmények körének kiterjesztéséről szóló 1920. évi XXXVIII. törvénycikk 1. §-a felhatalmazta a minisztériumot arra, hogy az 1912. évi LXIII. törvénycikk („a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről”) 12. §-ának a) pontjában felsorolt bűncselekményeken felül az ott megjelölt feltételek esetében s az ott megjelölt büntetés alkalmazásával kivételesen elrendelhesse a rögtönbíráskodást:
1. a felségsértésnek az 1878. évi V. törvénycikk (az ún. Csemegi-kódex, azaz az első magyar büntetőtörvénykönyv) második rész I. fejezetében meghatározott bűntettére;
2. a hatóságok büntetőjogi védelméről szóló 1914. évi XL. törvénycikk rendelkezéseibe ütköző, csoportosulás útján vagy felfegyverkezve csoportosulás esetén kívül elkövetett bűntettekre;
3. a magánosok elleni erőszaknak a Btk. 175. és 176. §-ába ütköző bűntettére;
4. a magánlaksértésnek a Btk. 331. §-ának 1. vagy 3. pontja szerint minősülő bűntettére;
5. a zsarolásnak a Btk. 353. §-a szerint minősülő bűntettére.
Az előző pontokban megjelölt bűntetteknek a katonai büntetőjogban megfelelő bűncselekmények a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekkel szemben a rögtönítélő eljárás szempontjából – amennyiben nem tartoztak az 1912. évi XXXIII. törvénycikk 433. vagy 434. §-ai értelmében rögtönítélő eljárás alá vonható bűncselekmények közé – az idézett törvénycikk 435. §-ában felsorolt bűntettekkel estek egy tekintet alá (1920. évi XXXVIII. törvénycikk 2. §). Végül meg kell állapítanunk azt is, hogy sokat elárul a Horthy-korszakról nemcsak e törvény, hanem az a tény is, a jogszabályt a kihirdetésének napján azonnal életbe léptették (1920. évi XXXVIII. törvénycikk 3. §).
Tovább tágította a rögtönbíráskodás körét a honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. is. Az így sterilizált eljárási jog most már tág lehetőségeket biztosított a bírói önkénynek, és megszüntette a személyes szabadságnak a Bp.-ben (1896. évi XXXIII. törvénycikk, az akkor hatályos büntető perrendtartás) körülírt formális biztosítékait is. Ekkor a statáriális eljárás lefolytatásának módját a 8020/1939. M. E. sz. rendelet szabályozta. Ennek 13. §-a például emígy rendelkezett: a „tettestársak és bűnrészesek kipuhatolását is szem előtt kell ugyan tartani, de emiatt a vádlottak ellen az ítélet meghozását elhalasztani nem szabad.” Annyit fontos ide még megemlíteni, hogy a rögtönítélő bíróság az ügyész indítványához kötve ugyan nem volt, de vádelejtés esetében mégis megszüntető határozatot kellett hoznia.
Az 1939. évi II. törvénycikk az imént elmondottakon kívül pedig felhatalmazást adott a kormánynak statárium hirdetésére a „civil” büntetőbíráskodás körében is. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhetett el bármely bűntettre, akár civilek felett is, „ha az ország épségének vagy belső rendjének megóvása végett elrettentő példaadás szükséges.” (1939: II. tc. 221.§). az 1939. évi II. törvénycikk egyébként „A honvédelemről” címet viselte és 235 § alkotta. A törvénycikk részletesen szabályozta a honvédelemmel, sorozással, leventékkel, munkaszolgálattal stb. összefüggő kérdéseket. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1938. december 7. napján terjesztette a Képviselőház elé a törvényjavaslatot, melynek indoklása leszögezte: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy háború vagy háborús veszély esetén az ország valamennyi polgára mind személyes szolgálatával, mind vagyonával kötelezően résztvegyen a haza védelmében.” Erre az alapelvre támaszkodva kért és kapott a kormány szinte példátlan mértékű felhatalmazást a 141. § -ban, amely kimondta, hogy „háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély esetén” a kormány – kivételes hatalom alapján – „a fennálló törvényektől eltérő rendelkezéseket állapíthat meg.”

1945 után a rögtönbíráskodás eljárási szabályai a Horthy-korszakéhoz képest nem változtak, és bár az 1945. december 5. napján meghozott és december 13-án kihirdetett és hatályba lépett 11.800/1945. ME. rendelet módosította ugyan a statárium processzuális rendelkezéseit, sok érdemi változtatást azonban nem hajtott végre. A legfontosabb érdemi változtatás talán az volt, amely kimondta, hogy a halálra ítéléshez ugyan továbbra is a bíróság tagjainak egyhangú állásfoglalására van szükség, ám a minősítés és a büntetés kérdésében való döntéshez már az is elegendő, ha a határozat szótöbbséggel létrejön (11.800/1945. ME. rendelet 2. § (2) bek.).
Ami az anyagi jogi normákat illeti, azok jellege tekintetében sem találkozhatunk sok újdonsággal, a néhány évvel azelőtti szabályozáshoz képest, eltekintve természetesen attól a ténytől, hogy a háborúval összefüggő rendelkezések, mint például a légiriadó, elsötétítés, légitámadás stb. ideje alatt vagy azokkal összefüggésben elkövetett bűncselekmények, a hadműveleti területre feladott postai küldeményekre elkövetett bűntettek stb. ebben a korszakban a statárium alá vonható deliktumok köréből már értelemszerűen hiányoztak.
A rögtönbíráskodás háború utáni újbóli bevezetésére még az Ideiglenes Nemzeti Kormány által, 1945. október 18. napján került sor. Ekkor hirdették ugyanis ki a 9600/1945. ME. számú rendeletet, amely mind a polgári, mind a honvéd büntetőbíráskodás körében az ország egész területére elrendelte a statáriumot a gyilkosság, a szándékos emberölés, a rablás, és a betöréses lopás (dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás) meghatározott eseteire {dolog elleni erőszakra akkor, ha azt, tudniillik az épületben, bekerített helyen vagy hajón, illetve betörés, bemászás vagy zár és a megőrzésre szolgáló egyéb készülék feltörése által, éjjel, felfegyverkezve vagy csoportosan (több személy együttműködve, közösen) követték el}, valamint a robbantószer és robbanóanyag előállításával, beszerzésével, tartásával és használatával elkövetett bármely bűncselekmény (1924. évi XV. tc. 1. §), ezek kísérlete, továbbá a gyilkosság elkövetésére irányuló szövetség vonatkozásában is.
Az ezt követő kormányrendeletek ezt a kört fokozatosan egyre több és több deliktumra kiterjesztették, mégpedig kivétel nélkül mind a polgári, mind pedig a honvéd büntetőbíráskodás körében is, és nemcsak a befejezett bűncselekményre, hanem azok kísérletére, valamint nem pusztán a tettesekre, hanem a részesekre is. E kormányrendeletek körébe tartozott az 1946. január 2. napján kihirdetett és hatályba lépett 50/1946. (a rendelet a közforgalmú közlekedési vállalatokhoz bármilyen módon köthető ingóságok ellopására terjesztette ki a rögtönítélő bíráskodást), az 1946. február 22. napi 1830/1946., az 1946. június 4.-i 6330/1946. (ez a gyújtogatás és a gyújtogatásra való szövetkezés bűntettére rendelte el a statáriumot), az 1946. június 22.-i 7200/1946. és az 1946. november 30. napi 23.700/1946. kormányrendeletek. A 23.700/1946. kormányrendelet rögtönbíráskodás alá vonta az árdrágító visszaélések és a közellátás érdekét veszélyeztető cselekmények mindazon eseteit, amelyek a 8800/1946. ME. számú rendelet 9. § (4) bekezdése értelmében halállal voltak büntetendők, továbbá a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének bűntettét (9480/1945. ME. számú rendelet).
Az 1830/1946. Kormányrendelet szerint rögtönítélő eljárás alá tartozott a vízáradás okozásának bűntette (1878. évi V. tc. 429 – 431. §); az árvíz- és belvízvédelem céljára szolgáló bármilyen műtárgy, berendezés, anyag, felszerelés stb. megrongálásával elkövetett közveszélyű cselekmények (1820/1946. ME. számú rendelet 1. §, 1939. évi II. tc. 208. §), illetve az ilyen dologra nézve elkövetett lopás (1820/1946. ME. számú rendelet 2. §); a vasúti vagy közúti közlekedés célját szolgáló tárgyak, berendezések stb. megrongálásával vagy ellopásával elkövetett közveszélyű bűncselekmények [3780/1945. ME. számú rendelet 1. § (1) bek., 1878. évi V. tc. 434. §]; a postai, távbeszélői vagy távírói üzem céljára szolgáló tárgy stb. megrongálásával vagy ellopásával elkövetett közveszélyű deliktumok [3780/1945. ME. számú rendelet 1. § (2) bek.]; hajók, légi járművek és ezekhez tartozó tárgyak megrongálása által megvalósított közveszélyű bűncselekmények (1878. évi V. tc. 434. és 444. §, 1939. évi II. tc. 209. §); a villamos energia fejlesztésére, vezetésére és elosztására szolgáló berendezések és tartozékaik megrongálása, használhatóságuk félbeszakítása vagy gátlása által elkövetett közveszélyű cselekmény bűntette (1931. évi XVI. tc. 61. §, 1939. évi II. tc. 208. §); valamint a vízáradás színhelyén vagy közelében elkövetett lopás bűntette.
A 7200/1946. Kormányrendelet azokkal szemben írta elő a rögtönítélő eljárást, akik a jogszabályi rendelkezések megszegésével vagy kijátszásával állítottak elő, szereztek be, tartottak, adtak át másnak vagy hoztak forgalomba lőfegyvert vagy lőszert, illetve akik bejelentési vagy beszolgáltatási kötelezettségüknek nem tettek eleget [7150/1946. ME. számú rendelet 2. § (1) bek.].

Az 1948. szeptember 29. napján kihirdetett és hatályba lépett 9700/1948. kormányrendelet viszont az addigiakhoz képest korlátozta a statáriális eljárások körét. Ugyanis egyrészt hatályon kívül helyezte a 23.700/1946. ME. számú rendeletet, így az ott elrendelt bűntettekre a rögtönbíráskodás többé nem volt alkalmazható, másrészt megszüntette a statáriumot a dolog elleni erőszakkal elkövetett (betöréses) lopás minden, addig ilyen eljárás alá tartozó – a 9600/1945. ME. számú rendeletben meghatározott – esetére is.

A rögtönbíráskodás a tényleges ítélkezésben tehát 1945 és 1951 között létezett, 1953-ban „hivatalosan” is megszüntették, de az 56’-os, forradalmi események hatására 1956 és 1957 között még egyszer visszaállították. Azóta a statáriális eljárás – remélhetőleg örökre – eltűnt a magyar jogrendszerből.

A „halálra szóló” népbírósági ítéletek végrehajtásáról


Az 1945 és 1950 között működő magyar népbíróságok halálos ítéleteinek a végrehajtása mindenben megfelelt a korszak más államai büntetés-végrehajtási rendszerének és módszereinek. A 20. századra eltűntek Európából az elrettentő halálbüntetés-végrehajtási módok, bár még 1907-ből is van feljegyzés arról, hogy Havasalföldön és Moldvában karóba húzással büntette a román királyi törvénykezés az ott kitört parasztfelkelés vezetőit. Az Nbr. és az Nbr.nov a népbíróságok ítélkezésében a legsúlyosabb kiszabható főbüntetésként jelölte meg a halálbüntetést, amit vagy kötéllel, vagypedig golyó által kellett végrehajtani. A két végrehajtási „módozat” kiszabása közötti különbséget elsősorban a cselekmény súlya és a bűnösség foka határozta meg. Golyó általi halálbüntetés-végrehajtást általában abban az esetben rendelt el az eljáró népbíróság, ha valamely nagyon csekély, de mégis érzékelhető, enyhítő körülmény fennállott a háborús vagy népellenes bűncselekmény elkövetésével vádolt személy bűnelkövetői magatartásában. Azonban a kegyelem megadására jogosult Nemzeti Főtanács, majd később a köztársasági elnök is megváltoztathatta a kivégzés módját – mintegy kegyelemből – az enyhébbnek tekinthető, azaz golyó által történő „irányba”, mint ahogy történt ez például Bárdossy László volt miniszterelnök esetében. A különbség mind erkölcsi, mind pedig fizikai értelemben is jelentős volt. Ugyanis a történelem folyamán, kötél által általában a közönséges bűnözőket volt szokás kivégezni, míg a golyó általi halál még egy katona számára is dicsőséges lehetett. De fizikai értelemben véve is jelentős volt a különbség, hiszen a kivégzőosztag puskái azonnali halált, míg a hóhér kötele rendszerint nem kis szenvedést jelentett a halálraítéltnek. A golyó általi halálra ítéltet a kivégzése napján – amire a háború utáni időszakban általában még a kora délutáni órákban került sor – előállították a börtönudvarra, Budapesten ez rendre a Markó utcában történt meg. Itt már várta az elítéltet a kirendelt – a legtöbb esetben a halálos ítéletet meghozó népbíróság tanácsvezetője – bíró, a vádat képviselő népügyész, valamint a „nyilvánosság”. Ugyanis, az Nbr.nov 1. §-a szerint „a halálbüntetést kötél vagy golyó által, zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül kell végrehajtani”. Ez a gyakorlatban, főként az első években, a háborús főbűnösök ítélet-végrehajtása esetében egészen odáig fajult, hogy a beléptetésre és a rend fenntartására több rendőrszázadot kellett a helyszínre vezényelni, míg a Budapesti Népügyészség pedig belépőjegyeket volt kénytelen kibocsátani. Csak a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. évi XXXIV. törvény (T.) írta elő konkrétan azt, hogy a halálbüntetést elsődlegesen kötél által, ha pedig a kötél általi végrehajtás akadályokba ütközik, golyó által kell végrehajtani, vagyis a kivégzés két megengedett módja közül a népügyész tetszőleges indítványozási, valamint a népbírósági tanács tetszőleges választási lehetőségét korlátozta, és az akasztás metódusának primátusát mondta ki. A kivégzésről pedig kizárta a nyilvánosságot, bár azt lehetővé tette, hogy a Népügyészség bármely felnőtt személynek, konkrétan megnevezett és igazolt okból, engedélyezze a kivégzésnél való jelenlétet. A golyó által kivégzendő elítéltet az első hónapokban még csak a börtön fala elé embermagasságban felhalmozott homokzsákok elé állították, később viszont már – a mellkasánál fogva – egy oszlophoz kötözték, majd a szemét bekötötték, kivéve akkor, ha az elítélt azt nem engedte. Négytagú – általában a foglárokból álló – kivégzőosztag sorakozott fel ekkor az elítélttel szemben, attól mintegy 2 méterre, majd parancsra sortüzet lőttek a halálraítélt mellkasára, így a halál a legtöbb esetben azonnal beállt. Ha nem, akkor a tüzet vezénylő börtönparancsnok pisztolyával adta meg a „kegyelemlövést”, mint például Bárdossy esetében is, aki, a sortűz előtt elkiáltotta magát: „Isten mentse meg az országot ezektől!” Némileg különbözött a most ismertetettől a kötél általi ítélet-végrehajtás. Magyarországon nem akasztófát, hanem bitófát használtak a kivégzésekhez. A különbség abban állt, hogy az akasztófa esetében egy emelvényre kísérték az elítéltet, ahol egy akasztófához rögzített kötél hurkát tették a nyakába, majd a hóhér egy kar megrántásával megnyitotta a halálraítélt lába alatt lévő csapóajtót, aki mintegy méteres zuhanást követően kitörte a nyakát. A bitófás kivégzésnél viszont nem a gravitáció, hanem a hóhér volt az, aki ezt a „feladatot” elvégezte. Az 1940-es évek második felében – a mai fogalmaink szerint – igazi „celebnek” számított Bogár János állami ítéletvégrehajtó, aki állandó résztvevője lett a háborús főbűnösök utolsó perceinek. A Markó utcai börtönudvarra előállított halálraítéltnek a kiküldött bíró felolvasta az ítéletet, valamint – ha volt ilyen – a kegyelmi kérvénye elutasítását, majd pedig az elítéltet az ítélet végrehajtása céljából a népügyésznek átadta, aki pedig az elítéltet az ítéletvégrehajtónak adta át, azzal a felszólítással, hogy az teljesítse kötelességét. Ekkor a hóhér és segédei a kivégzést megkezdték. Először elöl összekötözték az elítélt kezét, majd a mintegy 2,5 – 3 méter magas, öles bitófához vezették. Egy lépcsős dobogóra léptették fel, majd a segédek összekötözték a lábait a boka magasságában. Ekkor a hóhér egy, a bitófának támasztott létrán felmászott annak tetejébe, majd egy nagyjából egy méter hosszú, mindkét végén kis hurokkal rendelkező, ujjnyi vastag kötelet vetett az eközben a dobogón, immár a bitófának háttal álló elítélt nyakába. A kötél egyik végén lévő kis hurkot a másikon átvezette, szorosra húzta a kötelet a kivégzendő nyakán, majd jelzett a kétoldalt álló segédeknek, akik erre az elítéltet a lábainál fogva megemelték. A hóhér ekkor a kötél szabad végén lévő hurkot beleakasztotta a bitófa tetejéhez rögzített vaskampóba, miközben az egyik segéd tartotta az elítéltet, míg a másik a dobogót a bitófa tövéből eltolta. A hóhér újabb jelzésére az elítéltet tartó segédek elengedték a halálraítéltet, majd teljes erejükből lefelé kezdték húzni az immár akasztott embert, aki erre rögtön fuldokolni kezdett. A test megfeszült, majd a létrán, az elítélt feje fölött álló hóhér a kötél meg-, illetve a fej oldalra rántásával kitörte a halálraítélt nyakát. A bitófán lógó kivégzett lábait a bitóhoz kötözték, majd a fejét egy zsák- vagy rongydarabbal letakarták, ingét pedig szétnyitották, hogy az orvos megvizsgálhassa, vannak-e még életjelek. Ezután a népügyésznek jelentették az ítélet végrehajtásának a befejezését. A kiküldött bíró ekkor felszólította a jelen lévő orvosokat, hogy a halál beálltáról győződjenek meg. Az orvosok vizsgálata és jelentése után az ítélet végrehajtásánál hivatalból jelenlévők fél órára visszavonultak, majd ennek eltelte után a kivégzés színhelyén ismét megjelentek és a kiküldött bíró felhívására az elítéltet újra megvizsgálták. Miután az orvosok jelentették, hogy az elítélt meghalt, a kiküldött bíró az ítélet végrehajtási eljárást befejezettnek nyilvánította, a kivégzettet a bitófáról leemelték, a „nyilvánosságot” pedig a börtönudvar elhagyására szólították fel. Érdekességként említem meg, hogy az első néptörvényszéki halálos ítéleteket az Oktogonon hajtották végre, 1945. február 4. napján, miközben Buda még ostrom alatt állott. Itt jobb híján a két elítélt, 124 rendbeli gyilkosságban bűnösnek kimondott keretlegényt, Rotyits Pétert és Szivós Sándort egy lámpavasra akasztották, amiről a népbírósági tanács elnöke, a neves színművész testvére, dr. Major Ákos emígy írt: „Elsőnek Szivós Sándor került a lámpavasra (…) az elítéltet székre állítottuk, azután az egyik őr kirántotta alóla a széket, a zsineg azonban elszakadt. Össze kellett csomózni, és Szivóst visszasegíteni a helyére. A második kísérlet sikerült… A végrehajtás után a teret megtöltő felszabadult tömeg megéljenezte az újfajta igazságszolgáltatást, azután botokkal, ernyőkkel nekiesett a lámpavason himbálódzó hulláknak, és ütlegelni kezdte azokat. Amikor ez ellen hivatalos minőségemben tiltakoztam, leverték a fejemről a kalapot. Kivergődtem a tömegből. A németek a várból felfedezték a tömegcélpontot, és lőni kezdték a teret. Hamarosan csak a két hulla maradt az Oktogonon.”

A Rákosi-féle terror évei alatt alakult ki aztán a bitófás kivégzés későbbi mikéntje, éppen a politikai okokból halálra ítéltek kivégzésénél. Akkoriban az elítéltet egy körülbelül 3 méter magas, általában combvastagságú facölöphöz vezették, aminek a lábához egy kétlépcsős zsámolyt helyeztek. Az elítélt száját általában kipeckelték, kezét elöl összekötözték, majd a halálos ítélet felolvasása után a hóhér két segédje felléptette a zsámolyra. Lábait összekötözték, a csuklóit összehurkoló, szorosra húzott kötelet pedig egy, az oszlop lábához rögzített csigán átvezetett másik kötélhez rögzítették, miközben a hóhér az oszlophoz támasztott létrán felmászva az áldozata mögé került. A hóhér a bitófa tetejéből kiálló vaskampóba akasztott kötélhurkot az elítélt nyakába vetette és szorosra húzta. Ekkor az egyik segéd megfeszítette a halálra ítélt csuklójához rögzített hosszú kötelet a csiga segítségével, míg a másik segéd kirántotta a lába alól a zsámolyt. Az így, az összekötözött csuklójánál fogva oldalra és lefelé kifeszített, már a hurkon lógó és fuldokló áldozatnak aztán a hóhér törte ki a nyakát, méghozzá a fej erős oldalra rántásával. A forradalmárainkat ehhez képest úgy ölték meg, hogy a csigát és a kivégzettnek a keze által történő megfeszítését némely esetben elhagyták, helyette pedig az elítélt lábait általában a boka vagy a térd fölött összekötözték, majd így, ezzel a kötéllel – a zsámoly kirántása után – húzták a testet lefelé és oldalra, míg a hóhér elvégezte a feladatát. Több feljegyzés is van arról, hogy a hóhér nem minden esetben tudta kitörni úgy az áldozata nyakát, hogy az azonnal meghaljon, bizony jó néhány 56-os szabadságharcos szenvedett még percekig, míg aztán érte jött az ekkor már kegyes halál.

A Kádár-rendszerben alakult ki aztán a kivégzések rendszerváltásig tartó,”végleges” változata. Az elítélt kezeit a hóhér elől összekötözte a kegyelmi kérvényének elutasításáról szóló elnöki tanácsi döntés felolvasása után. A két hóhérsegéd felléptette a lépcsős zsámolyra, miközben egy vastag kötél hurkába kellett belelépnie a zsámoly tetején. Háttal fordították a bitófának, azt a kötélhurkot pedig, amelybe belelépett, közvetlenül a térdei fölött szorosra húzták, amitől az elítélt kissé meggörnyedt. Ekkor a hóhér, aki eközben a bitófához támasztott létrán felmászott az elítélt háta mögé, a nagyjából egy méter hosszú, mindkét végén kis hurokkal rendelkező, ujjnyi vastag kötelet átvetette az elítélt nyakán. A kötél egyik végén lévő kis hurkot a másikon átvezette, szorosra húzta a kötelet a kivégzendő nyakán, majd – általában egy pisszenéssel – jelzett a segédeknek, akik közül az egyik az elítéltet combjánál fogva megemelte, míg a hóhér a nyakára hurkolt kötéllel felfelé húzta, hogy a hurok felső, szabad végét a bitófa tetejéből kiálló vaskampóba beakaszthassa. A másik segéd eközben a zsámolyt tolta ki a halálraítélt alól. Amint a hóhér a kampóba beleakasztotta a kötelet, ismét jelzett a segédeknek, akik az elítéltet elengedték, majd a bitófa alján lévő csigába illesztették azt a kötelet, amivel a halálraítélt lábait a térd fölött összekötözték. Ennek a segítségével húzták a testet lefelé és oldalra. A kötél az elítélt nyakába vágott, és fuldokolni kezdett, miközben az egész teste megfeszült. A hóhér ekkor fordította erőteljesen oldalra a fejet, és törte ki az elítélt nyakát tulajdonképpen. A gerincvelő elszakadt, és a halálraítélt kiszenvedett. A fejét egy zsákkal letakarták, az orvosok megvizsgálták, majd még egy félórányit a bitófán hagyták lógni. Az újabb orvosi vizsgálat után lehetett aztán levenni a holttestet a bitóról.
Az udvaron rendszerint állt egy teherautó is készenlétben, hogy ha a kivégzendő esetleg őrjöngeni vagy kiabálni kezdene, akkor a motort bekapcsolhassák, és azt „túráztatva rejtsék el” a halálraítélt kiáltásait.

Magyarországon az utolsó akasztás 1988 júliusában történt a Budapesti Fegyház és Börtön akasztóudvarán.

Köszönettel a Tisztelt Olvasónak a kitüntető figyelemért
 

Dr. Papp Attila



2012-10-22 15:14:00


További hírek:
A balatoni személyhajózás és a komp forgalma is nőtt
Indul a Filmklub
Egy gyújtogatót és egy verekedő bandát is bíróság elé állítanak holnap
Szabadidősport: a hangulatra sem lehetett panasz
Workania: a legrosszabbul fizetett ágazatokban nőttek a legjobban a bérek


JEGYZET ROVAT >>>
FRISS HÍREK
05:10 - Emlékül

A nap vicce



állás Nagykanizsa, munka Nagykanizsa, Jooble
jooble